A székely vitéz ment egy temérdek országuton. Nagyon bus volt kedve,
mivelhogy nemrég még a muszka cár savanyu, keserü prófuntját ette, mely
olyan kemény volt, mint a szikla és olyan színü, mint a göröngy. Egyszer
nagyon elbúsulja magát savanyu rabságában, sötét temlecében,
nekifohászkodott és szépszerével kereket old. Hét napig csak
ment-mendegélt. Aztán találkozik egy anyókával. Aggyon isten, kinai
anyóka. Fogadj isten, magyar fiu. Köszönd, hogy kinai anyókának
neveztél, különben leharapom a fejed és nem mutatom meg, világ árvája, a
pekingi országutat. Csak elkiáltja magát a vitéz. Lát egy rengeteg
tornyot, színporcellánból, emeletes, szemrevaló csodatornyot, melynek
milliom csengetyűje bolondul csengetyűz a szélben. Valaki jön eléje,
színes napernyővel. Nem tudja, hogy ember-e, vagy némber, de később
látja, hogy csak bolond az istenadta. Kontyos-copfos szerzet volt,
cifra, mint a papagály, az arca sárga, mint a kólika, vidám is, szomorú
is, a mosolygása cukor és epe. Erre nagyon elneveti magát a vitéz, mert
észreveszi, hogy itt az emberek az orrukat összedörzsölik, ugy
csókolóznak. Ételt is tesznek eléje, fűszerszám nélkül való rizskását,
cukrozott tököt, nyersen, datolyával és mandulával körülteremtettézett
édes malacot, paradicsomba hengergetett patkánycombot, sült cinegevelőt,
tűzön pattogatott rigófüttyöt, aszalt fülemiletrillát és más egyéb
keserves istennyilát. Sírni kezd a székely fi, abban a hitben, hogy csak
bolonddá tartják a vendéglátói, s az anyjuk kínjába kivánja őket. Tréfás
házikók, bolondos paloták közt ődöng sok éjszakán, csunya lármában.
Aranysárkányok vicsorognak rá, mint otthon a kuvaszok, s kilenc áspis
ágaskodik feléje s kilenc ördög tekergőzik a karjára. Mind levágja a
földre. Akkor hirtelen észbekap, hogy minderről már hallott egyszer,
gyermekkorában. Az anyja mesélte neki, valaha székely földön. Megy még
két utcát. Ott pedig tul az óperenciás tengeren már nincs semmi. Csak
egy fekete lyuk van. Bizony a világ végére ért. Le is ül a földre s
körülnéz s csodálkozik s lábát csendesen lelógatja, a semmibe.