_I. A délibáb._
Mikor az izzó róna «tengerről álmodik».
Egy felhő nincs az égen; a forró nyári nap hevétől összerepedezett a
föld és hol tavaszszal széles tócsák voltak, ott most hófehér a
felcserepedezett föld; kiverte a sziksó; környéke ripacsossá taposva
marhanyomoktól; egyetlen növény, mely körüle tenyészik, a szikfű. A
pusztai «Sírkút»-ból kiszáradt a víz. A puszták fia megitatná belőle a
lovát, de a fenekét éri a vederrel. Ott átkozza magában a napot: azt a
napot is, mely kiszítta a kútból a vizet; meg azt a napot is, a melyen
született. Egy ital vizet nem kap messze földön a lovának.
Pedig körülötte hullámzik a tenger.
Egy végtelen óczeán, mely megszűkíti a láthatárt, s aztán elvész az
égben. Hullámokat vet, mintha sietne a földet körülkerülni, olyan
sebesen fut; olyan magas hullámokat, hogy ha hajó úsznék rajta, annak
csak földfeletti lények lehetnének az utazói.
Néha szemlátomást közelébb jön a hullámzó óczeán, látszik, hogy nyeli el
a távolban a házakat, kunhalmokat, a szénakazalokat. Elönti az útjában
talált várost: a tornyok, a háztetők meglátszanak a víz tükrében
visszafelé fordítva. A kunhalomból sziget lesz, mely maga is úszik,
libeg a hullám hátán; a tündérsziget árnyas erdők hűsébe hivogat; s a
tündér, a ki azt lakhelyéül választotta, ábrándos kedvében elkezd
légvárakat építeni. Átlátszó paloták körrajzai jelennek meg a tenger
szinén, a súlyegyen minden törvényei ellen, éleikre állítva, hegyeikkel
fordítva lefelé talapzat helyett. Ez a magyar alföldi délibáb.
Az egész ég valami sápadt opálszínben látszik izzani, s a nap körül
halavány fényudvar képződik.
1849 nyarán láttam egy ilyen tündérmutatványát a természetnek a
hortobágyi pusztán, a maga rendkívüli pompájában.
Mintha gúnyolni akarta volna álmainkat, úgy építette szemem előtt a
légvárakat egymás tetejébe.
A gólyát, mely a rónán átrepül, megnagyobbítja mesés griffmadárrá.
Pálmaerdőket usztat felénk.
Egyszer aztán neki ered észak felől egy mérges forgószél, s a mint az
megérinti a délibábot, egyszerre szétomlik az egész káprázat. A tenger
eltűnik, a várak helyén ott állnak a boglyák és kunhalmok. A
tündérsziget helyett a pusztai kiszáradt kút. Az őserdők
összezsugorodnak hernyó-, sáskalepte fűzfákká, a tánczoló torony egy
helyben áll a távol láthatáron. S az ég még sárgább lesz, mint azelőtt.
Alszik minden. Napsütötte éj van. Csak a tücskök billiói, ezek a
természet nihilistái, hirdetik a végtelent ellepő egyhangú szavukkal,
hogy minden semmiből lett és ismét semmivé lesz. Segítnek hozzá.
_II. A két jegenye._
Ha a hirhedett Messzelátó-csárda udvaráról széttekint az utazó, maga
előtt látja, nyugatnak elterülve, az ecsedi lápot, ezt az óriási
sötétzöld szőnyeget, melynek bársony hamvasságot ád a rózsaszínben
virágzó buja mocsári növényzet, a piros réti füzény. Szerteszéjjel apró
pyramidok elszórva rajta; szénaboglyák és nádkúpok. Közepén keresztül
egy sötét vonal húzódik át, a vármegye töltése, itt-ott hidakkal
megszakgatva; fölötte, mint egy tündérregebeli szellemalak, kóborol
egy-egy alakváltoztató árnyék: se nem felhő, se nem köd, hanem hatalmas
szunyog-tábor: néha oszloppá magasodik fel jó kedvében, mintha
széltölcsér volna s úgy tánczol végig a nádóczeán felett.
Délnek buja kukoriczaföldek terülnek el, felváltva aranysárga tarlóktól,
a miken hadrendbe állítva sorakoznak a földész érdemrendei, a
búzakeresztek. S e kanaháni panoráma közepett, az országút mentében
látszik egy bekerített zöld folt. – Folt a szó minden értelmében. A
majtényi síkság azon darabja, a hol Pálffy vezér lerakta, a
Rákóczi-sereg utolsó maradványaival, a fegyvert, a szathmári
békekötéskor. Azóta erre a földfoltra nem lépett emberi láb. A fák
felnőnek, kidülnek, ott rohadnak rajta, vad állat, vad madár tanyát ver,
fészket rak, szaporodik benne, vadász bele nem lép, hogy kizavarja
belőle, vándor meg nem áll mellette, hogy egy botnak valót levágjon a
gesztjéből; az országút ott visz el mellette: az utasok mutatják
egymásnak: «az volt az a hely», s aztán a lovak közé csapkodnak, hogy
elveszítsék szem elől.
A sík láthatáron karcsú tornyok emelkednek, azok között még Árpádkori
ősszittya építészetű műremekek, öthegyű tornyok és tarkázott téglából
épült templomok. Ez a darab föld itt az egyedüli soha meg nem hódított
része Magyarországnak, a hová idegen be nem fészkelhette magát se
erővel, se praktikával. Területét védi a víz, a föld, a lég és az emberi
meleg vér. Még az ős vezérek egyike, a ki a földvárat építé, találta ki
azt a nagyszerű védelmi módot, hogy a Szamost gáttal elrekesztve,
mocsárt teremtsen maga körül.
Ez a víz védelme.
Földe gazdag; ha ma elpusztítják, letarolja az ellenség, egy jó évben
helyrepótol mindent.
Ez a föld védelme.
S aztán nem marad itt meg a más ország lakója; mert ehhez a levegőhöz, a
minek alkatrésze szunyog, tőzegfüst, mocsárgáz, áztatott kenderbűz,
ember kell, a kiben úgy helyén van a lélek, mint az itt lakó tősgyökeres
fajban; a kinek olyan meleg a vére, hogy nem fog azon se a hideglelés,
se a félelem. Más elpusztul abban, ez pedig olyan egészséges benne, hogy
meg nem él közte a patikárus, és minden legénye beválik katonának, s ott
is két ember számot tesz. Ez a levegő és a tűzvér védelme.
Tehát azokon a tornyokon nem lengett soha semmiféle idegen zászló. Kakas
van a legtöbbön: egy nyakas hitfelekezet jelvénye. Az a kakas, a melyik
megintette szent Pétert, mikor megtagadta a mesterét!
De magasabban, mint valamennyi tornyot, lát az utas kiemelkedni egy
terjedelmes zöld park közepéből két kolosszális jegenyefát. Ködben,
alkonyatban, holdvilágnál könnyen azt hihetné az utazó, hogy az ott
valami nagy székesegyház, kettős gót toronynyal.
Hanem azt azután minden kocsis megmagyarázza neki, a ki a tájról való,
hogy azok ott a «Virágossy-jegenyék.» Majd elmegyünk mellettük. S ha a
kocsin négyen ülnek, akkor megkisérthetik, hogy átérik-e a derekát
egynek-egynek? Pedig csak száz esztendős az egyik, a másik meg
nyolczvan. S mikor aztán félnapi siető úttal elérnek a távolból
meglátott jegenyékig, akkor csakugyan érdemesnek fogják találni, hogy
ott pihenőt tartsanak, s ha négyen vannak, megkisértsék a vénebb
jegenyét átmérni öllel, a mi nem sikerülend, s aztán emlékül leszakítani
egy levelet abból a repkényből, melynek emberkar vastagságú indája
felkapaszkodik a fa tetejéig; bele van már nőve a fa kérgébe, s
hozzátapad, mint egy bozontos kigyó, végig benőve daróczgyapottal.
Ha még aztán olyan szerencsés az utazó, hogy nemcsak a jegenyefákat
nézheti meg, hanem az árnyékukban fekvő kastélyba is betérhet, s ott
valamiképen, ismeretség, barátság, elvbarátság, korteskedés, poetázás,
természetvizsgálás, háztűznézés, vadászat, jótékony adománygyüjtés, egy
szóval valami ott maradás (csakhogy épen ne «földkóstolás») czíme alatt
néhány napot a legkedvesebb társaságban eltölthet, ezalatt megtudhatja a
két jegenyefa történetét, meg a mi körüle történt, a hogy azt én nekem
is elmondták.
*
Tehát: valami kilenczven éve annak, mikor e díszes kastély ura ezt az
első jegenyefát ülteté, a kastélyát környező park északkeleti
szögletében, azon a napon, a melyen János fiát megkeresztelték: épen a
házassága első évének az utolsó napján. A fának a neve is János lett.
Mikor megkérdezték az apát, hogy minek ülteti azt a fát oda a szegletbe?
azt felelte rá: azért, hogy a többinek elég hely maradjon.
