Az a nap, melyen megtudtuk, hogy háboru lesz, körülbelül olyan a
külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a
nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és
nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a
képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és
patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér
sárgaságán. Meg kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek.
Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az
ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny. Már lógott
is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet.
Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha
alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait. A kávéházi ablakban
egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban
gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt.
Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre
tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül
felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk.
Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek
vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot
vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében. Igy csak most
érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki
megéli a vénségét, töviről-hegyire, még frissebben tudja majd leírni e
várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig
képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá.
Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a
kócos haj. Két órakor azonban a város – minden ok és érv nélkül – átadta
magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szunditásnak.
A gyomrok emésztettek, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háboru.
Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy
óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásitottak is az
emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel
elegyült, hogy nem lehetnek tanui annak, amire izgatottan számitottak.
Ötkor az idegek ujra megfeszültek. Hat órakor, a döntés idején,
rátekintettünk a fali órára, melynek vonallá egyesült két mutatója
feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, az orkán sebességével
száguldtak a különböző hirek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad,
amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan
feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik
pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pilnatban a
központban orditották. Mit, az egész világ egy hotel garni volt, melynek
vékonyka, papirmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a
belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd. Félhétkor aztán kezünkbe esett
ez a szó: háboru.
Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen
volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi
emlékei voltak róla, és legfölebb a könyveikre, a csataképekre, a
versekre gondoltak még az okosabbak is, bizonyos tompitó birálattal. Egy
pár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az
öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket
kiálltunk, azokat a diadalokat, melyeket végigujjongtunk eddig. Mindenki
sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak.
A _laterna magica_ olajlámpájában vannak igy a képek, kicsinyben, melyek
később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Egyelőre csak néhány uj
szó zamatját élvezték az emberek: „demarche“, „entente“, „cenzura“. Nem
akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja,
hogy a világháboru már eldőlt, egy óriási fantasztikus csatában,
mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi.
Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl,
boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélü findzsában
kapta a csokoládét és a jó bizonyitványa ellenére rendkivül
tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy
okos, nagyon magas állásu emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez,
vagy egy őrmesterhez, vagy egy csillaghoz, vagy egy riporterhez. Van egy
mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az
emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei
voltunk még, olyan együgyüek és tájékozatlanok, hogy most joggal
mondhatjuk, ma a trafikos kisasszony többet tud a háboru mivoltát
illetően, mint akkor sok tudós. Akadtak jólértesültek, akik rögtön a
helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi alapon
jósolgattak, olyanok, akik – _docendo discimus_ – tanitva és magyarázva,
ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképen hányadán
vagyunk. Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne
valamelyik bolygóval, sokan a miniszteriumba telefonoznának és
megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban. Csak kevesen
értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal.
Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerüen, jóságosan,
keményen s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát.
Később aztán láttuk az első igazi háborus képet: ment az egyfogatún egy
anya, a nagy-nagy fiával, szoritotta a kezét, ölelte és majdnem az ölébe
vette, végigfektetve a térdein háboruba induló gyermekét, mint régi
szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát.