Kaptam egy uj naptárt. Kis nyomdászfiu hozta, még nyirkos volt a
papirja, még párolgott rajta a piros és fekete festék. Ideállitottam az
íróasztalomra. Ma – késő éjszaka – lapozgatni kezdtem az uj
kalendáriumot. Mondhatom, kellemetlen olvasmány. Már a címe is
követelődző: 1915. A lélek tar sziklatetőkön, sivatag homokon,
ismeretlen tájakon bolyong, szeretne visszafutni a pontig, ahonnan
indult s aztán árkon-bokron száguldani előre, megpihenni valami távoli
ponton. Szövege nincsen. A lapok üresek. Nagyon is sok helyet hagytak az
„előjegyzések számára“. Ezeket a spáciumokat nekünk kell majd ellátni
„előjegyzés“-ekkel és élettel. Nagyon nehéz feladat. Mindenki mázsát
érezhet a nyakában. Nekem az az érzésem, mintha egy szigoru szerkesztő
öt rizsma kéziratpapirost küldetett volna, az utolsó percben, azzal a
meghagyással, hogy fejvesztés terhe mellett írjam tele csupa ragyogó és
választékos mondattal, hajnalig fejezzek be egy folytatásos regényt,
melyet holnap kezdenek közölni. Legjobb lenne egy betüt se írni és
nyomban lefeküdni.
Mindig borzongatóan hatott rám egy üres naptár. Ez az irdatlan fehérség
az a semmi, amitől félünk, a tartalmatlanság, melyet tartalommal kell
megtöltenünk, a kétségbeesés fehér hómezője. Talán innen van, hogy
gyermekkoromban is tréfáltam a naptárral, szepegő rémülettel, mint a
suszterinas, aki sötétben fütyül. Az üres lapokat eleve telefirkáltam
mindenféle tolakodó kérdésekkel, melyeket a leendő időhöz és leendő
magamhoz intéztem. Egy-egy messze dátum mellé ilyesmiket írtam: „_Mi
lesz ekkor?_“, vagy „_Csak nem vagy beteg?_“ vagy: „_Ugy-e, jól aludtál
az éjjel?_“ vagy: „_Szervusz, élsz még?_“ Nagyon érdekes volt megvárni
ezeket a dátumokat és visszamosolyogni arra a tudatlan emberre, aki a
kérdéseket feltette, megnőve az időben, erőt kapva a valóság
biztonságától. Semmi bölcseség sem pótolja azt, hogy huszonnégy órával
idősebbek vagyunk. Arra gondolok, hogy tavaly szintén kaptam ilyen
naptárt. Akkor is az a lapvállalat küldte, melynél dolgozom, akkor is
pont erre a helyre tettem, az íróasztalom sarkába, akkor is volt egy
éjszakám, mikor lapoztam, böngészgettem a leendő lapok gazdaságában és
játszottam a jövendővel. Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudtam akkor.
Amit a tavalyi naptáram szélére jegyeztem, naivabb ákombákomnak tetszik
most, mint első irkám betüi. Az idén már nem merek találgatni. Nem is
ostromlom durva kérdésekkel a papirt. Tisztelettel haladok el minden
dátum mellett, mely külsőre talán jelentéktelen és semmitmondó, de
imponálóvá nő és mindent meghozhat, az lehet, amely az egész évszázadnál
többet jelent, melyet évezredek mulva is emlegetnek diákok és tanárok az
érettségi vizsgán. Nincs is piros betüvel nyomtatva. Olyan, hogy senkise
gondol rá és igénytelenül huzódik meg többi egyforma társai között.
Talán éppen ez lesz az a nap.
Hol a tavalyi naptár? Voltaképpen ugy látom, hogy az idei naptár még a
tavalyi naptárnál is haszontalanabb portéka. Sutba kerül, mielőtt
használtuk volna. Mert az idén meglehetősen kalendárium nélkül élünk.
Soha ily kevés értelme nem volt a polgári társadalom szokásának, hogy
felparcellázza az időt, megrendszabályozza és mederbe szoritsa, mely
partok nélkül hömpölyög, végtelen folyással, egyetlen tüzes és vajúdó
gomolyagban. Tábori levelezőlapot kapván állandóan csodálkozom azon,
hogy a levél írója dátumot ír és megnevezi a hét napját, hogy a
szerdának, vagy a pénteknek náluk is van értelme és jelentősége. A napok
csak az egymásmellettiségük által kaptak jelleget, az egyik a másikától,
a hétfő szürke füstje a vasárnapi lángtól, a babonás péntek az előtte
lévő napok robotjától és fáradtságától, az idegességtől, hogy még mindig
késik a pihenés, türelmetlenségünktől, melynek folytán megbotlunk a
küszöbön és kiesik kezünkből a kenyér, a tányér, az égő gyertya. Eleven
anakronizmus most a kalendárium. Nyomtalan suhannak fölöttünk ünnepek,
melyek hangulatköre máskor arany párákban fürdette az embert,
évfordulók, határjelzők, mérföldkövek maradoznak el, melyeket észre sem
veszünk, annyira igazán az időben élünk, hogy elfeledkezünk a
jelzőtáblájáról és egyáltalán nem törődünk a napok nevével és a
számával. Akik itthon vannak, ebben a tekintetben feltünően
feledékenyek. A katona pedig bizonyára épp oly kevéssé nézi az idő
tükrét, a naptárt, mint szakállas, törődött arcát a kézitükrében. Csak
érzi önmagát. A naptár, a tükör ugyis hiábavalóságokról beszél.
Az ember széjjeltépte a kalendáriumát.