Soha annyit nem írtak-beszéltek a halálról, mint ebben a husz-harminc
évben, mely a háborut megelőzte. Voltak korok melyekben mélyebben
foglalkoztak a halállal, _in specie aeternitatis_. Az indus
köldökszemlélők, vagy az ó-görög pesszimisták a lángoló kék ég
díszletében látták őt és később a középkor gyötörte magát vele, a ködben
bolygó kisértettel, a zörgő csontvázzal, a katholikus vallás elvén. Mi
azonban a felvilágosult és természettudományos jelenben mind a két koron
tultettünk és a halál divatját teremtettük meg. Végzetesen és
ellenállhatatlanul érdeklődtünk a halál iránt. Igaz, hogy ez az
érdeklődésünk felszínes és kacér volt, – mint minden divat, – de a
levegőben volt és a vérünkké vált. Komolyan nem számoltunk vele, nem
készültünk el rá, azzal intéztük el a halált, hogy állandóan emlegettük.
Művészeink oltárt emeltek neki. Halál-versek, halál-drámák, halál-képek,
halál-szobrok, amerre néztünk. Csiklandozott bennünket ez a divat,
minthogy távolnak gondoltuk a halált, kellemesen izgatott, minthogy
igazán nem hittünk benne s a villamos érzékek uj mámorra, a jóllakott
gyomor emésztőporra áhitoztak. A művészekről a divat átsiklott a polgári
életbe is. Minden betegséget bizonyos varázskör vett körül. Tizévenként
uj és uj „irodalmi“ betegségek jöttek forgalomba. Eleinte tüdővész
uralkodott, a bársonykabátos bohémek, divatárusleányok, kávéházi
inségesek regényes betegsége, amit hamarosan felváltott a migrén és az
idegbaj. Nem élt valamire való ember, – nem művész, de polgár – akinek
meg ne lett volna – tényleg, vagy csak képzeletben – a maga kis
kényszerképzete. Minden kölcsönkönyvtárban árulták jutányos áron. Ez már
bizonyos becsvágyról és elhivottságról tanuskodott. Senkisem vetett
számot azzal, hogy ezek a betegségek a valóságban egyáltalán nem
költőiek, de fájdalmas csapások és hiányok, melyek a tehetséget inkább
huzzák, mint röpitik. Olyan fényt teremtettek köréjük, hogy a megtévedt
képzelet előtt a lángelme kisérő jelenségeinek tünt föl, s a művészet és
tudomány ujdonsültjei valami tragikómikus öncsalás folytán hibás
következtetéssel ezeket a fontos járulékokat akarták megszerezni,
mielőtt a porondra léptek, csak aztán mertek alkotni. Egészségi
bizonyítvány? Nem, ők előbb „betegségi bizonyitvány“-t állittattak ki.
Csak a sápadt nő volt érdekes. Az emberek sápasztó-kurákat végeztek és
versenyeztek egymással a soványságban és a szűkmellűségben. Enni nem
igen illett, a jó étvágy pedig a tulajdonosára határozott szégyent
hozott. Valaha – talán már most is – hihetetlennek tetszik majd ez, de
igazság, hogy a közelmultban mindennek több varázsa volt, mint az
egészségnek, melyet az élet állati buta működésének tartottak és
látatlanban elitélték azt, akinek a szervei nem rakoncátlankodtak. Az
egészség nem az alkotó élet volt, csak a „buta egészség“. Mindennek
abban lehet a magyarázata, hogy ez a kor duzzadt és puffadt az
egészségtől, az élet áldott fölöslegétől, távol járt azoktól a mezőktől,
ahol a végzet és tragikum lakozik. Mi, az élet egykori nábobjai,
kriptákban tivornyáztunk. Annyi életkincsünk volt, hogy nem tudtunk vele
mit csinálni. Anélkül, hogy ezt a minden életet lezáró finálét, a
természetnek ezt a rengeteg igazságtalanságát, az emberi tragikumot
megértettük, megfejtettük, vagy csak közelebb hoztuk volna,
belemerültünk egy szenvelgő kultuszba, mely a foglalkoztatás állandósága
folytán kissé elzsongitotta fáradt, ki nem elégitett idegeinket, ismerni
vágyó agyunkat és a betegséget kacérsággá, a halált pedig léha divattá
tette.
Emlékezünk azokra a jellegzetes estélyekre, melyeket az élet nevében
ültünk, de alapjában a halálnak voltak szentelve. A szalónban, ahol
összejöttünk, fojtott és titkos izgalmak kóvályogtak, s a társaság, mely
csip-csup dolgokról csevegett, úgy festett, mint egy spiritiszta
gyülekezet. A falon _Beethoven_ halotti maszkja lógott. Nem annyira a
zenei lángelmének szóló hódolatul, inkább a saját izgatásunkra. Bámultuk
a hideg vonásokon a halál elpihent tusáját, a kín megfagyott görcsét.
