A kalauzok általában korán nősülnek. Egyik kocsivezető barátom évekkel
ezelőtt a perronon kifejtette az idevágó bölcseletét. „Asszony nélkül
hajitófát sem ér az élet“ mondta és nekifeszitette a kocsit a sivalkodó,
havas éjszakának. „De – folytatta – a lányok is törik magukat a
villamosok után. Nem is kell nekik más, csak a szép, piros villamosok“.
A szél pirosra-rózsásra csipte az emberismerő és életművész villamos
arcát. Elégedett volt, látszott rajta, boldog, hogy ő is „a szép, piros
villamosok“ közül való.
A piros villamosokat felváltják a sápadt kalauznék. Egyre többen
tünedeznek föl a kocsi ingó talaján. Átveszik az uruk mesterségét, akit
elhí a kötelesség, az ellenőrzést, a szigort, vagy a helyeslő mosolyt, a
jegytekercset, a csiptetővasat, a bőrtáskát és a hivatalos tekintélyt
lehellő villamossapkát, mely oly komolyan ül a fejükön, a kevés és
szegényes hajacskájukon. Többnyire fiatalkák még és igénytelenkék.
Némelyik bízvást elutazhatna gyermekjegygyel is. Olyan alacsonyak, hogy
látatlanul megbujhatnának egy sarokban. Eddig se vettük őket észre.
Ezuttal bizonyára csak az egyenruha pompásabb kerete emeli ki az
arcukat, a mozdulatukat. Szelíden tesznek-vesznek. Reszket a kezük az
izgalomtól, a szájukkal némán és plasztikusan megformálják a gondolatot,
kimondják halkan, többször egymás után, hogy szakaszjegy-e, vagy
szakaszátszálló? Minden porcikájukon látszik a szellemi munka szokatlan
erőlködése. Nem kis dolog az. Mindmáig csak kovász, só, cukor, lug,
nagytakaritás, vagy szoptatás, de most munka, merre és meddig,
emberismereten alapuló törvénykezés, ki a csaló és ki nem, felelős
itélethozatal, szakaszjegy-e, vagy szakaszátszálló? Ugy csiptetik le a
jegy papirját hogy elfintorul belé az arcuk. Azt hinné az ember, hogy
eleven húsba vágnak és fáj nekik. Nem csoda, hogy némelyiknek kigyullad
mind a két füle. Ez a két kis rubinlámpa aztán megvilágitja a halvány
arcot. Micsoda életek vannak leírva itten. Az ember perbe száll
önmagával, hogy olyan figyelmetlen és nem jegyez föl emlékezete
jegyzőkönyvében minden vonást. Mert akkor ismernie kellene ezeket az
ismeretleneket is, akik itt éltek közöttünk, e város gazdag mélyein,
elsuhantak a járókelők között, egy csecsemőt, vagy egy piaci szatyort,
az élet terheit cipelve mentek tovább a köruton. Szemük apró, mozgékony
madárszem. Majdnem mindegyiké egyforma. Arcuk közt sincs nagyon sok
különbség. Gyermekektől kiszítt mellükre jól simul az egyenruha. Rövid
pályafutásukon jó hivatalnokoknak bizonyultak. Még nem láttam nőkalauzt,
aki el ne kérte volna valakitől az igazolványát. Ez a nő lélektana. Mig
nem tudja valakiről, hogy nem gazember, addig nem hiszi el róla, hogy
nem gazember.
Lassan-lassan bizonyos kis öröm nyílik nekik. Olyan kicsiny és halavány,
mint egy poros mezei virág. Társadalmi életet kezdenek élni az
egyenruhás kalauznék. Kéz a kézben sétálnak, pajtási meghittségben, mint
a fiatal rekruták. Tartsunk össze, kalauznék. Szolgálat után haboskávét
iszunk, vagy elmegyünk akárhová és majd nagyon nagy borravalót adunk mi
is, mint a többiek. Mert nincs nagyobb öröm szegény ember számára, mint
nagyon nagy borravalót adni. Mellettük ballag egy tizéves fiucska, a
pályavigyázó, zászlócskával, lámpával. Az is pirossal szegett fekete
kalauzegyenruhát visel. Hasonmása az apjának. Most már tudom, hogy ezek
a nők szülik a leendő kalauzokat. Vannak kalauz-dinasztiák. A kisfiuk
kis kalauzegyenruhát kapnak, mely mint a bibliai szőttes köntöske velük
együtt nő és mire felserdülnek, nagy kalauzok lesznek, mire
megzuzmarásodik a hajuk, a fejlődés és a faji kiválasztódás törvénye
szerint, komoly és illedelmes ellenőrök lesznek, akik kedvesen
tisztelegnek az utazó közönségnek. Anyjuk már most is illedelemre,
jómodorra, szerénységre oktatja őket. Mondd meg, kis fiam, szakaszjegy
vagy szakaszátszálló? Hazamenet pedig halkan beszélnek a kalauznék. Nem
arról, miről molett babaasszonyok, akik a villamosban meg nem értetten
maguk elé merednek, hogy lovagjuk másnap a kishirdetések közt „ezen a
már nem szokatlan uton“ ismeretségüket, természetesen „tisztességes“
ismeretségüket keresse, az uj sajtótörvény szerint. Problémákat adnak
fel egymásnak a kalauznék, furfangos, agyafurt, fogós szakkérdéseket,
mint a sakkozók és a kártyások. Mondd meg, kedves kartársnő, mit tennél
ekkor és akkor? Ha például a szakaszjegy helyett meg nem bocsátható
hebehurgyasággal szakaszátszállót adnál. Olyan szürkék és szentek, mint
a por. Nincs bennük semmi nőiesség. Az, amit mi nőiességnek nevezünk,
csak egy kis osztály önzése és fényüzése. Ezek a nők dolgoznak.
Mosolyogni nem érnek rá. Nem is különös, hogy fejükön ellenzős sapka
van. Az arcuk majdnem férfiarc. Azon sem csodálkozom, hogy mikor
találkoznak egymással, keményen és férfiasan szalutálnak.