A tizenhétéves fiu, aranyszemü és aranyhaju, ment föl a budai hegyekre.
Alighogy világos volt, – a szürkület hályogos homálya borult a világra –
a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány
pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás
természet elhajigált aranyai a zöld tableau-n. Találkozott olykor
egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig
ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem
nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy
tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög
szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez
a madárnyelv hasonlit a kinaihoz. Az is eszébe jutott, hogy jó lenne
kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és
perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és
perzsául is, egyszer, az érettségi után.
Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek
járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal. Azt hitte,
hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt
és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig
véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott.
Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű.
Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos
népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a
süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek,
végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig,
ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre,
folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra. Hirtelen
felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi
szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a
többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a
göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az
alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor,
előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta
levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben
puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly
forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik
lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.
A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a
gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el.
Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével
belekerült a háboru tüzes gyürüjébe. Csak hadijáték volt, de milyen
komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak,
határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült
automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom
reszkető deliriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes
elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség. Oldalt sok kis
táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy
dohánysárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege.
Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak
vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a
katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fujtak, a kürtök és
trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt,
messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a
tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon
magasan felnyult a fehér lobogó. Aki nézte ezt a játékot, még nem
értette és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyü műkedvelő, aki
először hall wagneri operát s nem tudja, mi a pianisszimók és
fortisszimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a
szivében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére
felelt. Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér,
család, csók, verejték, könyv és köny, mindaz, ami élet, az ezen a
terepen van központositva, össze van sűritve ebben a játékban, ezen a
sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb opera, a legnagyobb
költemény, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem ugy nézte az embert,
ahogy az iskolában tanitották. Az ember kicsiny és a föld nagy. Valaha
egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bibortetvek. Ez villant
keresztül a fején. Megértette, mi a világ, a város, a kultura, a harc,
ugy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, épp ugy
kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a
rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai
vagyunk a földnek, meg a sírnak.
A diák szédülő szívvel, megpattanó agyvelővel hallgatta ezt a dalt és
nézte ezt a képet, nem boldogan, de nem is boldogtalanul, férfiasan. Nem
mehetett tovább.
Egy hadászati mozdulat elzárta az utját.