Mindenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a
jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai
költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris ki kezdjük
érezni, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén,
rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, mely huzamos ideig
békében élt. Amerikára azelőtt ugy gondoltunk, mint az acélhengerek, a
gyárak, a villamos-sebesség országára, ahol a muzsák – az üzleti
lármában – félve sütötték le hosszu szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma
az európai művelődést egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy
egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveink és remekműveink
masszája jelenti, nem is az a csöndes, mélypiros izzás, mely az
önkivületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a
negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk.
Nem régiben találkoztam egy keleti emberrel, aki főhibánkul azt rótta
fel, hogy el vagyunk európaisodva. El vagyunk európaisodva? Ő ugy
értette, hogy le vagyunk európaisodva. Mert az európai kultura – valljuk
be mi is – nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való
élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az
automatagyufa, a _b. u. é. k._ névjegy, az irodalmi főpróba, a _five
o’clock tea_. Az europizmus nem shakespearei és goethei mondatokban
testesül meg, de ilyen felírásokban: „_Szinház után X. kávéházban
találkozunk_…“, „_Tilos a fűre lépni_…“, „_Zálogcédulákat veszek_…“,
„_Éjfél után friss, meleg étkek kaphatók_…“, „_Ebekkel nem szabad a
vendéglőbe lépni_…“, „_A növényeket a n. é. közönség figyelmébe
ajánljuk_…“, „_Két évi jótállással_…“ Csupa máz, tartalom nélkül, afféle
kényelmes világhazugság, melyet kéretlenül mindenkire rá akarunk
erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultura. Meztelen láb
lakkcipőben.
A európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos
üzleti számitásává vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hálaistennek, az
bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos.
Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte,
talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a költészet azonban tovább él.
Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a
keleti fakir. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát
kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell
mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem
bebizonyitotta, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánositó
elv uralkodott a világon, a szigoru doktrinák és paragrafusok alatt
mindig lélegzett az eleven lélek, s csodálatos kulturák nyíltak a
sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint
a középkorban, mikor a biblia volt az egyetlen könyv, a _homo unius
libri_ mesékre, versekre, rendkivüli álmokra szomjazott. A militárizmus,
mely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az
egyház, nem semmisiti meg a költészetet, csak a költészet divatját.
Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma ujra felosztják a földet. „Die
Theilung der Erde.“ A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a
térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a
kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommerciálista s mindenki
megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad
semmi, egy talapalattnyi föld sem. Mit tegyenek? Ujra odaadják neki az
eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták
cikáznak, jut számára egy foltocska, melyen szabadon élhet, a kedve
szerint.
Csak kissé magasabbra kell repülnie.