Multkor láttam a liliomos katonát. Ne gondoljanak valahogy egy
arisztokratára. Ennek a katonának semmi köze az Anjou királyi házhoz.
Közkatona az istenadta, komiszbaka, szerény csukaszürke a többi
csukaszürke közt. Kezében egy szál eleven liliom. A menetszázad az
állomás felé tartott. Még csak a puskájukért mentek. Addig virágot vitt
mindegyik. Ki szegfűt, ki borágót, ki kamillát. Bizonyára kitünően
állhatott kezükben a fegyver is, de a virág sem állott roszul. Utolsónak
az ezred végén baktatott a liliomos katona, érzékeny sváb, alig
huszonnégy éves. Haja szőke és a szeme kék. Merev szemét az égre
szögezte. A liliomját pedig valami különös áhitattal cipelte, egyenesen,
mint körmenetekben a szentelt gyertyát szokás. Aki észrevette, zavartan
gondolkozott az úti porban. Hol látni liliomot? Tavaszi oltárokon,
májusi délutánokon, mesékben, meg aztán a szűzek szobájában, akik
krétaporral meg ecettel egyetemben liliompárával mérgezik magukat. A
sváb – virágkereskedőfajta – szakértően tartotta selyemvirágját. Csöppet
sem volt nevetséges. Azt mondta, ő meg a liliom, ég, föld, ember előtt,
hogy ártatlan. Keze nem volt fehér. Cserepes volt, durva, vörös. Az arca
se olyan, mint a kisdedek és primitiv szentek képe. Egy felnőtt férfi,
egy paraszt, egy senki visz a köruton liliomot. Mindenki utána fordult
és ugy érezte, hogy a kép stilusos. Ők tiszták. Kezükbe liliom való.