És helyes volt az elővigyázat, mert azután következett a második
jegenyefa, az István, azután a harmadik, a Pál, a negyedik, a Gábor, meg
az ötödik, a László, s az mind gyönyörűen díszlett egy sorban a kastély
homlokzata előtt. Szebb homlokzatot a palotájának ennél nem kivánhat már
egy király sem. A Lászlónál megállapodni látszott a – sétány, és sok
ideig nőtt egymással versenyt az öt jegenyefa odakinn, épen úgy, mint az
öt fiú benn a házban. Ép, egészséges fából voltak! Gondja is volt rá az
elültetőnek, hogy meg ne rontsa a féreg.
Egyszer aztán – huszadik esztendőre – kellett még helyet keresni egy
hatodik csemetének az északnyugoti szögletben. Annak az ültető kertész
apa azt a nevet adta, hogy a «Tivadar», azért hogy, ha jön a zivatar,
hát kadencziájára találjon benne!
Kertészeknek és apáknak megvan az a babonájuk, s azt el lehet nézni
nekik, hogyha egy fát valamely gyermekük nevére elültetnek, arról azt
hiszik, hogy a fa és a gyermek élete egymáshoz van kötve: addig él az
egyik, a meddig a másik. Babona biz ez; de sokszor beteljesedik. Az apa,
a ki a jegenyefákat szép sorba ültette, maga mind holtig
gyönyörködhetett e szép, egymást kisérő pálmasorban: nem szomorítá meg
egynek is a kiveszte. Csak az ő holta után kezdett csorba támadni a szép
homlokdíszben. A fiak egymás után elhaltak; s a mint a név gazdáját
eltemették, az iker-fa is utána kivánkozott: kiszáradt, kiveszett még
abban az évben. Az utolsóelőtti fánál megfordítva történt. Azt egy
rekkenő nyári napon tövig hasította kétfelé a villám. S azon az őszön a
névrokon Lászlót egy hajtóvadászaton véletlenül elsült fegyver halálra
sebesíté. Nem maradt meg, csak a legelső és legutolsó jegenye: a
legvénebb és a legfiatalabb. – Azok aztán meg is öröködtek. – Még egy
újabb évtized jött, s az ifjú jegenye, a Tivadar, magasságra elérte a
bátyját, a Jánost, ha derékban karcsúbb maradt is amannál.
_III. A két sasfiú._
A János negyvenöt esztendős volt már. Ifjú korában huszártiszt: a ki
megjárta lóháton, a svadronya élén, kétszer Párist, egyszer Nápolyt, és
egyszer Moszkovát, s végezte, mint nyugalmazott őrnagy, mikor már a
testében benmaradt ólom, a mit Auszterlitznál kapott emlékül, nagyon
alkalmatlanná tette neki a lovaglást. A Tivadar pedig huszonhárom éves
gyerek, a kit a bátyja, mint családfő és gyám akkor parancsolt haza a
gárdistaságból, mikor a László olyan szerencsétlen halállal kimult. Nem
lehetett az utolsó fiúnak megengedni, hogy az is a katonai pályán töltse
el az életét.
Az pedig aztán, mikor haza került, el lehet képzelni, a bécsi udvari
élet, a gárdistai parádévilág után, mennyire nem találta magát bele a
vármegyei életbe. A mit a bécsi katonai iskolában (és egyéb iskolákban)
tanult, annak itt mind semmi hasznát nem vehette: az csak arra való,
hogy felejtse el. Azért mégis kinevezte a főispán tiszteletbeli
aljegyzőnek. Időjártával majd beleszokik. Így kezdik azt.
Egy délután együtt sétálgattak a kastély udvarán a sasfiak, s
elnézegették azt a két szál jegenyét.
– Nézd, öcsém, – mondá János, – mennyi mindenféle fészek van ezeken a mi
fáinkon? azok ottan hollófészkek. Ezek meg vércsefészkek. Amazok meg
szarkafészkek. Csak egyféle fészek nincs rajta.
– Az is van! – sietett ellentmondani Tivadar.
– Hisz azt se tudod, mit akartam mondani?
– Dehogy nem! Gébicsfészket akart bátyám mondani. A mit a német
Spottvogelnek nevez. Az is van rajta. Én hallom minden este, mikor a
többi madarak hangját utánozza, meg is tudom mutatni, hol a fészke.
Nézzen csak a pipám szárán végig, a hová a csutorát irányozom, ott van.
Nem hiszi? Mindjárt felmászok és lehozom.
Meg is tette volna; mert a katonaiskolában úgy megtanulta a tornászatot,
hogy fel tudott futni a fára, mint a macska; de bátyja visszatartá.
– Nem gébicsfészket nélkülözök én a mi fáinkon, kedves öcsém; hanem
emberfészket. Minden madár szaporodik rajta; csak a mi családunk pusztul
el benne.
– Hát házasodjék meg, bátyám.
– Ne légy bolond! Én már kinőttem a vőlegénycsizmából. Két kapitulácziót
kiszolgáltam Marsnak, a harmadikat csak nem kezdem el Hymennél. Most
tanuljak bölcsőt ringatni, mikor már magamat is ringatni kell? Nem elég,
hogy a sebhelyeim megérzik a rossz időt, még olyanokat is szerezzek, a
mik az asszony-kedély szelét-havát megérzik? Neked való hivatal ez,
öcsém.
Erre aztán a Tivadar azt felelte, hogy elkezdett fütyörészni.
János pedig csak nem eresztette ki a körme közül, hanem karonfogta s úgy
sétáltatta maga mellett.
– Az pedig már csak lehetetlen, hogy a mióta itthon vagy, valamelyikbe e
közűl a sok szép leány közűl bele ne szerettél volna.
– Persze, hogy lehetetlen.
– Akkor hát minden jól van. Mikor tartsuk a kézfogót?
– Hjaj, bátyám! Nem úgy megy az! Bátyám sok várostromot látott: tudja,
mi az a «parallela» – a «sappe», a «traverse»? No hát én még most vagyok
az első parallelánál.
– Te? A gárdista? A ki megszoktad rohammal foglalni el a várat?
– Hja, bátyám: vára válogatja.
– Hogy híjják az ideálodat?
– Úgy híjják, hogy «Ne nyulj hozzám!»
– Ilyen nevet én nem ismerek sem a kalendáriumban, sem a nemesi «arany
könyvben».
– Bár én sem ismerném.
– Hát ki adta neki azt a nevet, hogy «Ne nyulj hozzám?»
– Mindazok, a kik nem mernek hozzá nyulni. Nem olyan leány az, bátyám,
mint más. Mikor egy szobában vagyok vele, nem merek lélekzetet venni,
hogy meg ne sértsem azt a levegőt, a mit az ő ajkai kilehelnek, s ha rám
veti a szemeit, meg vagyok babonázva s elfelejtek beszélni. De úgy van
azzal minden ember. Csak azért járok el minden úrfitársaságba, hogy
meghalljam, dicsekedik-e valaki azzal, hogy legkisebb kegyét megnyerte
valaha, hogy annak aztán kitörjem a nyakát. De mind olyan maródi az
valamennyi, mint én magam vagyok. Egy se jutott hozzá közelebb az első
parallelánál.
– Ne mondd már! S mi az igazi keresztyén neve ennek a természetfölötti
csodának?
– Azt bizony bátyám is aligha nem ismeri. Kapornaky Jolánka.
– Hogyne ismerném? Az anyjának udvaroltam valaha. Az is szép leány volt.
Egyért azért mentem el katonának, mert másnak adta a kezét. Bizony
öcsém, az nagyon erősen bekerített vár; hanem hát megpróbálunk hozzá –
approchirozni.
– Nehéz lesz az, bátyám! Aztán még ha a leány szívét meg tudnám is
hódítani, hátra van a másik hadjárat: az apja ellen. Az öreg
Kapornakyról rémséges dolgokat beszélnek.
– Már – teszem föl?
– Hogy az olyan okos ember, a kinek egész vármegye számára való esze
van. Mikor ő, mint alispán vezeti a megyegyűlést, akkor még a főispán
neve is «hallgass», a második alispáné: «ne szólj bele!» a többieké
pedig: «kusti». Az beszél Bentham Jeremiásból anglusul és
Chateaubriandból francziául, s még azt is megmondja, hogy melyik lapján
a Corpus jurisnak van ez meg amaz.
– Az igaz, hogy ő ilyen ember.
– No, én meg olyan tudatlan vagyok, mint – egy gárdista.
– Semmi sem könnyebb, mint erről tenni. Mikor egy tudós, meg egy
tudatlan ember összejönnek: akkor az utóbbi azt teszi, hogy hallgat s
engedi az előbbit beszélni. Csak a szemöldökével mutatja, meg egy-egy
helyeslő fejbólintással, hogy tökéletesen egyetért vele. Ha valami
nagyon hochdeutsch volt a tudatlannak, összehúzza a homlokát. Arra a
tudós még egyszer elmondja azt neki sokkal világosabban. Akkor a
tudatlan homloka kiderül, felnyitja a száját, meg a szempilláit: most
már tökéletesen érti! Ha pedig valami nagy dolgot mond neki a tudós,
akkor felkiált: «hah! nagyszerű!» Csak arra vigyázzon, hogy ő maga
semmit se szóljon. Végül a tudós igen kellemes társalgónak fogja
elismerni, s nagyot fog tartani a talentumairól.
