A heidelbergi füvész messze-messze földről eljött ide hozzánk, a
gyönyörü földre, egy magyar virágért. Mindenkor megható lenne az utja.
Még békeidőn is. Most azonban háboru van, nálunk is, náluk is. A német
professzor – aki bizonyára jó hazafi – mégis felül a gyorsvonatra,
igazolja magát a német, az osztrák és a magyar határon, három országot
fut át, hogy ideérjen, egyenesen a virág karjaiba. Nem engedi zavarni a
maga boldog cirkulusait. Katonáink nem is zavarták. Csak a parasztok
fogtak gyanut, hogy az idegen úr tilosban jár, kémnek nézték, rendőrök
kezébe adták s majdnem agyonütötték. Kis híja, hogy ép bőrrel menekült
meg. Mindez pedig egy ringy-rongy virág miatt, a soklevelü boglárka
miatt.
Soklevelü boglárka: nem ugy hangzik, mint egy leánynév, melyet a báli
tudósitásokban olvasunk, a megjelentek névsorában? Gyöngyike, Icike és
Katóka között foglal helyet soklevelü boglárka-kisasszony, akinek
predikátuma bizonyos nemesi származásra enged következtetni. Kacér és
negédes, termete nyulánk, homlokán diadémot visel. Ritka kis virág a
soklevelü boglárka, aki hosszu-hosszu kocsányon hordja fejét,
gallérkáját pedig maga-kelletően huzza össze a nyakán. Lehellete
kámfor-illatu. Minden porcikája méreg. Olyan, mint egy roszlány, a szája
seb és bűn, omlatag és előkelő betegség, de annál csábitóbb és távolban
élő jámbor szerelmesét annál szilajabbul vonja magához. A német füvész
sokat is gondol rá. Esténkint otthon kigyullad a homloka. Tesz-vesz a
herbáriumában, nézegeti a preparátumait, járkál a dísznövények s a
parasztvirágok közt, de állandóan arra gondol, hogy valahol távolban, a
gyöngyösi lankán, a magyar földön vár rá egy virág, a kiválasztott, az
egyetlen, a különös, melynek nincs sehol se mása. Az ő élete a soklevelü
boglárka nélkül fabatkát sem ér. Mit néki a többi virág, ez a
leánysokadalom, melyet személyesen ismer, az ibolya készenvett kék
kartonruhájában, vidéki színpadok naivája, a búzavirág, ez a
parasztmenyecske, a szegfű, ez a buta és szép házilány, a nefelejts, ez
az aggszűz, a napraforgó, ez a kövér bálanya, a bársonyka, ez a
zárdanövendék, a liliom, ez az apáca, aztán a borsóvirág, a
proletárlány, aki fehér ingecskében teng-leng, vagy a pompás nőszirom, s
a pipacs, az olcsó pirosruhás utcai lány, a primadonna-rózsa, aki festi
magát, a jácint, aki egy csinos kasszahölgyhöz hasonlit, a hóbortos
szarkaláb, aki rongyos szoknyában kószál, s a többi mind, a katáng, a
hajnalka, az aranyvirág, a szerénykék, az érzelmesek, a könnyezők és a
többiek, a gőgösek, a dahlia, ez a szívtelen dáma, az orkidea, ez a
főuri kokott, végül az eszelősek, a gonosztevők, az őrültek, a
csalmatok, a falu bolondja, vagy a nadragulya, a keritőnő, a balkörmü
parasztasszony, aki méregkeverés miatt már börtönben is ült és most
szégyenében gazos árokparton, keritések mellett elátkozottan bujdosik.
Ez a cifra társaság csak untatja őt. Végzetes szerelme számára csak a
soklevelü boglárka létezik. „Tavasszal nyilok, magyar földön, a
gyöngyösi lankán“ sürgönyzi neki a kis virág. „Megyek, édes“ sürgönyzi
vissza a professzor. Akkor aztán a mondott időben, pontosan, mint egy
szerelmes és mint egy német tudós, meg is jelenik a találkán.
Csak az igazi szerelmeseknek van ilyen kalandjuk, akik vidékre
ruccannak, hogy valamelyik rejtett utcácskán találkozzanak a kedvesükkel
és aztán hajnalra kelve tovább utazzanak az első gyorssal. Ki érti meg
őket? Minden ablakban gyanakodó tekintetek. A parasztok pedig rájuk
uszitják a kuvaszaikat s vasvillával üzik ki a hetedik határba. Aki nem
békés polgár, az már gyanus. Akár szerelmes és csókot keres, akár tudós
és virágot keres. A mi tudósunk bizonyára izgatott volt, mint az, aki
leányt szöktet, talán félre is csapta kissé a kalapját, talán reszketett
is a keze, drága mámorában. Ezzel árulta el magát, és innen
magyarázhatjuk, hogy idillje a rendőrségen ért véget. Ha csak ugy
szerette volna a virágokat, mint azok, akik a köruton találomra vesznek
egy csokrot, s aztán hazaviszik és ibrikbe dugják, akkor senkivel se
jött volna meg a baja. Ez a virágszerelem polgári, józan és törvényes. A
társadalom megérti és védi. De ő szenvedélyesen szerette a virágját,
rendkivüli és törvénytelen szerelemmel. Ez természetellenes és a
társadalom kárhoztatja is, mint mindent, ami mértéktelen. Még a szépség
mértéktelenségét sem türi. Csak feleségül kérheted a virágot, ágyashiten
nem élhetsz vele. Mindegy, a német professzor megszenvedett már érte, és
volt egy kalandja is, talán az első kalandja életében. Most már tul
ungon-berken és minden veszélyen, viszi haza a magyar virágot, egy
nászutas boldogságával. Otthon majd könyvet ír róla, szigoru, tudományos
könyvet, sok műszóval, ábrával és idézettel. Igy vall szerelmet egy
német tudós. Virágja mellé pedig odabiggyeszthet egy uj, nem tudományos
tanulságot, amit itt kapott. Azt, hogy a szeretetünknek a szenvedés adja
meg az értékét és a mértékét. Eddig is szerette a soklevelü boglárkát,
de csak ábrándosan, áldozat nélkül, a szobája csöndjében. Most
szenvedett érte, majd az életével fizetett, jogot szerzett hozzá. A
lovagjává vált.
Képzeljék, hogy szereti majd ezután a soklevelü boglárkát.