Alföldi baka hever a juniusi füvön. Ő a magyar, a csodálkozó katona.
Atyafi, mit látott? Nem igen tud felelni, de a szájára ráül a
megilletődés, mint aki a meséből, a holdból pottyan a földre. Vándor
bakancsa térdig gázolt a sárban, a homokban, a nedves gazban.
Találkozott ismeretlen népekkel. Cserkesz lovasokat fogott el, akik
törpe lovakon ültek. A keleti főurak zömökök voltak, hosszu-hosszu ősz
szakált viseltek, mint a törpék, szemükben a mesebeli emberek sunyi
nézése, lábukon sárga csizma, ruhájukon sujtások tiszta aranyból, a
kardjuk foglalata ezüst, markolatját pedig drága gyöngyök rakták ki.
Ezek még a középkorból valók, fringiájukkal, gazdag csiri-csáréjukkal. A
németek már találkoztak az orosz földön élő germánokkal, de most a
magyar káprázó szemmel látja, hogy arrafelé ilyen népek is laknak,
melyek vele – szegről-végről – rokonok. Régóta elszakadtak tőlünk. Arcuk
elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, de a
szegény vogulok és osztjákok házai még hasonlitanak a magyar kunyhókhoz.
Gémes kutat találni ottan, akárcsak a magyar Alföldön. Ha összejön
velük, az orosz zsoldban szolgáló vogullal és osztjákkal, félig-meddig
meg is érti őt a mienk, mert a kéz náluk is kéz, a hal náluk is hal és –
istenem – a vér náluk is vér. Erről dadog a magyar baka, itt a pesti
pázsiton. Mesét mond azokról a népekről, melyeknek egy éjszakán
megoldódott a nyelve. Sokáig halljuk majd ezeket a meséket, később is,
tiz-husz év mulva, száz év mulva egy magyar falu gyertyafényes
éjszakájában.