Komoly emberek, orvosok egyre többet beszélnek a hadi tehnika uj
felfedezéséről, arról a golyóról, mely nemcsak ölni, de gyógyitani is
akar. Ez a golyó mindjárt kis patikát visz a testbe. Egy csöpp gyolcsot,
mely letörli az első vért, fertőtlenitőszert, egy csipetnyit, mely
rögtön meggátolja a fertőzetet. Azonkivül a sebessége egy részét rögtön
felhasználja arra, hogy a sebet megpuhitsa és bekötözze. Szóval van
benne egy ici-pici ápolónő is, meg egy orvos is, akit nem lehet látni.
Ezek a lőcsatornát rögtön felsurolják, oly tisztára, mint a patyolat.
Még talán bocsánatot is kérnek az udvariatlan kopogtatás miatt. Azt
mondják, hogy pardon. Körülnéznek az átlyuggatott májban és vesében,
aztán szerencsés jónapot kivánnak, mint közönségesen. A pofon után jön a
csók, a júdási irgalom. Kétségtelen, ez a jótékony és csudatékony
golyóbis még nagy fejlődés előtt áll. El vagyunk arra is készülve, hogy
ötletes és bájos hölgyek, akik eddig is annyi komoly megértést
tanusitottak az emberiség szüksége és szenvedése iránt, még
tökéletesitik a remek kis találmányt s a golyóhoz egyéb hasznos cikkeket
is mellékelnek, például az ellenséges katona gyémántkiadásu
zászlócskáját, egy irónt, egy kis jegyzőkönyvet, egy cin-fésüt, egy
gyufaskatulyát és végül egy bajuszkefét is. Lesznek olyanok, akik
felirásokat ajánlanak: „Feltámadunk“, „Tévedés“, „Ne bántsuk egymást“
stb. Az emberi elme és az emberi szív kifogyhatatlan az ötletből és a
jóságból. Idővel talán egyenesen a gyógytárakban árulják ezeket a
golyókat, a puska keserü labdacsait, a halál acélpiluláit.
Ne másszunk tovább a képzelet kalandos lajtorjáján és ne gunyoljuk
tovább ezt a fából-vaskarika-találmányt, az ujkor szomoru engesztelését.
Be kell ugyan vallanunk, hogy a csufondáros mosoly kissé jogosult, mert
az ötletben oly sarkalatos ellenmondás leledzik, mely csiklandozza a
szatirát és kihivja a birálatot. Akinek az agyában megfogamzott, nincs
tisztában azzal, hogy mit akar, afféle hontalan lélek lehet, aki a mult
és a jelen között tétovázik, és oly hazugságokból van összeszőve, mint a
golyó, mely ölni is akar, meg nem is, és egyszerre hatása alatt áll a
krisztusi erkölcsnek, mely a lemondást vallja, meg az uj erkölcsnek,
mely az erőt hirdeti. Egyik mellett sem tud dönteni. Igy aztán
megegyezést próbál kötni a kettő közt, a szeretet és a harag, a csók és
ütés, a gyávaság és bátorság közt, s összeházasitja a galambot a
párduccal. Természetes, hogy a magzat, mely ebből a frigyből született,
tökéletlen. Mert a jóltevő, szamaritánus golyó legalább is nem őszinte.
Álszent, szemforgató nyavalyás, még akkor is keneteskedni próbál, mikor
öldököl. Báránybőrbe van bujtatva, de belül csak olyan farkas, mint a
többi. Mentsen meg az ég, hogy valaha elfogadja az emberiség, görbe,
bujkáló ösvényen keresvén a világbékét, s ne orvosoktól próbáljon
meggyógyulni, gyökeresen, de kuruzslóktól, ideig-óráig. Az, aki fölfelé
licitál és egyre tökéletesebb gyilkolószerszámokat, óriás mozsarakat,
behemót ágyukat gyárt, hogy lehetetlenne tegye az öldöklést, jobb
szolgája a békének, mint az a lefelé licitáló se-hal-se-hus bölcs, aki
azt mondja, hogy „üsd agyon, de ne nagyon“, és a halált az uj élet, az
antiszepszis, a modern tudás minden kényelmével és vívmányával
fűszerezi. Ez csak meghosszabbitaná a szenvedések idejét. Határ csak ott
fönt van, a halál gazdagságában, nem pedig itt lenn, a mesterkedő
irgalom szegénységében.
Egykor talán feljegyzik a történelemben ezt a találmányt és a feltaláló
nevét is, hogy jellemezzék a korunkat, a mai emberiség tragikómikus
erőfeszitését, mely görcsös viaskodással keresett-kutatott valamit és
nem találta meg. Soha ily szánandónak nem láttuk az embert. Az agyvelő
minden villamosságát és a vér minden szikráját egyesiti, s hosszu tusák,
ideges éjszakák után csak ennyit tud kisütni, egy acélgalacsint, mely
kissé kiméletesebben öl, mint a többi, egy ártó és gyógyitó, rontó és
balzsamos golyót, a halál egy uj piluláját. Csak valaha a középkorban
láttunk ily egyetemes és meddő munkát az alkimistáknál, kik a bölcsek
kövét hajszolták éjjel és nappal, sötét szobákban vörösen lobogó
gyertyáknál, ércben, aranyban, porban, bűzös kotyvalékokban, tégelyek és
görebek közepette. Nem találták meg a bölcsek kövét, de felfedezték a
foszfort meg a puskaport. Az alkimia helyett a kémiát. Talán ez lesz a
sorsa a világbéke szegény alkimistáinak is, akik most a tudomány minden
eszközével felfegyverzetten, könyvekkel és logaritmus-táblákkal a halált
akarják megkorrigálni, de egy napon majd mosolyogva és boldogan
rábukkannak az életre. Egyelőre csak puskát akarnak szerkeszteni, mely
jóságos, golyót, mely alig üt sebet, csak éppen sivít, olyan fegyvert,
mely nem ellensége, barátja az embernek. Csak dolgozzanak tovább a
laboratóriumban. Mindig vargabetüt kellett tennie az embernek, hogy
elérkezzen az igazsághoz és a hiábavaló fáradalma árán lássa be, hogy
tévedett. Hiszen amit most az arcuk verejtékével kutatnak, a jótékony és
csudatékony puska, a szelíd golyó már rég fel van fedezve. Az a
bodzabélpuska az, testvéreim, szelíd alkimisták, mellyel mindannyian
egyformán játszottunk, valaha régen, gyermekkorunkban.