Vidéken, egy alföldi városkában pedig él egy trafikos kisasszony. Nem
igen lehet kisasszonykámnak-lelkemnek nevezni. Amikor a dohánynyal
kezdett foglalkozni, tizenhatéveske volt. Most legalább negyvenöt
éveske. Vánnyadt, szegény kisasszony ez, az arca már töpörödött, a szeme
vaksi. Haja rózsaszínü. Valaha barna volt. Később, egy tavaszi napon,
megfestette – aranyvízzel – sáfránysárgára, aztán lenszőkévé fakult,
majd a haladó évekkel, lila, piros, végül rózsaszínt öltött. A trafik
asztala mögött, mig a trabukókat osztályozta és a bélyegeket szaggatta,
várta a vőlegényét. Nem hozta meg semmi, sem a husz, sem a harminc, sem
a negyven éve, sem a sárga, sem a lila, sem a piros haja. Közben az ajka
is felpöndörödött. Hogy a katonák a frontra mentek és beszaladtak hozzá
egy cigarettáért, egy csomag dohányért, mindegyiktől elbúcsúzott,
mindegyiknek adott valami emléket, egy amulettet, egy érmet, hitvány kis
ólomláncon. Most már van egy hazugsága és egy vőlegénye. Nem tudni, hogy
a sok katona közül melyik az. Egy napon, mikor a veszteséglistát
böngészte, halkan felsikoltott. Valakit kiválasztott a
veszteséglistákból. Másnap gyászruhába öltözködött. Soha senkit nem
gyászoltak ennyi hűséggel, mint ezt az alvó hőst az orosz síkon, akit
senkisem, ő sem ismert. A világháboru sokakat megfosztott a
vőlegényüktől. Neki adott egyet. Nem vénkisasszony már, csak özvegy,
holtáig búsuló ara, érdekes regényhősnő. Szegény kis beteg madár,
üldögél a trafikban és beszél róla. Már nyugodt és boldog. Önérzetesen
válogatja a trabukkót és tépi a bélyegek recéit. Délutánonkint pirosra
sírja a szemét és rózsaszín hajával törölgeti.