– Aztán azt is mondják, hogy az öreg rettenetes szigorú az erkölcs
dolgában. Hogy a leányának még csak egy szerelmes verset sem enged
elolvasni.
– Bizony nem is lesznek attól a leányok okosabbak.
– De még csak tánczolni sem engedi.
– Bizony furcsa is, kedves öcsém, ha jól felveszszük a dolgot, hogy
valakinek a leányát csak úgy kiszólítja az anyja mellől valami nagy
siheder, derékon kapja, magához szorítja, elszalad vele, meg
visszaszalad vele, keringelni kezd vele, rugdalódzik előtte, kergeti,
elfogja, össze-vissza czinczálja, félholtan visszahozza s még csak azt
sem mondja meg, hogy tréfa volt-e ez, vagy serio! Hogyha mindaz muzsika
nélkül történnék így!
– Az ám: de muzsika mellett történik. S az öreg Kapornaky házában még
sohase szúrta bele a pallóba a czigány a bőgője szegét, hogy ott
brugózzon. Azt mondja az öreg, hogy sehol a világon annyi pénzt ki nem
dobálnak muzsikára, mint Magyarországon. S azt kivánja, hogy a ki olyan
nagy bolondja a zenének, hát tanuljon maga hegedülni, hegedüljön egész
reggelig, ha kivánja s aztán fizessen érte magának. A kártyát sem
állhatja ki az öreg; azt mondja, hogy a kártyás dupla tolvaj: mástól
ellopja a pénzt, magától meg az időt. A korhelységnek épen nem barátja.
Nem akarja elhinni, hogy a fiatal bornak minden esztendőben háromszor
kell kiforrni magát. Más bizonyos dologban pedig végtetenül puritán. Én
pedig ezekben a bűnökben nyakig el vagyok sülyedve.
– Ezen lehet segíteni, öcsém. Megjavítja az ember magát.
– Nem mondom, hogy meg nem történhetik, ha van kiért? Hanem a min nem
tudok segíteni: az a rangkülönbség. Az öreg első alispán a vármegyében,
én meg egy substitutus supernumerarius honorarius vicenotarius.
– Hát hisz ez elég hosszú titulus. Még kinőheti magát.
– Aztán meg micsoda gazdag ember az hozzám képest! Én már lábán eladom a
repczémet, neki meg még két esztendei búzája ott van a magtárban.
– Már olyan földhöz ragadt szegény te sem vagy. El tudsz tartani egy
asszonyt. S jobb az olyan férj, a ki csak egy asszonyt tud eltartani,
mint az olyan, a ki kettőt is el tud tartani. Aztán ha egyszer én
meghalok: mindjárt meg lesz duplázva a vagyonod.
– Jaj, csak arról ne beszéljen, bátyám! Becsületes ember nem számít a
rokonai halálára. Azt kivánom, hogy kilenczven esztendőt érjen bátyám, s
még akkor is minden foga meglegyen. – De még aztán, ha mindez megvolna,
hátra van egy fatális állapot. A vallás. Az öreg nagy buzgó kálvinista;
főkurátora valamennyi zsiros szájú és zsiros kalapúnak; valóságos
kálvinista pápa.
– Hát hiszen te sem vagy pogány.
– Nem ám, hanem lutheránus. Aztán tudja bátyám, hogy a mit csak a
pánszláv iskolamesterek vétenek, azért mind nekünk kell szenvednünk, a
jó tulajdonságainkból is himet varr ránk a zsiros szájú. A világért el
nem merném árulni, hogy én zongorázni tudok, hogy rám ne mutassanak
érte.
– Hát, tudod? Okos ember hallgat arról, hogy milyen hitvallása van.
– De hátha egy még okosabb ember támad, a ki azt megkérdezi?
– Akkor azt mondod rá, hogy «jó ember vagyok s hiszek a Krisztusban».
– Hisz arról ismer aztán rám! – De hát mind hiábavaló beszéd ez! Mert
volnék bár olyan kálomista, mint Diószegi Márton esperes uram, olyan
gazdag, mint «Tánczos Kovács», olyan előkelő, mint Reviczky Ádám és
olyan tudós, mint Hatvani professzor,[4] mit érne az nekem mind, ha
olyan gyáva vagyok, hogy még csak a kezét se merem megfogni a szép
Nenyuljhozzámnak.
– No hát, megállj; majd segítek én rajtad, hogy meg is csókolod a szép
Nenyuljhozzámot, még pedig első intrádára.
– Hogyan lesz az? Brachiummal exequáljuk a csókot?
– Nem azt, önkényt adva és kicserélve, hiteles tanuk jelenlétében; apja,
anyja szeme láttára és felpanaszolhatatlanul.
– No, ilyet nem hallottam soha.
– Elhiszem. Nem is tanítják ezt se a «Stiftben», se a gárdista
kaszárnyában. Majd meglátod, ha rá kerül a sor.
– Nagy dolog lesz.
– Hanem aztán azt mondom, hogy ha én neked megszereztem az első csókot,
akkor aztán a megtört résen láss az ostromhoz s nekem esztendő
ilyenkorra asszonyt hozz a házhoz.
Tivadar nagyot sóhajtott s azt mondta, fejét búsan csóválva: Nagyon
rövid időt szabott, bátyám.
_IV. A bűvös tükör._
Eljött pedig Károly napja, a mit Kapornakyéknál nagy fénynyel szoktak
megünnepelni. Az egész vármegye színe-java össze szokott gyűlni erre a
napra annál a háznál, a melyhez a legnagyobb tisztelet és közszeretet
volt csatolva.
Minden neme a vendégszeretetnek gyakoroltatott itt; csak kettőt nem
lehetett kapni a háznál: czigányzenét, meg kártyát.
Azért mégis a legjobb mulatságok közé számították a Körtvélyesen töltött
Károly-napokat. Az egész vármegyéből összegyűltek a szép leányok, deli
legények, s a bohóságnak ilyenkor szabadalma van. Maga a háziúr, az
alispán, a hogy a zöld asztalnál el tudott kormányozni egy egész
vármegyét, hogy a többinek csak írni kellett, a mit ő diktált: úgy el
tudta saját házánál is mulattatni az egesz vendégsereget a lakoma alatt
kedélyes adomáival, a miket a legünnepélyesebb komoly ábrázattal adott
elő, mintha a legáhitatosabban szomorkodnék a gyásztörténet fölött; a
míg a társaság hangversenyt kaczag körülötte. Lakoma után pedig ő volt a
társasjátékok rendezője. S azok fölségesen sikerültek mindig.
Változatosság kedvéért aztán, hogy minden szívbeli vágy ki legyen
elégítve, este felé egy kis hazardjáték is meg lett engedve.
Tudniillik lutri.
Előhozták a táblákat, meg a hozzájuk való négyszögletű üvegdarabkákat s
aztán játszottak nagy pénzben: krajczárban.
Nem kell tréfára venni a dolgot; a krajczár nagy pénz volt akkor. A
jelen ivadéknak fogalma sincs arról, hogy mi volt az igazi krajczár? Az
nem ilyen inséges krajczár volt, mint a mostani, hanem tekintélyes,
derék érczdarab, széles és köpczös. Egy krajczárért kapott az ember fél
zsemlyét, egy pohár pálinkát meg egy darab szalonnát hozzá: egész
reggelit; s a jó gazdasszony, ha a koldusnak egy krajczárt adott, felet
visszakért belőle. Még az én időmben is megvoltak ezek a becsületes
igazi krajczárok: már akkor vastag krajczároknak hítták. Az a históriai
hagyomány róluk: hogy dicső emlékezetű Mária Terézia királynőnk hozta
volna őket létre. Az a kegyes szokása volt ugyanis az uralkodónőnek,
hogy valahány kolduló barát tartotta eléje perselyét, abba mindig egy
aranyat vetett. A királynő akkori kanczellárja (nagy Sparmeister
lehetett!) ezért alázatos remonstrácziót tett a legmagasabb úrnő előtt,
azt proponálva, hogy elég lenne a barátnak – egy krajczár is. A koronás
hölgy ekkor verette azután ezeket a vastag krajczárokat; de a saját
használatára olyanokat készíttetett, a miket kétfelé lehetett srófolni,
úgy, hogy a belsejükben egy körmöczi arany elfért. Így osztotta azontúl
a maga szegényei között krajczár álarcz alatt az aranyakat. Nekem is
akadt a kezembe egynehány ilyen szétnyitható krajczár; de biz abból már
mind kiszedték az aranyakat a – jezsuiták.
A társasjátékoknál biz ott csókolódtak is; de hát nem volt az baj. Egy
nyilván adott csók nem olyan veszedelem, mint egy titokban adott
kézszorítás. Hanem ebben az egy dologban ravasz volt a házigazda. Tudta
jól, hogy ez a mulatság mind a vendégei rovására megy; ő neki nem kerül
semmibe. A szép Nenyuljhozzámtól nem kap senki még csak egy olyan
piczike csókot sem, a mekkorát az estlepke szender szokott osztani az
estikéknek. Úgy vigyáz az magára, hogy azt ugyan soha meg nem
zálogolják.
