Először is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy
az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak,
mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére, – fehér és fényes vér
– a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok
mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek.
Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal
és a gyászruhakereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes
döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent
egybefogóan átéreztek. Nem volt ujság számukra, hogy a kés öl, a tűz
gyujt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De
aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és
hosszu éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsudtak tompa álmukból.
Mindenkihez elért a háboru. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres
széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok
azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.
A háboru a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek
villámrobbanásszerüen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével
repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az
anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a
szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a
változott körülmények gondolkozni kényszeritették, vagy a gyomra
folytán, minthogy ennie is kellett és a háboru szerényebb asztalt tett
eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába
várta a csontokat a hus nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig
reggelente nem kapta meg a tejbeáztatott zsemlyét. Az ég madarai se
lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei
vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi
a háboru a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen
megkurtitották a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap
kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvu krumplin bőjtöl, a
vízimadarak, köztük a flamingó – ez a nyápic rózsaszín dandy – buza
hijján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok
demokratikus királya, az oroszlán. Sőt a tigris se kap oly finom lóhust,
mint annakelőtte. Ez a véres anarkista, minden vegetáriánizmus ősi
ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal,
ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a
földön?
Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papiros-sziklákon, s zöld
tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami
ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Ugy, hogy elbődült
és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas
gyomrát valahogy csillapitsa. Fenevadi dühében viziókat látott. Fölötte
a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyüket és gyilkos
csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és
nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhusebéd helyett
keshedt, szomoru huscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg,
hogy körülötte valami szörnyüséges dolog folyik, páratlan és véres,
amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is
imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot
lélegzett és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen
azokat, akik tigrisi szenvedélylyel koholták ki a háborut és ezerszámra
mészároltatják le az ártatlanokat, gyujtják fel a béke kis
szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajjon
csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Ugy
találta, hogy tulbecsülik ezeket a tulajdonságait s vetélytársai némely
tekintetben határozottan tulszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt
pofáján egy hiu, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először
ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amugy legényesen és fenevadosan
kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, ujak, frissek, akik
jobban folytatják a mesterségét, a tigriskedést. Áhitatosan gondolt az
emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő
nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigris-könnyek voltak
ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott,
az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat
átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint a hogy az egyházatyák
primitiv írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az
éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél
tigrisebb uj istenéhez.
A tigris imádni kezdte az embert.