Már a gyerekkoromban nagyon kiváltságos lényeknek tartottam őket.
Nemcsak azért, mert kifogástalanul öltözködtek s olyan frakkot viseltek,
milyent csak az első szabóműhelyben lehet kapni, meg kis hegyes
lakkcipőt, meg villámló ingmellet. A szemük is tetszett, mely
forró-könyes, fáradt-méla, tétova-fájó, mint azoké az ideges embereké,
akik sok feketét isznak. Ezenkivül bámultam az életbölcseletüket.
Szalmasár fészküket a családi idill házikójához ragasztják, az eszterhaj
alá, de azért nem nyárspolgárok. Tudnak mulatni és dolgozni is. Néha
felzendül az égbolt kék bálterme. Ilyenkor el-elröppen egy-egy
fecskeszárny, mint a keringő gavallér frakkvége. Igaz, hogy a
bálteremben a párok gombolyodását nézvén a fecskék szárnyára gondolunk.
Ez azonban csak emberi voltunk gyarlóságát bizonyitja, a gondolkozás
játékát, hogy az egyik dolgot csak a másik által tudjuk megérteni és a
hasonlatokat egész életünkben csereberéljük. Dolgozni keményen
dolgoznak. Nincs az a napszámos, az a habarcskavaró, az a téglahordó, az
a vakoló, aki állná velük a tempót. Arany János – milyen gyöngéden – az
„ég kőmüvesei“-nek nevezte őket. Nekem mindig a karikázásuk, az
ájulatos, lélekzetállitó gyorsaságuk tünt fel. Hírnökök az istenfecskék.
Ugy rémlik, hogy némelyiküknek valami megbizatása van, egy határozott,
gyors, órára-percre-másodpercre szóló küldetése az istentől az
emberekhez. Sietnek is, mint a kerékpáros sürgönyhordók. Ezek a fecskék
a jó isten messengerboy-ai.
Kimegyek a hegyek aljára, hogy megkeressem őket. A városban még nem
látni az őszt. Eléje kell sétálni egy pár percet, pár lépést és egy
erdőtisztáson már megmutatkozik a sárga festékével, a keserü
avarparfümével, még titokban, mint a színész a színfalak között, aki
nemsokára majd fellép, a városban is. Leülök a földre. Nem tudom
megérteni, hogy az emberek mért nem tartanak őszi kurát is, mért mindig
csak nyári meg téli sportról beszélnek. Talán távoli keleti országokban
ez is divat. Mert rendkivül sok sebszáritó vigasztalás, iskolázó
bölcseség van ilyen sétában. A füvön, mely olyan, mint egy sírhant, az
őszi kikirics kék halotti lámpája lobog. Még egy lámpát látok, a
gyermekláncfű bolyhos tejüveggömbjét, – a hálószobalámpát – csak rá kell
fúnom és az erdőben sötétebb lesz, aludni térnek. Előttem a
távíródrótokon a fecskék tartanak búcsúkongresszust. Mindig ezekre a
huzalokra ülnek. Ez is az idegességükre vall. Eléje szaladnak a
vészhírnek a neuraszténiások nyugtalanságával. Azt hiszik szegények,
ezzel majd megakadályozhatják. Ők a jól értesültek, akik minden hírt
röptében akarnak elfogni a közvetlen hírforrásból, a sürgönyök és
telefonbeszélgetések kihallgatói, a kis kémek, kik az ember iránt való
rokonszenvből először informáltatják magukat a földi dolgok folyásáról.
Szoritják görcsös, nyápic lábukkal a távíródrótot, hogy – olvasás nélkül
– mindjárt a testükkel vegyék fel a jelentéseket, melyek most cikáznak
át rajta. Talán éppen a ma esti „höfer“ mozgatja. Az idén sok ilyen
jelentést vettek. Ezeknek a híreknek izgalma kissé megviselte
idegrendszerüket. Mennyi suly, villanyosság, végzet egy szóban. Nem
birta el aprócska fecskeszívük. Csőrük – sápadtan – hang nélkül
nyiladozik, nem is csicseregnek, csak csipognak, néha-néha. Vajjon mire
várnak még?
Különben azt hallom, hogy a fecskék – váratlanul, programm ellenére –
már el is mentek tőlünk. Máskor csak Kisasszonynapján gyülekeznek. Most
lármás fellegekben szálltak ide a gács mezőkről, a felpörkölt, üszkös
romokból, meg a régi kárpáti falvakból, melyek csak most épülnek, s
közölték a többiekkel, hogy valami ismeretlen vörös számum suhant át
ezen a tájon, egyelőre itt nincs is mit keresniök. A zsindely meg a
mestergerenda a földön hever. Szegény ember fészke összedőlt. Ezek a
fecskék az utolsók. Ugy látszik, hogy csak családi ügyből kifolyóan
maradtak még itt. Tanakodnak ezen-azon a kérdésen, leszállnak a drótról,
aztán megint visszaszállnak. Nem tudják megfejteni, mit jelent ez a
sajátos természeti jelenség, mit az éj pipacs-tüze, az embervándorlás,
meg az ágyuk borzalmas csicsergése. Ők egyelőre elutaznak innen. Ugy van
berendezve az életük, mint a milliomos gyengélkedőé, aki télen mindig
afrikai fürdőhelyen üdül, ahol virágot szedhet decemberben is és
napkurát tarthat már márciusban. Mást nem tehetek, kedves fecskék, mint
hogy jó utat kivánjak nektek. Minekünk itt kell maradnunk, hogy
sárból-szalmából ujragyúrjuk kunyhónkat, az ereszt, mely alá majd nyáron
fészket épithettek. Ha azonban átrepültök az oceánon, vigyázzatok. Ne
bizakodjatok a hajókban sem. Azok már nem a régi hajók. Minden ízük tűz
és vas. Azelőtt, mikor ellankadt a szárnyatok, szívesen lerepültetek az
árboc ormára, meg a tatra, s a matróz nevetve vitt benneteket, jegy
nélkül, ingyenutasokat, még kenyérbelet, zsemlyemorzsát is dobott. Most
csak ólommorzsája van. Azt pedig nem igen lehet megenni.
Ne szálljatok le az emberhez. Inkább hulljatok le, sötét fecskék, a
sötét oceánba.