Megközelíthetetlen vár az!
János bátya azonban gondolt ki valami stratagémát, a mi vetekedett a
trójai ló ötletével; azt elő is vette.
Volt egy rendkívül csúf ábrázatú esküdt a vármegyében, a mellett igen
joviális ficzkó, a ki minden tréfára kész volt. Erre volt bízva a
feladat, Pohárynak hítták. (Háry volt ugyan az igazi neve, hogy mért
egészítették ki ekként? azt nem lehet kitalálni.)
– Nekem egy új ötletem van! – szólalt fel János bátya, miután már az
ismeretes haragszomrádokat mind végigjátszották, – a «tükör-próba».
– Folyamodó adja elő alázatos indítványát, – mondá az alispán, ki nagy
kedvelője volt e szakmában az új ötleteknek.
– Hát a tükör-próba abból áll, hogy egyike az uraknak leül egy székre:
annak a vállára illesztetik egy üres tükör-ráma, úgy hogy az ábrázatja
kilátszik belőle. Ebbe a tükörbe nézve kell minden hölgynek a fésűjét a
lebontott kontyába ismét visszatűzni – férfinak pedig a kibontott
nyakkendőjét újra csokorba kötni. A ki elneveti magát, zálogot ád!
– Hisz az semmi! – hangzott fel az indítványra minden oldalról a lezúgó
ellenmondás.
– Engedjük az indítványozónak kifejteni az indokait.
– Nekem csak egy argumentumom van; de «ad hominem». Legyen a tükör
Poháry esküdt barátunk.
Ez egyszerre megfordította a hangulatot.
– Nagyon jó lesz! Elfogadjuk!
– Poháry, de eadem, esküdt úr exmittáltatik az «oculatára» – hangzott az
alispán komoly intézkedése.
Már az igaz, hogy ha valakinek hivatása volt arra, hogy az ábrázatját
tükörül kölcsönözze oda másoknak, úgy az csak Poháry esküdt lehetett.
Ennek minden vonása úgy mozgott, hogy ha akarta, hosszú képe volt, ha
akarta, gömbölyű; minden satyrt egyesített magában s különösen nagy
adománya volt abban, hogy más embernek a félszegségeit remekül tudta
utánozni. Csakugyan megtalálta mindenki a saját képmását abban a
rámában, a mibe Poháry feje volt foglalva, csakhogy borzalmasan
eltorzítva; a milyen hős, hetyke, pajkos, vagy nyalka úrfi jött eléje,
épen olyant adott ő vissza, s kivált azoknak volt jaj, a kik szép
fiúknak tartották magukat, s ezt a deli mórikálást hű kinyomatban
találták meg az ő ragyabunkó rút czifferblattján. Egy se állta azt meg,
hogy el ne nevesse magát, a míg a nyakravalóját megköti csokorra s
örömest is fizette a zálogot; tudva, hogy csók lesz annak a vége. Mert
hiszen a hölgysereg meg még kevésbbé állta ki a próbát. A hölgyek
különben is hajlandóbbak a nevetésre. A konty-feltűzés egynek sem
sikerült. (Megjegyzendő, hogy ez épen ötven esztendővel ezelőtt történt,
a mikor a hölgyek hajviselete abból állt, hogy hajukat három ágra
befonták s azt magas «giraffe» fésűvel feltűzték: lehetett e tréfára
meginvitálni őket minden veszedelem nélkül, a mi a mai világban már nem
menne háztető-szétbontás nélkül.) Tehát egytől-egyig mind zálogot adott.
Az eleven tükör a belenéző hölgynek mind mosolygó, édes, nyájas képet
akart mutatni, a mitől még borzasztóbb lett. Nem állta azt ki senki
nevetés nélkül. Még a háziúr maga is kijött a phlegmájából, s ember
emlékezetére először látta és hallotta őt valaki nevetni. Ámbár az is
csak olyan nevetés volt, hogy összeszorította az ajkait s aztán a fejét
meg a vállát rázta s valami hangot hallatott, a mi hasonlít az apróra
vagdalt köhögéshez. Ez is sok volt tőle.
Most került a sor a hölgykoszorúból (sorshúzás szerint) a szép
Nenyuljhozzámra.
Szakasztott apja! Ezt se hallotta senki kaczagni soha, csupán mosolyogni
látta, ha látta. Nem is arra valók voltak ezek a piczi ajkak, hogy
kaczagásra szétvonuljanak; titkolták a rájuk bízott igaz gyöngysorokat.
Jolánka odalépett a tükör elé s a játék szabálya szerint ő is kivonta
hajából a magas czifra elefántcsont fésűt.
Az elbámulás hangja zendült fel köröskörül. Az volt aztán a haj! Lágy
aranyból, megtömörült napsugárból, térdhajlásig omló drága fonadék.
Maga a tükör is úgy elámult bele, hogy elragadtatásában a szája nyitva
maradt s a szemöldökei felszaladtak a homloka közepére. És ilyen
elbájolt alakban még nagyobb nevetség volt rá nézni.
De minden emberi lehetőséget felülmult a tükör abban a pillanatban, a
midőn a szép Nenyuljhozzám a ráma közepébe nézve, azt a gyönyörű
hajtekercset ismét felcsavarta a fejére, hogy a fésűvel letűzze. A többi
hölgyeknél sehogy sem sikerült ez; mikor az ember nevet, nem tudja a
kezét a feje fölé emelni. A tükörbeli arcz extasisban volt; szemeit az
ég felé forgatta s ajkait üdvmosolyra vonta szét. Az egész vendégsereg
jobbra-balra dűlt a kaczagástól.
De a szép Nenyuljhozzám nem nevette el magát. Szelid komolysággal
feltűzte a kontyot a fejére s még azután egy nyájas, lekötelező
mosolylyal meg is köszöné a tükörnek a szíves szolgálatot.
Lett riadó taps utána.
– Tudom én, hogy az én Nenyuljhozzámomat nem csókolja meg senki! –
kérkedék diadalmasan a házigazda.
– Megálljunk csak, urambátyám, nem addig van az! – szólt bele Virágossy
János. – A statutumoknak codicillusa is van, a mely ekképen szól: «ha
pedig akad a hölgyek közül egy, a ki megállja a próbát nevetés nélkül,
az annak a férfinak ad egy csókot, a ki szintén megállhatta, hogy
komolynak maradjon».
Lett erre nagy zendülés a fiatalság között! A kik már kinevették
magukat, azok debaccháltak, hogy ha ők azt tudták volna, magukat a
világért el nem röhintették volna; valamennyi Demokritból mind Heraklit
lett volna; a kik pedig hátra voltak, szörnyen nekitürkőztek, hogy
milyen erősen ki fogják állni a próbát, ezt tudva!
De a tükör is kettőztetett igyekezettel működött s minden praktikáját
elővette, hogy áldozatainak jó kedvet csináljon. Egy nyurga, savóképű
patvarista azzal akart rajta kifogni, hogy felfelé forgatta a szemeit s
a holdvilágba akart felmenekülni előle; míg aztán a tükör részéről egy
mennydörgő prüsszentés le nem rántotta az égből, mire a fiú sírva fakadt
s ráfogták szegényre, hogy nevet.
János bácsinak is ki kellett próbálnia saját találmányát. Ő is kemény
legény volt és igen flegmatikus kedély. Olyan erős vonásai voltak, hogy
azokat előbb kulcscsal kellett volna felhúzni, mint az óraművet, ha azt
akarta volna valaki, hogy nevetést mutassanak. A bajusza is hosszúra és
hegyesre volt kifenve, a mi növeli a szilárdság kifejezését. Hanem volt
a jobb szemöldökének egy megszokott rándulása, a mi úgy jött ki, mintha
intene valakinek. Nem egy engedelmes szívű patvaristát kiküldött már
ezzel a szemöldökrándítással a szobából; sőt azt mondják róla, hogy
egyszer a templomban a legátust is kiszólítá a papi székből, hogy az oda
ment hozzá: «hogy mit tetszik parancsolni?» A tükör szemközt intett a
szemöldökével a közeledőnek, s János bácsi kapitulált: összeszidta a
csúf pofáját az incselkedőnek s beadta a maga zálogát.
Csak Tivadar volt még hátra: a hogy ez János részéről furfangosan ki
lett csinálva.
Erre már minden ember irigy volt. Már csak azért is, mert legszebb
legény volt a társaságban. Aztán meg az egész játék alatt olyan komolyan
viselte magát, hogy az valóságos botrány volt. Mintha előre gyakorolni
akarta volna magát az ösztön leküzdésében; vagy mintha ez az egész
körülvevő világ nem létezett volna rá nézve: olyan közönyösen viselte
magát; csak akkor villantak nagyot a szemei, mikor a szép Nenyuljhozzám
állt a torz-tükör elé. Annak a diadalát a magáéval tartotta azonosnak.
– Dejszen grimászolhatsz az én szemem közé, – mondá, rákerülvén a sor, a
tükörnek, – nem nevettetsz meg engemet.
