Azon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki
sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a
kenyérpusztitók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó
pofáju, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd
minden órájában, eleinte csak tréfaképen, de egyre parancsolóbban. Még a
cinegecsontu, a madárétü is nekilát az evésnek. A bőjtölő remete
viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd
után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj
fehér kenyér, s a rábeszélés oly eleven, hogy a megkisértett halandó nem
állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni.
Éjjel fölkel az ágyából. Egyingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel,
tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsen-kenyeret, a feketét, a
durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen
beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az
evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi
lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem
komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés
és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha a gyémántból vágnának
ablakokat, akkor a nők a fülükben biztosan ablaküvegeket hordanának.
Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen
mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborus krónikában, még _Sarcey_
is megemliti, mikor a párisi ostromról ír, különös nyomatékkal:
„Párisnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a
nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk s nem is
sokat hederitettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül
megéheztünk mindannyian“.
Tegyük hozzá, amit nem emlit, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert
lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd
mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nem igen
lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább
most, nem kevésbé tüskés és szurós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej
mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka
is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem
srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember
megtanult aludni, nem ugy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül,
mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltünve
az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az
ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy
álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre
kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy
morfium-oltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek
mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra
édes, áldott, természetes zsongitót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk,
csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha
felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk püffedt és vörhenyes, az
arcunk csunya és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este
majd ujra bemegyünk ezen az ajtón, a semmibe, a jó kórházba és kérünk
egy uj oltást, egy uj, hosszu bódulatot.
Nem szabad rosz néven venni ezeket a gyöngeségeket másoktól és
magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk
föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és
finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül,
kiegyensulyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való
körülményeket. Dobj valakit egy kutba s a szegény vergődő rögtön
szerződést köt a tényekkel. Dehogy is gondol arra, hogy nem mindig volt
kutban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy
kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy
mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Ime, már is
helyrebillent a lélek egyensulya, önvédelemből. A lélek rögtön
kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a
földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet
szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy
vadállat. Egyél, szegény test és aludj, szegényt test. Már nem tiéd a
boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek
mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága,
az egészséges soványság, az érzékek fényüzése, a pezsgő gyöngye, a
cigarett füstbokrétája, a sarju parfüme, az ízek, a szagok, a színek
végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett
csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két
leginkább megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy
lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak
esznek és alusznak, szilajon nyulnak a kenyér után, minthogy a nábob
föld többi értékes gazdagsága megszünt a számunkra, és lehanyatlanak az
emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni,
csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat.
Felocsudván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak
várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben
majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is
lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben
híven megőrzött életüket a jövendőnek.