Már összeírták majd a kisfiukat és kisleányokat is. Korhatár: két év.
Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek és
mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos
ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbizható, vegyileg vizsgált
tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról, meg a dadáról,
meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gyügyögésükkel, selypitéssel az
államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a
bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Igy kerül be
az állam és a főváros a tündérmesékbe.
Vajjon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a
világindulásról s ugy éldegél mint annakelőtte, elefántcsonttoronyban, a
csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a
piacról és kalarábét zöldleveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt
mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul
a háboru. Még ezt se merem állitani. Annyira áthatotta a földet, annyira
megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti
jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt s
valami formában – előbb, vagy utóbb – mindenkihez elér. Hallom, hogy a
klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet
megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyitja, hogy a háborus
admisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján is kopogtatnia kell és
ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a
nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket
őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset, vagy az első topánkát. Ma
történelmi emlékként kisfiunk tej-jegyét tesszük el, az iktatószámával
egyetemben.
Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemőtársadalom legkiválóbb és
legelőkelőbb tagjaival s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a
megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a
változott idők sanyaruságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek
és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben,
a kis hálós-ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak,
csak háborus gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak
enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre
nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszu izzásával az
apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyü, bensőséges
történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is
elkallódott. Ezenkivül minden testi nélkülözésben is volt részük.
Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a
sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a
gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző
nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról,
liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még
egyptomi-cigarettahiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy
„cuclihiány“ is van. Másfél év alatt a szövetséges hatalmak gyermekei –
ez a mohó és drága kis hadsereg – elrágta a világ összes gummi-cucliját,
mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gummi a köpenyekre, a
betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők
fényüzési cikkét egyszerüen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis
szükségen, de a csecsemőnek – a táplálkozáson kivül – a cucli az
egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan mint a
nagyoknak a kaszinó, a szivar, vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a
híg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.
De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a
pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi mult lesz az, amit mi
most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín
tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé
válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába, vagy egy
üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli keztyüt“, olvassák egykor,
s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündér-varázsával
beszél. Sok fiu ugy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborus
gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják,
hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely
lármás, kacagó, érthetetlen tulságával döngeti a házat és egy sárga
sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világitani
fog.
Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Multkor láttam egy
pesti gyereket, aki „rekvirálás“-t játszott. Kihallgattam két nyolc éves
kisfiut, aki a buza- meg a kukoricakenyérről, a tojás áráról, a
hagymáról és a zsirról beszélt. Elhültem a tájékozottságukon.
Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi
tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.
Velük szemben – akár fiatalok vagyunk, akár vének – éreznünk kell, hogy
mi már a mult emberei vagyunk.