A tükör pedig ezúttal épen nem csinált a szemébe néző előtt
fintorpofákat, sőt igen komolyan beszélt hozzá:
– Dehogy nevettetlek én meg tégedet, kedves jó pajtásom. Ismerem a
szívfájdalmaidat. Gyógyítsa be a te orvosságod. Recipe: oscula
Impatientis Balsaminæ. El ne nevesd magadat: kérlek az egekre! Gondolj
valami szomorú dologra. Gondolj rá, mikor szegény jó öreg anyád,
nyolczvankilencz esztendős korában, oda ültetett maga mellé s megevett
éjszakára egy tál czuspájzt, te csak vártad, hogy majd neked is ád
belőle, de csak nem adott, hanem felfohászkodék: «látod, kedves
Tivadarkám, milyen mulandó ez a földi élet». (S hangjában remekül
utánozta az öreg asszonyságot.) – Vagy gondolj valami nagyszerű eszmére!
Mikor Döbrögi fellelkesül a görögökért s elmondja a szabadsághősök vitéz
tetteit. Gondolj Kolokotronira, gondolj Miaulisra.
Tivadar erre a biztatásra sem nevetett. Pedig mint tudva van,
legnehezebb megállni az embernek, hogy ne nevessen.
Folytatta a munkáját komolyan.
A nyakravaló-felkötés pedig azon időkben nem volt valami rövid
foglalatosság. Egy hat rőf hosszúságú vékony fehér mousseline-sávot
kellett az embernek a nyaka körül tekergetni, még pedig olyan
ügyességgel és kiszámitással, hogy annak a két vége, utolsó kanyarodása,
hátul a nyakcsigolyánál kerüljön össze; mert akkor a csokrot ott
kötötték meg, nem elől. Ez studium volt.
És Tivadarnak egész odáig sikerült már a műtét, hogy a két
nyakkendővéget egymáshoz illesztheté: a tükör egészen a kezére játszott,
komoly arczot csinált, mely összeszorított szájával, szemöldeivel maga
Kapornaky arczvonásait mimelte: akkor megszólal a tükör, az alispán
vontatott hangját utánozva: «viczenótárius úr, hová tette a fejét?» S
erre mintha petárda sült volna el, a lestében elhallgató társaság úgy
kaczagott fel egyszerre – fájdalom, vele együtt Tivadar is.
A kérdésnek tudniillik az volt az előzménye, hogy egy megyegyűlésen
Tivadar a jelentését a bevezető fej nélkül adta be az alispánnak s mikor
az a fentebbi kérdést intézte hozzá, a saját fejéhez kapott: azt
gondolta, azt keresik.
Volt aztán nagy diadal a gyülekezetben. Ha nekem nem, neked sem! Ez
mindig örömöt szül. A szép Nenyuljhozzám ma is csak csókolatlan marad.
Tivadarnak pedig zálogot kellett adni. Odaadta az ujjáról az anyjától
örökül kapott zafirgyűrűjét.
A zálog váltságdíja csók.
Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.
Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, a délszláv és
román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a
legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a
kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót,
hogy «valakit megcsókolni», hanem «megölelni», a mi nagy különbség. A
német már középutat tart, azt mondja, hogy «einen Kuss in Ehren kann
Niemand verwehren». S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a
kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan
ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett,
félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem
ártott meg.
«Kútba estem, ki húzzon ki?»
Következett rá egy csók.
S még a hímpora sem hullott le tőle a virágnak, még a zománcza sem
törődött le a lepkeszárnynak.
Osculum charitatis.
Két zálogot összefogott a békebiró: egy nőét és egy férfiét.
«Mire legyenek elitélve?»
Csókra.
Ámde ez a csók a szép nemre nézve büntetés. Ez így nem volna igazság.
Már pedig Kapornaky Károly a legigazságosabb biró, a ki valaha egy
vármegyének itéletet osztott.
Büntető kodexünk még akkor sem volt. A biró tartozott az «usus» szerint
a vétség fokát a bünhődéssel összeegyeztetni.
A hímnemű vétkesnek meg kell szolgálni a csókot azzal, hogy előbb
tartozik egy verset készíteni vezeklő társához, s azután még azt a
verset egy tetszése szerinti melódiára elénekelni.
Rettenetes itélet!
Az is kegyetlenkedés, valakitől azt kivánni, hogy verset mondjon, ha az
nem kenyere; de még hozzá, hogy el is énekelje a saját kompozicziójára!
Ez már csak az akkori idők kemény büntetésekhez szokott szigorában leli
igazolását.
Lehetett itt hallani aztán gyöngynél gyöngyebb sonetteket és
madrigálokat. Az újabbkori népdal-félét akkoriban nem vették még be a jó
társaságba, hanem azok helyett a félig olasz, félig német modorú dalok
uralkodtak: «Isten hozzád, te csendes ház». – «Gyöngyöm, Minkám, meg
kell válnom.» – «Fakadj piros ro-o-o-ózsa, fakadj csendesen.» – A «Ha a
nap végső sugárinál» dallama épen dreyschrittes walzermelódia volt.
Eféléket aztán ki kellett adni mindenkinek magából, a hogy Isten tudnia
megadta, kántorbassusban, fistulaténorban, hamis hangon, félig
elnevetve, félig belesülve, fütytyel kitoldva, a hol a magasan kezdett
nótát hanggal nem érték. Minden embernek megvolt az az elégtétele, hogy
a másik rovására nevethetett. És senki nem neheztelt meg érte.
A zálogbirónak nagy lélekbuvárlati ismeretekre volt ez alkalommal
szüksége. Tudnia kellett, hogy miként válogassa össze párjával a
zálogokat, hogy a bünhődő felek a rájuk mért büntetéssel meg legyenek
elégedve. Mert nem mindegy az embernek, hogy ki legyen a bűntársa?
Legutóljára hagyatott Tivadar. Neki egy szép parázsszemű barna fiatal
özvegy jutott zálogban elmarasztalt társul, a kiről csendes titokban
tudva volt, hogy a szép ifjú iránt nem érzéketlen.
– No öcsém, – mondá a háziúr, – halljuk azt a szép verset, meg azt a
szép nótát hozzá.
A szép özvegy biztató mosolygással tekinte felé.
De Tivadar nem látta a szép özvegyet, mert az ő tekintete mind ott járt
a szép, csókolatlan maradt Nenyuljhozzám arczán.
– Soha életemben se csináltam én verset, urambátyám. Éneklésről pedig
kevesebb fogalmam van, mint egy pávának.
Erre a többiek mind neki estek, hogy hát nekik sem mesterségük az, egyik
se volt se kántor, se komédiás! Ha nekik nem tört bele a derekuk,
próbálja meg ő is.
– Ha te nevettél mi rajtunk, most mi is nevessünk te rajtad.
– Én nem nevettem ti rajtatok! Tanum rá Jolánka kisasszony, hogy még
csak el se mosolyodtam.
Erre aztán a szép Nenyuljhozzám lett egyszerre lángvörössé! Micsoda
goromba érintés volt ez! Kimondani, hogy ők egymás szeme közé néztek oly
hosszasan s hogy azalatt rájok nézve nem létezett a világ.
Meg is kapta érte a méltó büntetését, mert Jolánka kisasszony nem hogy
mellette tanúskodott volna, hanem kiszaladt a szobából, a szép özvegy
pedig megharagudott, odament a tükörül szerepelt esküdthöz s annak
ragyás ábrázatjára nyomott egy egészséges csókot.
– Én a magam zálogáért megfizettem, már most az az úr ám lássa, hogyan
váltja ki a magáét?
Az az úr pedig nem látszott többet törődni a zálogban hagyott
gyűrűjével.
Mikor aztán a társaság oszolni kezdett, s kiki a maga szánkóját
eléjáratva, sorba búcsúzott a háziaktól, az alispán megfogá a távozni
készülő Tivadar kezét.
– Öcsém! A mit én egyszer itéltem, azt én meg nem másítom soha. A míg
nekem egyet nem énekelsz, addig a gyűrűdet vissza nem adom.
– Urambátyám! – felelt erre vissza Tivadar. – A mit én egyszer
kimondtam, azt én meg nem másítom soha. Ha nem adja vissza a gyűrűmet,
tartsa meg addig, a míg ennél a háznál lakodalom nem lesz, akkor majd
éneklek én is valamit.
Hanem már akkor ott állt a szánkója az ambitus alatt, s a másik perczben
már vágtatott vele a négy csöngős paripa, hogy se látója, se hallója nem
volt többé annak a hatásnak, a mit vakmerő huszárrohamával az ellenséges
táborban elkövetett.
_V. A vak koldus dala._
A Károly-napi eset után sokáig nem mutogatta magát Tivadar a világban.
Otthon ült a tanyáján, s ha észrevette messziről, hogy vendég közeledik,
lóra kapott, elment hazulról s haza sem került elébb, mint a mikor
gondolta, hogy a látogatója megunhatta magát egyedül és odább állt.
Egyszer mégis otthon lepte a János bátyja. Nem jött a rendes országúton,
hanem a gyümölcsös felül került gyalog.
Tivadar a kertben volt, nem vette észre a közeledőt. A kertész a
rózsákat bontogatta ki épen téli burkaikból.
Jánost messziről meglepé egy szép, erélyes férfihangon énekelt dal,
melynek ez volt a szövege:
Nézz tükörbe, s mindjárt lészen
Szemed előtt rózsa készen:
De a tükör rózsáinál
Százszor szebb az originál.
(Ez a dal később a Szamos mentén közkedvességű lett. Hej, sok szép leány
ablaka alatt énekelték azt! Sok szív keserűségének szerzett az enyhülést
valaha!)
– Ejnye, öcsém, de szépen tudsz énekelni! A verset is te csináltad
hozzá? – szólt János bátya, kibukkanva a sűrű bokor közül.
– Én énekelnék? – szólt a meglepett öccs. – Van eszembe! S még verset is
csinálni! Az kellene még!
– Hát ki énekel itt olyan szépen?
– Én nem hallottam. Bizonyosan a kertész.
– Te daloltál, Miska?
– Igenis, tens uram.
A ficzkó konvenczióba hazudott. Pedig olyan hangja volt, mint a
fűrésznek meg a ráspolynak együtt.
– No hát jól van.
Azzal bementek a házba.
János nem hozta elő a szép Nenyuljhozzámot.
Egyszer aztán csak maga Tivadar kezdette el körülkerülgetni.
– Bátyám! Nem szokott ezen a vidéken valami nagy-nagy árvíz lenni?
Akkora, hogy a Kapornakyék ereszéig érjen? Hogy az ember úgy mehessen
életveszélylyel a jég között csónakkal odáig s aztán úgy szedhesse le a
háztetőről a végveszedelemben levőket?
– Árvíz itt, öcsém, minden esztendőben van. De akkora, a milyent te
kivánsz, az én emlékezetemre még nem volt.
– Hát valami nagy zsiványbanda nem jár-e ezen a vidéken, hogy mikor azok
megtámadják a Kapornaky-kastélyt, az ember oda rohanhasson a hátukra,
szétverje őket s úgy mentse ki a szerelmesét a halálos veszedelemből?
– Nincs ezen a tájon rablóbanda, édes öcsém, a mióta a nagybányaiak
Pintye Gregort agyonlőtték, annak pedig van száz esztendeje. S azóta
senki sem jelentette magát erre az üresen maradt állomásra.
– Hát nem tudna nekem, bátyám, olyan embert komendálni, kettőt, hármat,
vagy ötöt, hatot, a kinek kedve volna velem egy szál kardra kijönni s
megverekedni azért, hogy a kedvesemnek a lába nyomába mert lépni?
– Nincs itt olyan, kedves öcsém, mert a ki itt duellumra kihív valakit,
azt bolondnak tartják, s a ki kimegy vele, még nagyobb bolondnak; hanem
ha olyan igen nagyon akarsz verekedni, eredj el Csengerbe, mikor
sokadalom van, aztán kiáltsd el magadat, hogy tyukodi vagy: s mindjárt
kapsz ott embert, a ki összekapaszkodik veled, a hány csak kell.
– De hát ha se tűzből, se vízből, se rablókézből nem szabadíthatják ki
az imádottakat, se kardot nem törhetnek érte, ugyan mit csinálnak ebben
a kenderszagú országban az emberek, ha be akarják bizonyítani egy szép
lánynak azt, hogy szeretik?
– Odamennek hozzá és megkérik feleségül.
– Üm! Bátyám se tud egyebet, mint tréfálni, mikor az ember valami okosat
akar megtudni.
– Nem tréfálok én, öcsém.
– No hát mondja azt, hogy Argyrus királyfi felment az üveghegyre egy
patkolatlan lovon, azt elhiszem; mondja azt, hogy báró De Manx halálra
csiklandozta a medvét, azt elhiszem; hogy Háry János pogácsát süttetett
magának a királynéval: azt se ellenzem meg; de hogy oda lépjen emberi
halandó teremtés a Nenyuljhozzám elé azzal a szóval, hogy «kisasszony!
én magát…» Tyhű! Dehogy jön ki a számon. Beszéljünk másról. Megkezdték
már a gyapjunyírást.
S aztán átvitték a diskurzust a juhászatra; többet azon a napon nem is
beszéltek asszonyi nemen levő teremtésről.
Aztán csak szépen telt az idő megint. Tivadarról hordták a hírt János
bátyjának az ösmerősök, hogy az alighanem a csökmei sárkányt keresi a
mocsárban; vagy pedig hamis huszasokat készít odahaza; az sem épen
lehetetlen, hogy a moldvai «fekete vajda» elásott kincseit puhatolja a
Szamos partja mentében; mert nem látni azt másutt, mint olyan helyeken,
a hol ember hozzá nem fér.
Már szépen kitavaszodott. Egy délután János úr udvarán elkezdi valaki
énekelni azt a nótát, hogy «Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt
rózsa készen».
«Ezt» a hangot már ismerte. «Boldi» hangja volt az, a vak koldusé.
Abban az időben Magyarország nádorának az a jótékony gyöngéd eszméje
támadt, hogy az országból összegyüjteté a vakokat, Pesten intézetet
alapított a számukra, ott a tehetetlenjét holtig való ápolásra
elvállalták, a fiatalját pedig kitanították szépen művészmódra énekelni,
akkor adtak neki egy guitárt, s azzal tisztességes kenyér volt adva a
kezébe s hajlék a feje fölé. A magyar szereti a szép dalt; a vándor vak
énekesek elhelyezték magukat ki ide, ki oda: mindegyiknek jutott egy
vidék, egy vármegye, a hol szivesen látott vendégei voltak minden
kastélynak és gunyhónak. Ezek voltak a magyar nép Minnesängerei. Ezek
hordták a lágyító dalt fájdalmas szivektől aczélkemény szivekhez s
gyakran apró tréfás történetkéket versbe szedve dalolgattak az
udvarokon, a miknek az alapmeséjét a beavatottak ismerték, s a miket a
kigúnyolt fél azzal torolt vissza, hogy ellendalt készített s ő is
betanította azt a vak énekesnek s visszaküldte vele a bosszantóihoz.
Egész énekes-harczot folytattak általuk ritmusokban és kadencziákban.
A Szamos mentének Boldi volt a vak énekese.
János úr végighallgatta tőle a dalt, a mit a vak olyan szépen tudott
énekelni. Ő nem látott soha se rózsát, se tükröt, se szép leányt, mégis
olyan érzéssel tudott róluk dalolni.
– Kitől tanultad ezt a nótát, Boldi? – kérdé tőle János úr.
– Hát a Tivadar úrtól. Ő tanított meg rá. Nékem ő csinálta ezt a dalt.
Ugy-e, de szép?
– Nagyon szép, Boldi; kapsz is érte tőlem egy tallér borravalót. De már
most tedd meg a kedvemért azt, hogy eredj át Körtvélyesre; állíts be a
Kapornakyék udvarába, s dalold el ezt a nótát. Meglásd, hogy ott is üti
érte a markodat egy tallér.
Kétszer se kellett ezt a vak énekesnek mondani. A kapott tallérra
ráköpködött a markában, s azzal leereszté azt a biztos csizmaszárba,
hátára vetette a guitárját s vezettette magát a fiúval nagy sietve.
Másnap délben megint ott volt János úr udvarában a vak dallos. Ragyogó
arczczal jött, s előre nyújtá az összeszorított markát. Mikor
kinyitotta, dicsekedve mondá:
– Itt a másik tallér!
János úr kötekedni akart vele:
– Nem tallér az, Boldi, hanem kétgarasos. Bolonddá tettek vele.
A vak dalos nevetett.
– Hát azt hiszi a tens úr, hogy az én tenyerem nem ismeri meg a
különbséget a réz meg az ezüst között? hogy az ujjam hegye nem tudja
elolvasni, mi van a pénzre nyomtatva? Tallér biz ez, még pedig koronás:
Mária Terézia királyunk képe van rajta. (A régi magyar sokat tartott
arra, hogy Mária Teréziát királyunknak nevezze.) Aztán a ki ezt adta,
nem tesz az bolonddá e világon senkit, a drága angyali szépség!
– Hát hogy tudod te, hogy angyali szépség? Hisz nem láttad!
– A hangjából látom! Mikor az megszólal, úgy áll előttem, mintha
világítana. Ha viaszkom volna, ki tudnám az arczát csinálni belőle.
– No, én adok neked viaszkot, csináld ki. Üveg alá teszszük. Hanem előbb
eredj vissza a Tivadar öcsémhez, s mutasd meg neki a tallért, a mit
kaptál.
– De meg is mutatom! Áldja meg a Jézus az olyan jó embert, a ki olyan
szép nótát tanít a szegény vak koldusnak, a mi tallérokat hoz. «De a
tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.»
Még a távol mezőről is hangzott a dal refrainje, a hol már senki sem
fizetett érte, se nem tapsolt rája.
_VI. Vestigia terrent._
Az előre mentek nyomai ijesztenek.
Tudniillik, hogy a mesebeli rókát az ijesztette vissza az oroszlán
fejedelmi barlangjának a látogatásától, hogy csupa befelé menő
lábnyomokat látott, kifelé jövőt egyet sem; a Kapornaky-kastély
látogatóit pedig ellenkezőleg az, hogy még addig minden leánykérő a hogy
bement, úgy ki is jött; ott nem marasztották.
Az első kisérlet sikerült. Soha az utóbb támadt poéták közül százaranyos
pályadíjnak (mit vak pályabirák osztogatnak) a kitüntetett úgy meg nem
örült, mint Tivadar annak az egy tallérnak, melyet nyoszolyólyányul
meghivott két múzsája aratott a szegény vak pályázónak. Másnap már ott
volt János bátyjánál, jó négyes fogatával, s azzal a jó reggel
kivánással lepte meg, hogy «most már jőjjön bátyám násznagyomnak».
Annak sem kellett azt kétszer mondani; az is rögtön befogatta a maga
négyesét. Jó, saját nevelésű mének voltak. Tudniillik az minden
illedelem ellen volna, hogy a násznagy és a præsumtiv vőlegény ne két
külön fogaton menjenek.
Mikor aztán a tornáczba kiállva, dicsérgetnék és bírálgatnák egymás
lovait: ime érkezik a harmadiknak az udvarra egy új négyes fogat,
melynek tulajdonosában egyszerre megismerték a Bánkódy Simit.
János úr nagyon megörült neki:
– Legalább nem marad szégyenbe a jó reine claude pálinkám!
János bátya maga nem ivott semmi égetett italt, hanem a vendégei számára
tartott ilyen ritkaságképen gyártott finom szeszt, a mit a királynői
gyümölcsből főztek. Ezúttal azonban Tivadar sem nyult hozzá, azt mondta,
hogy mikor az ember leánykérőbe megy, akkor nem szabad pálinkát innia:
még ma pipa sem volt a szájában.
A Bánkódy Simi fogata gyönyörű szép négy almáspej volt: telivér állatok;
azok még csak szóba sem álltak a másik két négyes kollégáival. Tudták,
hogy ők arisztokraták. Az úrfi is nyalka legény volt: a legnagyobb
birtok tulajdonosa a környékben, s az anyja báróné, tehát ő maga
félmágnás, s az is nagy dolog.
– Hozott Isten! – üdvözlé a háziúr az érkező vendéget, a ki nyilván csak
egy baráti köszöntésre tért be errejártában; s mindjárt vitte az
asztalkához, megkinálva az aranyszinű nedvvel.
– Köszönöm, ma nem iszom pálinkát. Még ma pipa sem volt a számban.
– Tán bizony leánykérőbe mégy?
– Olyanformán van.
– Aztán hová?
– Hát csak ide – a szomszédba.
– Kapornakyékhoz?
– Körülbelül. Jobb azt az embernek nem hiresztelni; mert hátha kosarat
kap.
Bánkódy Simi csak azért hajtatott be, hogy megmutassa az új négyes
fogatát s megdicsértesse magát érte. Nem is mulatott sokáig.
– Aztán ne kivánjatok szerencsét. Vadásznak, leánykérőnek nem szabad azt
kivánni.
Úgy se kivántak.
A mint elhajtatott, azt mondá Tivadar nagy búsan:
– No, ha te nem iszol, hát majd iszom én. S azzal bújában a szájának
vitte az egész szalmafonatos butykost.
– Mit akarsz? – rivalt rá János bátya, erővel kicsavarva kezéből az
öngyilkosságra szánt fegyvert. – Elment az eszed?
– Megjött! Csak nem megyek tán duettben leányt kérni?
– Hát te megijedsz a versenytárstól? Gavallér vagy, katona voltál,
mindig kerested, hogy kit vágj le? most itt van. S te megretirálsz?
– Hja, bátyám, a leánykérés nem olyan, mint a párbaj. A párbajnál, ha
bizonyosan tudja is az ember, hogy az ellenfele jobb vívó, hogy
összevágja, helyt áll neki. A leánykérés olyan, mint a lóverseny. Az
ember meglátja, hogy a másiknak jobb paripája van: megfizeti a
bánatpénzt s visszalép, s ezért senki sem nevezi gyávának. Már pedig ha
csak a lovainkat összehasonlítja is valaki, első látásra megmondja, hogy
az övéi zsibói ménes ivadék, az enyéim pedig csak mezőről fogottak:
amazok a menyasszonyt vinni valók.
– Nem a lóról, hanem a rajta ülőről van itt most szó.
– Akkor is enyém a bánatpénz-fizetés. Mennyivel szebb, jobb, okosabb,
gazdagabb fiú Simi nálamnál? S aztán még az apja alapítványt is tett a
debreczeni kollegiumban hat árva diák ellátására. Bizony kifogatom én a
lovaimat!
S nem lehetett többet lelket verni belé. Azt mondta, hogy hazamegy. Alig
lehetett rávenni, hogy várja meg az ebédet.
Épen hozzá akartak ülni nagy búval-bánattal a gyásztorhoz, a midőn újra
hangzik az udvaron a vendégbejelentő négyes csengés-bongás, s a kisietők
bámulatára a ma reggeli telivér fogat hajtat be az udvarra: maga a Simi
a hintóban. Az ostorhegyes kétszer is megbotlott a sima úton.
– Sánta ez a te ostorhegyesed, Simi, – mondá neki János úr.
– Az nem sánta. Hanem én sántítok mind a négy lábamra.
– Mi lelt?
– Az, hogy kitették a szűrömet az ajtón.
– Ugyan ne mondd. Hogy lehet az?
– Nagyon simán van. Az öreg úr meghallgatta a kérésemet, megdicsért,
megszorongatott, le is ültetett; hanem aztán egy kis nehézséget
gördített elém, tudniillik, hogy vajjon a leánya mit szól hozzá?
Audiatur et altera pars. Halljuk a másik félt is!
– Hát aztán hogyan volt az? – kérdé Tivadar nagy mohón.
– «Infandum renovare jubes… dolorem.» Mondhatlan fájdalmak felújítását
kivánod tőlem; de ha téged mulattat, hát elmondom, hogy megy az ilyen
szomorú szertartás végbe. Hát bekoczogtatok, azt mondják: «Tessék!»
Belépek. Ott találom a mamát a pamlagon, könyvet olvasva, a kisasszonyt
az ablakon, rámán himezve; meghajtom magamat, leültetnek, kalapomat a
térdem közé veszem.
– Ugyan ne mondj el minden bolondságot.
– De ha mindent meg akarsz tudni, hát ezt is csak hallgasd meg. – Aztán
elkezdünk róla beszélni, hogy milyen régen nem volt már eső. A tavaszi
nem kelhet ki. Ebbe a kisasszony nem szól bele. Folyvást stikkol.
Belékötök. Mi lesz abból? Dohányzacskó. – S ki lesz az a szerencsés, a
ki abból dohányozni fog? – Az nem tudatik. – Hogyan lehet az? – Ez a
dohányzacskó a vármegyeházán fog kilutriztatni, s a begyűlt összeg a
megyebeli vak koldusok között fog kiosztatni. – Úgy én megrakom mind a
kilenczven számot, elnyerem a dohányzacskót, s leszek a kisasszonynak
vakja is, koldusa is, ha a kisasszony is lesz nekem vakvezetőm az életen
keresztül.
– No, ezt furfangosan gondoltad ki, – fohászkodék fel Tivadar
irígykedve.
– Kárbaveszett fáradság volt! Minden felelet helyett elkezdett az előtte
álló virágcseberrel babrálni. «Ugyan az Isten áldja meg, adjon legalább
egy szál virágot, ha már élő szóval feleletet nem ád.» Akkor aztán
kiválasztott a számomra egy – nenyuljhozzámot. «Ez azt teszi, hogy
elmehetek?» – Ekkor az anyja is beszélt. «Nem akar ez férjhez menni
soha.» – A leány azt mondta rá: «Ti vagytok az okai ketten; nekem olyan
jó apám és olyan jó anyám van, s engemet olyan nagyon szeretnek, hogy
nem tudok tőlük megválni.» – «De mi majd egyszer meghalunk», mondá az
anya. «Akkor én már vén leány leszek, senkinek sem lesz rám többé
gondja: alapítok egy kálvinista zárdát s abban magam körül gyüjtök
minden otthon maradt leányt a környékből.» – Denique én megkaptam a
kosarat, nem is volt egyéb dolgom, mint hogy megfordítottam a
kocsirudat. Az öreg úrnak, a ki a kocsimig kisért, azt mondtam, hogy
majd a sédriákon elvégezzük a függőben levő ügyet: nehogy a cselédek
valamit észrevegyenek. De az istentelenek, akárhogyan óvakodtam, mégis
becsempésztek a kocsi-ülés alá egy csinos kis «kosárkát», tele sárga
violával. No már most, Tivadar öcsém, megtudtad, hogy miképen kap
halandó ember kosarat?
Most aztán már Simi «ivott». Ebéd végével le volt öblítve a búja. Azt
mondta: gyöngyház! ha leszakad, lesz más!
A mint a boldogtalanul járt kérő odább ment, János bátya karon fogta
Tivadart s azt súgta neki: no öcsém, be vannak fogva a lovaink.
