Hajnal felé – abban az időben, mikor a kávéházi székeket az asztalokra
rakják és söpörni kezdenek – bejő a pesti, köruti kávéházba egy fiatal
hadnagy, egy leánynyal. A hadnagy hadifelszerelésén, a tiszti zsákján és
a látcsövén látszik, hogy az arcvonalra indul. Valószínüen a reggeli
vonatot várja. Kisérője, a leány, különösen van öltözve. Sem kalapja,
sem fátyola, hajadonfőtt rohant az utcákon, kibontott, szőke hajjal,
fehér ruhában, fehér cipővel. Ujjain szikráznak a brilliánsok. Nagyon
sok gyűrüje van. De nem tudni, a gyémántok hamisak-e, vagy sem. Lehet,
hogy most kelt fel az ágyából, valaki megkopogtatta az ablakát és onnan
ugrott ki, egyenesen a lovagja karjába, erre a hajnali búcsúra. Konyakot
isznak mind a ketten, gyorsan. Egymásután gyujtanak a cigarettákra. A nő
hadarva beszél. Néha hátraveti a fejét, trágár taglejtéssel, mint az
utcai leányok. Aztán látjuk, hogy a két szeméből eszelős könnyek
gördülnek. Feleség ez, vagy szerető? Leány, vagy asszony? Cseléd, aki
felöltözött a kisasszonya ruhájába, vagy bolondos naiva, színésznő, aki
egy arisztokrata hölgyet játszik, vagy egy arisztokrata hölgy, aki beül
a kávéházba, életében először, a történelem rendbontó parancsára? Nem
tudjuk és sohase tudjuk majd meg. A rendezés hősi és nagystílü. Künn
utolsót lobban a citromsárga, áprilisi telehold. Nem is kávéházi
vendégeknek látszanak, csak színészeknek, akik a tragédia utolsó
jelenetét játsszák. Ugy isszák a konyakot, a színes liköröket, mint a
színpadon szokás. Szavuk egészen valószínűtlen. Talán csak mímelik a
beszédet. Nem is kérik a pincért, az asztalra vetnek egy huszkoronást, a
színpadi bankót, és elmennek. Mert szól a történelem csengője. Vége a
felvonásnak.