Az embernek sajog a szemhéja a melegségtől. Ugy fekszik rajta, mint az
ólompénz. A halott szemére szoktak tenni ilyen nehezéket, de annak már
nem fáj. Felnyitjuk szemünket az égre, mely reménytelenül kék, száraz,
üres, semmit se igérő, aztán lecsukjuk ujra, csüggedten. Eszünkbe jut,
hogy a latinok (a mai olaszok ükapjai) azzal kínozták elfogott
ellenségeiket, hogy levágták mind a két szemhéjukat, egy sziklához
láncolták őket, arccal a nyári nap felé, hogy belenézvén vakuljanak meg.
Mire lement a nap, a katonák arca barna volt az aludtvértől és már nem
látták a csillagokat.
*
Őrjöngő, tébolyult nyár. 37° meleg van a napon. Ez az ember rendes
hőmérséklete. Ugy látszik, az ember forróbb, mint a természet. Ha a
természet hóna alá dugnók a hőmérőt, a higanyoszlop csak a piros vonalig
szökkenne fel, de ez már azt jelenti, hogy a föld beteg, hagymáza van és
dühöng. Hallgatok egy forró, fullasztó szellőt, mely megkocogtatja a
kilincsemet. Mit mond? Nem értem. Már félrebeszél a szél is. A föld zöld
haja pedig borzongva élére szökken. Mit látsz álmodban göthös föld,
milyen viziót és rémeket? Egy patak mellé futok, belenyujtom a kezem, de
a viz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a
sással fedett, virággal szegett partok között. Szapora és határozatlan a
természet érverése. Aszpirint és hideg borogatást rendelek neki.
*
Délben katonák mennek az utcán. Ilyen katonákat még nem láttunk e hosszu
hadjárat alatt sem. Az arcuk fekete, mint a bakacsin. Őket már a
harctéri nap sütötte le. Efféle arcpatinát a fürdőhelyeken annakelőtte
még ezer koronáért se lehetett kapni. Ezek a katonák a mi szerecseneink,
a mi négereink, a mi színes embereink. Alig ismerünk rájuk, mintha
álarcot viselnének, az arcuk kifejezése idegen, a szemük nézése a fekete
alapon idegen, a szájuk is idegen. Ugy világit, mint a néger szája, és a
foguk ugy világit, mint a szerecsenfánk habja. Némely fekete arcon piros
seb van, egy második száj, mely tulvilági kalandokról beszél.
*
Ebben a hőségben néha trombitalármát lehet hallani. Mindenütt
trombitálnak most kerek e világon. De van egy trombitaszó, amit csak
finomabb fülek hallanak. Az a nyár trombitálása, mely a homokon, az avar
erdőkben, meg a rónán fujja kövér aranytrombitáit. Trata-trata, kiabál a
hőség. Mi még nem tudjuk, mi a nyári had. Igaz, nyáron indultak meg
seregeink, de mire felkészültek, már a vénasszonyok nyarában gázoltak és
az első ütközetek után az őszi tücsök cirpelését hallgatták s a köd
bokrétáit látták, a szürke ködöt, mely eltakarta őket. Később a téli
háboru képeit néztük. A hajnal vastag páráiban usztak, lebegtek,
mozogtak a csapattestek, lassan-lassan, mint tengeri szörnyek, előre,
mindig előre. Aztán a tavaszi hadjáratkor gyérlombu nyírerdőn haladtak
át a szekerek meg az ágyuk. Már össze volt kötve háborus aggodalmunk
ősszel, téllel és tavasszal, az esőcsöppel, a hópihével és az ibolyával,
de a háborus nyár még idegen. Ez azt jelenti, hogy a por csikorog a
bakancsok alatt, a lóról tajték szakad, a katona bluzát verejték veri
át, mintha megázott volna, és – téli ellenségéről – a vízről álmodik.
Télen a kályha volt az álom. Most a tenger, a folyó, a pohár jeges víz.
A nap éles, hegyes tőre pedig a mellének szegződik, keresztezi a kardját
és a katona vív vele.
*
Néha felvonul az égi tűzérség is. Az öreg felhők morogni kezdenek,
láthatatlan ágyukat guritanak ott fönn is. Egy darabig kisérleteznek.
Előremennek, hátrálnak, lőszert szállitanak, töltenek, kémlő rakétákat
engednek fel, hogy megismerjék a térszínt, egy-egy villám fényszórójával
világitják meg a seregeket, aztán felderitő szolgálatra küldik az égi
aviatikust, a sast és a kányát. Különböző híradással térnek vissza.
Előbb belövik a távolságot. Mikor már minden hajszálnyira biztos, az
isten tűzérei arany puzdrából kiveszik az istennyilát, megtömik vele az
ég elektromos ágyuit. Csak akkor dörögnek és bömbölnek az ég tarackjai,
hegyi ütegei és nehéz várvívó ágyui, a negyvenkettesek. Egy-egy
„találat“-tól felgyullad a kunyhó, a kazal, a nyárfa. Az ütközetnek
azonban rendszerint hamar vége. Egyszerre kifeszül a színes pánt, a
szivárvány. Hallani, amint az ágyuk visszavonulnak rajta boldog
diadalmenetben. Néhány napsugár gyullad ki. Ott fönn már kivilágitottak,
angyalok könyökölnek az ablakokban, lengetik a zsebkendőiket. Lobog a
hétszínü lobogó. Vajjon milyen nagyhatalom zászlaja ez?
*
Ne gondold, hogy köze van velünk. Hány ember szeme nézi az üres nyári
kékséget, anélkül hogy feleletet kapna. Ez mindig egyforma. Még
semmiféle emberi szenvedéstől sem halványult el, csak egy pillanatnyira
is. Természetanyánk, hisztérikus mostohánk, még sohase öltöttél gyászt a
fiaid jajveszéklésére. Most is kék selyemruhában jársz, állandóan, mint
egy ringyó, a hajad pedig gyémánt tűkkel tűzdeled meg, a forró parfümös
szájad liheg uj csókokért, virágot, gyümölcsöket növelsz, táncolsz a
pipacsos buzaföldeken. Letéptem egy virágot a mezőn s csodálkozva
láttam, hogy ez a virág éppen olyan, mint a tavalyi. A szél is épp ugy
zúg, a víz is épp ugy beszél, a madár is épp ugy csivog. A felhőtlen
égbolt semmiről se vesz tudomást. Gyűlöllek téged, természet, utállak
téged, érzéketlen, buta, kék ég.