Távol a kispolcon egy koponya. Valaki – nagyon kacérul – egy
huszársipkát tett rá, legényes és tréfás hangsúllyal, a fogai közé pedig
egyptomi cigarettát bigyesztett. A falakon baljós képek ingerelték
képzeletünket. Lassanként rejtélyes és megmagyarázhatatlan lelki
élményekről kezdtünk beszélni. Az idegorvos vitte a szót. De mindenkinek
volt valami mondanivalója. Éjfélkor aztán bejött a ház urnője,
csillagos, fekete pongyolában, nesztelenül és sokat jelentően a
zongorához ült és vajszínü, vékony kezeit, ideges, hosszu ujjait
elpihentette a billentyükön. Mit játsszon? Grieg „_Aase halálát_“-t
követelte a társaság egyértelmüen. Az egyik széplélek – a sok közül –
odarohant a villamos kallantyuhoz és a többiek hallgató helyeslése
mellett elkattintotta, a szobára borzongó félhomály borult, csak a
gázkályha parázsos vörössége világitotta meg az alakokat, az ingmelleket
és a szmokingokat, a lekonyuló fejeket és a hideglelős szájakat,
szoborszerüen. Már beszélt a zongora. Hallani lehetett az első acélos
ütemeket, melyek a vér futását utánozzák keményen és határozottan, aztán
a haldokló vér sápadni és lohadni kezdett, az üterek kihagytak, tétován
kalimpáltak, mig végre a halál – pianisszimó – megállitotta az ütereket
és a zenét s a szépség a vér ellobbanó ájulatában megnyugodott és
kicsendült. A szalón fakirjai meredten néztek a semmibe. Mélyen
tüdejükre szívták az ópiumos füstöt. Kezük ernyedten lógott – igen
dekorativan – a székek karfáján. Igy mulattak az emberek 1890-től
1914-ig.
Mennyire a mult képe ez. Ugy érezzük, hogy egy történeti könyvben
látjuk, – régi metszet 1914-ből – már meg se tudjuk érteni. Most nem igy
mulatunk és a jövőben is bizonyára más lesz a mulatság. Ma közöttünk jár
a halál. Az arca nyilt. Sisakrostélyát felvetette és farkasszemet néz
velünk. Szinte kézzelfoghatóvá vált az emberi élet misztikuma. Soha
olyan keveset nem beszéltünk róla, mint ezekben az időkben. Elvesztette
a varázsát. Ezrek és ezrek haláláról olvasunk naponta, a tényt pedig
nyugalommal, higgadt szomorusággal vesszük tudomásul. De hallgatunk,
mint a szanatóriumokban, ahol sok halál esik. A sulyos betegek –
önvédelemből – kiküszöbölik a halál gondolatát. Azt be kell vallanunk,
hogy maga a halálról való fogalmunk is megváltozott, immár nem
sejtelmek, nem messziről eljövendő ismeretlen betegségek és idegválságok
alakjában jelentkezik, de mindennapian. Semmi stilizáltság. Valaha az
ősember láthatta igy. A biztonságérzet hiánya gyógyitott meg bennünket a
halál divatjából. Akik visszatérnek az arcvonalról, azok csak az életről
álmodoznak. Egyetlenegy történetük sincs a halálról. Az irodalom pedig,
mely békeidőben feketét tetézett feketére, majd az élet piros színeit
kotorja elő. Gyűlöljük ujra a halált és megvetjük a betegséget. Az
életet akarjuk s a napot, újra a napot. Mert a katonák sohasem felejtik
majd el, hogy mit jelent a findzsába ömlő sárga tea és az eper és a
tejszínhab és a kályha és a nyugalmas ujságolvasás és a gyermek és az
otthon és nyári fürdőzés és a zuzmarás téli este, amikor a korcsolyák
csörömpölnek és a zongoraszó és az egész sokszínü, drága egyetlen élet.
Ők, a visszatérők, az élet ismerői, a pokolból kiemelkedők szabják majd
meg tapasztalás által elmélyült itéletükkel, mit tartsunk értékesnek és
mit vessünk el. Semmi kétség, hogy az egészség, a hús, a piros arcszín
újra becsülethez jut s az írók és a művészek az élet szolgálatába
szegődnek. Nem keressük többé a lángelmék homlokán a lombrosoi
dudorokat. Egészséges lángelmékben hiszünk. Szalonjainkban felcsavarjuk
a villanyt. Divat lesz vidámnak, egészségesnek, egyszerünek,
becsületesnek, nagynak lenni, divat lesz újra élni. A halál pedig, az
élet megoldatlan kérdése, újra belekerül a laboratóriumba,
elszigetelten, mint egy pestisbaktérium. Kevesebbet írunk, beszélünk
talán róla, de többet dolgozunk ellene, írók, tudósok, politikusok és
bölcselők, akik eddig csak fűszerként kevertük italunkba keserű ízét. A
halál divatját az élet divatja váltja fel.