Ez a legujabb francia szó. Még talán nincsen a szótárakban, de a
köztudatban, a lelkekben már régen benne van. Három német szót tud most
a műveltebb francia: le „kaiser“, le „kronprinz“ és le „lied“. Aki
azonban uralkodik ezeken, arra már ugy tekintenek, mint a német
enciklopédia ismerőjére, a német titkok, a német tudomány és művészet
magántanárjára. A három közül a legnépszerübb: le „kaiser“. Olyan sulyos
és félelmetes, mint egy sötét vassisak, tüzes rostélylyal. Mindenütt
mondják és írják. Babonás varázsa van. Vajjon mit tett megint? A
franciák ijesztgetik egymást. Vereségeiket eltagadják. De szívesen
találnak ki valóságnál sötétebb rémmeséket, hogy azoktól féljenek.
Ezeknek a meséknek, melyek már majdnem francia népmesékké váltak, a
központja a császár. Észre se veszik, hogy nő sisakja körül a _gloire_.
Kétségtelen, a gyűlölet hangján krónikáznak, de a hang nem szívből jövő,
kissé magas, kissé tulzott: hamis. Néha udvarolnak is a császárnak, aki
a távolban – sötétben – áll. Tudja meg, ha mi vendégül látjuk, fehér
kenyeret kap, nem feketét, rozsosat, burgonyásat, mint a maga katonái.
Mert a párisiak gavallérosak és urak. A német azonban nem ismeri se a
„pain de fantaisie“-t, se a fantáziát.
A császár hasonlóan van a franciákkal. Állandóan francia földön
tartózkodik. Békében nem csinált titkot abból, hogy barátja a két nép, a
két nemes és értékes kultura közeledésének, és sohase mulasztotta el az
alkalmat, hogy hangsulyozza is, amit érzett. Nem szerepelhetett
birodalmában olyan francia színtársulat, hogy a császár meg ne jelenjen
páholyában. Előadás után a szereplő mademoiselle-t és monsieur-t magához
kérette, legmagasabb elismerésének adott kifejezést, nem egyszer
termeibe is meghivatta őket, bizalmasabb estélyeire, egy kis indulatos
szavalásra. Gyönyörüen beszél franciául. Szónoki heve a német mondatok
csúcsíves épitményében épp ugy érvényesül, mint a francia nyelv
nyugodtabb román vonalaiban, és szavaiból nemcsak az ősi germán harc, a
nibelungi kardcsörgés hallatszik ki, de a szellem is, a szikrázó,
rakétázó szellem, mely a franciák készsége. A császár mindig kész
szónokolni és _bonmot_-kat mondani. Ebben a háboruban is hány ily
talpraesett, elegáns nyilatkozatot tett, mely huszonnégy óra alatt
befutotta a világsajtót. Határozottan franciás a gesztusa. A népet, mely
ellen hadat visel, ismeri és becsüli. Talán innen van, hogy nem akar
tágitani mellőle. Az angol számára csak a megvetése marad. De ezé a népé
a haragja, a férfias bánata, hogy csalódott benne. Végzetes és személyes
ügye a francia háboru. Ugy érzem, nem is a történészek, de az uj
igazságokon edzett lélekbuvárok deritik majd fel, hogy a történelmi
szükségességen kivül milyen atavizmusban gyökeredző lélektani okok
működtek közre, hogy háboruba került velük a császár, akinek a neve
franciaverő nagyapja neve, és aki kisértetiesen azonos körülmények közt
inditotta meg háboruját a franciák ellen, hasonló nevü hadvezérrel.
Mindegyik fia a franciák ellen harcol. Ő maga pedig leszáll a
lövészárokba, a föld alá. Amikor kilép, egy elfogott francia század áll
előtte. Tábornokai kedveskedtek neki. Megmutatják a császárnak, milyen a
francia katona, s a francia katonának, milyen a császár.
Ez a jelenet rostandi és rímes versekben van írva, de vannak a háborunak
shakespeari jelenetei is. Azokról majd számot ad a történelem,
kaulbachi, hogarthi, bruegheli színekkel. Mi csak azt vesszük észre,
hogy két nagyszerü nép ölelkezik, mely mindig keresve-kereste egymást,
két végzetes, féltékeny, marakodó szerelmes a csatatér nászágyán,
halálos együttlétben, két nép, melynek szüksége van egymásra, mely
izgatja és fűti egymást, mely a másik nélkül csonka, a francia és a
német, a kiegészítő-színek, a szellem és a tudás, a művészet és a
tudomány, a chanson és a lied, a mámoros és a higgadt, a daloló és a
gondolkozó, a könnyed és a sulyos, a lélek és a test, a fekete és a
szőke, a kis vörösbugyogós és a nagy dragonyos, két nép, mely végre a
kard által érti meg, hogy egymásra vannak utalva. A rekedt és véres
lármából pedig egyetlen szó rikolt ki. Az első német szó, amit a francia
megtanult, a barátságos francia-német nyelvtan első szava: – le
„kaiser“.