Az ember, aki egykor régen, nagyon régen ledőlt szunyókálni délután a
diványára, a béke puha díványára, álmokat látott. Néha maga is
csodálkozott rajtuk, ártatlanul. Ételgőzök és borpárák csalánfátyolán
megjelent például előtte a legjobb barátja. Eleinte mosolygott rá a
barátja, aztán bandzsitott, végül a bűvészpálcával megkopogtatta a
szemgödreit, a gonosz, zsivány, zöld macskaszemét és megmutatta, hogy
nincs is alapjában szeme, eddig csalt, színes üveggolyó van a helyén.
Gyakran álmodott egyik öreg rokonáról, akitől sohase tudott kölcsönt
szerezni. Az öreg urnak az a különös szokása volt ezekben az álmokban,
hogy hol a karját, hol a lábát hagyogatta el és szegény, ágy helyett
mindig koporsóba feküdt. Hivatalfőnöke is szerepelt itt. Ébren igen
szívesen szembeköpte és felpofozta volna őt. Ennek az urnak fölfelé
hegyesedő teljesen kopasz feje volt, pont olyan, mint egy tojás. Egyszer
csak tojástartóba került a főnök feje, az álmodó pedig asztalkendőt
kötött maga elé, meglékelte a fejet, ezt a lágyra főzött tojást,
megsózta, megpaprikázta, majd piritott zsemlyeszeleteket mártogatott
beléje. Mindenkiről álmodott, akit az életben „tisztelt, szeretett és
becsült.“ Ugyszólván erőszakosan ráncigálta őket álmaiba. Szelíden
letépte a tagjaikat, mint ahogy az iskolásgyerekek a feketetáblára
rajzolt krétafigurák egyes részeit letörlik nedves szivacscsal, kicsikét
játszott velük, aztán elégedetten és mosolyogva ébredt.
Ez az ember végképp fölébredt. Azt látja, hogy fölösleges aludnia. Arról
az életről álmodott, melyet most élhet, szabadon. A gyűlölet, a sovány
és hosszukörmü istennő, aki kigyóhaját csigákba fésüli, közénk
telepedett. Talán jó is, hogy itt van. Mert nélküle teljesen egyedül
lennénk. Mindenki választ valamit magának, amit gyűlölhet, a tömeg egy
népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy
taglejtést, egy politikát, egy orrot, ki tudná felsorolni, mit. De abban
a pillanatban megszínesedik pergamen-arca, véredénye jótékonyan kitágul,
szeme szikrát hány. Zsibbadt és fásult fájdalmunkat csak ez hűsiti.
Nézem az embereket, hogy csikorgatják a fogukat erre és arra a cudarra,
aki fölidézte a föld tragédiáját. Határozottan megenyhülnek a haragtól.
Már azon a ponton vannak, hogy ébren álmodnak. Sötét szobasarkokba
ülnek, ugy színezik az álmaikat, vérrel és korommal, szerelmesek
módjára, akik gyötrelmes örömmel rajzolják ki a találka pillanatát, két
nedves ajak találkozását. De az ő álmuk már csak halál és bosszu.
Könnyük mind elapadt. Különben mártiromság volna elviselni a szenvedést,
amit el kell viselni. Gyűlölet, életelixir, nélküled ma nem lehetne
élni.