– Mi czélra vannak befogva?
– Arra, hogy visszajövet selyemkendő legyen a szerszámjukra kötve.
– Csak nem gondol arra bátyám, hogy «én» most oda menjek leánykérőbe, a
honnan «ezt» kikosarazták?
– No te ugyan derék katona vagy, még akkor sem mersz a csatatérre lépni,
mikor már az ellenség elfutott.
– De a ki annyival jobb volt, szebb volt nálamnál s mégis megbukott,
hogy merjek én annak a nyomán elindulni?
János bátya egy szót se szólt többet Tivadar öcscse biztatására, hanem
felkapta, nyalábra vette; minden rugkapálózása daczára levitte a
kocsihoz, bedobta az ülésbe, melléje ugrott, lefogta a két kezét, hogy
el ne szabadulhasson s azzal rákiáltott a kocsisra: «hajts!»
Így szoktak tenni a huszárok!
A kocsi pedig nem állt meg, csak a Kapornakyék kastélya udvarán. Ott
aztán az őrnagy bátya kiadta a napiparancsot.
«Egy, kettő, három! Az első rohammal beveszed a leány szívét; a
másodikkal megostromolod az apja sánczait, a harmadiknál kapitulácziót
követelsz kényre-kegyre. Nekem vagy győzve, vagy halva jőjj vissza!»
_VII. A rózsa rózsája._
Sok katonán megesett az már, hogy a míg benne nem volt az ütközetben,
tetőtől talpig szív volt, úgy reszketett tőle, s mikor aztán egyszerre
belekeveredett, senki se volt nálánál vitézebb.
A mint a cselédektől megtudták a megérkezők, hogy Jolánka a parkban
sétál egyedül, az alispán pedig odafenn van a szobájában – rablóbanda
nem intézheti ügyesebben a támadást, mint a hogy ők foganatosították.
János bátya ment az alispánhoz, Tivadar pedig elfoglalta a parkot.
Tavasz idő volt; a park minden útjain nyiltak a rózsák, tarka
csoportokban, egész lugosokat képezve, rózsasövények, rózsaerdők! De
Tivadar úgy volt vele igazán, mint az egyszeri ember, a ki nem látta a
fátul az erdőt; ő nem látta a rózsától a rózsaerdőt. Attól az egy
rózsától, a ki szemközt jött rá. A szép Jolánka egyedül sétált a rózsák
között, s egy letört százlevelű volt a kezében.
Tivadar el volt rá szánva, hogy ha elfut előle, utána fog szaladni,
megkeríti és elfogja.
Nem volt rá szükség. Az, a mint meglátta őt, sietteté lépteit, hogy
hamarább találkozzék vele. S még ő szólítá meg.
– Ah ön itt van? Azt hallottam, hogy elment Amerikába.
– Csakugyan ott voltam kisasszony. Folyvást Amerikáról írt könyveket
olvastam s nagyon megszerettem azt a világrészt.
– S mit szeretett meg rajta olyan nagyon?
– Leginkább tetszett nekem az a szokás, hogy ha valaki Amerikában egy
hölgynek udvarol, azt tartozik elvenni. A törvény igen szigorú e
tekintetben. Házassági ajánlatnak tekinti azt is, hogyha egy férfi egy
szál rózsát kér egy hölgytől.
Jolánka nem felelt rá semmit, nagy dolga volt vele, hogy a kezében
tartott rózsáról leszedje a töviseket.
– Hejh, ha ez az enyém lehetne! – sóhajta fel Tivadar, Jolánka keze után
nyulva.
– Hát hiszen önnek adom, – szólt Jolánka, odanyújtva a «kezét».
– A rózsát?
– A rózsát «is».
El is lett azután ez a kéz halmozva csókkal: s attól a percztől fogva,
hogy a kezét meg hagyta csókolni, nem is volt többé a szép Jolánka
«Nenyuljhozzám».
Tivadar odatűzte a gomblyukába a rózsát, s nem volt most már nálánál
büszkébb, kevélyebb, elbizakodottabb ember a kerek földön.
Elfuthatott most már a szép Jolánka: fogva volt már. Mehetett már
megvallani az anyjának rózsapiros arczczal, hogy elvesztette – a virág
nevét.
Tivadar pedig nagy sebességgel végigjárta a park kanyargó útjait, mint a
ki nagyszerű szónoklatra készül. Hátra volt a nehezebb feladat: az
alispánt is rábírni, hogy legyen egy pillanatig vele együtt Amerikában!
Nehéz sor! De a rózsa rózsája erőt adott hozzá.
_VIII. A szigorú apa._
Mikor már Tivadar elég sok tulipántágyon keresztülgázolt s nagy
mennyiségű virágcserepet felforgatott, a mik elég szerencsétlenek voltak
vele szemközt találkozni, a míg ő a legtökéletesebb leánykérési
szónoklatot kifőzi fejében: akkor sietett fel elszánt lélekkel a
kastélyba.
Minden ostromnál az a legnehezítőbb körülmény, hogy az ember sohasem
tudja, mire várja az ellenség?
Tivadar rohamterve, szónoki remeke egészen ahhoz volt készítve, hogy az
alispánt majd egyedül kapja a dolgozó szobájában. S mikor tudakozódott
utána, akkor azt mondták neki, hogy odabenn van a szobájában; csak
tessék besétálni.
Tivadar együtt találta az apát, az anyát, a leányát, meg a János bátyját
is. Már most hol van az a szónoklat! Egy ige se látott abból napvilágot!
– No öcsém, te ugyan sokára jösz elő a gyűrűdet kiváltani! – Előzé meg
az alispán. – Azóta már csak tanulhattál be valami szép nótát. Addig
vissza nem kapod ám.
– Tudok biz én szép nótát is, urambátyám, – szólt Tivadar, bátorságnak
okáért a gomblyukába tűzött rózsára szegezve szemeit. – El is énekelem
igen szívesen; de a gyűrűmet mégsem viszem el; mert én azt itt akarom
hagyni – Jolánka kisasszony jegygyűrüjeül.
Megtörtént! Benne volt a tűzben.
Az alispán komoly, ünnepélyes képet csinált.
– Öcsém uram! Ez fontos nyilatkozat. Én a leányom kérője irányában igen
szigorú vagyok. Nagy követeléseim vannak, s azok kiterjeszkednek a
«jellemre, szellemi képzettségre, rangra, vagyoni állásra és a vallás
dolgára is».
No ez szép lesz, gondolá magában Tivadar, ha most itt ezekből a
tárgyakból megczenzeálnak! S valami olyan gondolatja támadt, hogy talán
jó volna eldobni a puskát a búzavetésbe és elfutni a kukoriczásba? – A
rózsájára tekintett s az azt mondta neki, hogy ne féljen. A rózsa nem
csal.
– Legelőször is a jellem dolgát illetőleg, – szólt az alispán, –
megkövetelem a leányom kérőjétől, hogy soha kriminalitásért börtönözve
ne lett légyen.
Tivadar nagyot lélegzett. Attól tartott, hogy holmi gárdistakori
csapodárság után fognak inquirálni.
– Jajh, urambátyám, nem csuktak engemet még karczerba se soha, még diák
koromba se.
János bátya nagyot intett neki a szemöldökével, ezúttal öntudatosan,
hogy ne feleljen többet, mint a mennyit kérdeznek. Megérdemelte volna
egyszer-másszor.
– Azután jön a szellemi képzettség. Én szigorúan megkivánom a leányom
kérőjétől, hogy írni, olvasni tudjon; a kétszerkettőt ismerje és
legalább magyarul hiba nélkül beszéljen.
– Hiszen, urambátyám, még just is végeztem, otthon vannak a
bizonyítványaim.
János bátya nagyon rángatta a szemöldökét: – jó lesz azokkal nem
dicsekedni! Sok megfordított «s» betű fordul elő a classificatio
rubrikáiban.
– Azután jön a «rang». Azt okvetetlenül megkívánom attól, a ki előttem
kérőnek föllép, hogy jobbágyi vagy cselédi osztályhoz ne tartozzék.
– De már az meg épen nem vagyok, inkább magamnak van harmincz cselédem.
S vagyok a vármegyén vicenotárius!
(A mellékneveket elhagyta.)
– Azután a vagyoni állás. Ez is nagyon megfontolandó. Én a leendő vőmtől
megkivánom, hogy legalább annyi birtoka legyen, a mennyit egy
jobbágytelek képez.
– Akkor én herczeg vagyok! – tört ki Tivadarból a büszkeség. – Épen most
kaptam az idei repczetermésért negyvenezer forintot. Itt van a
zsebemben.
– Végül hagytam a legnehezebb skrupulusomat. Ez a vallás. Tudni fogja
uramöcsém, hogy én arra nagyon sokat adok.
No most itt van az a szikla, a min hajótörést szenvedek, gondolá magában
Tivadar. A többi csak sziréndal volt, arra való, hogy a szegény hajóst
belecsalogassa az örvénybe.
– Hát én megkivánom szigorúan a leendő vejemtől, hogy vallására nézve a
«thúgok» vagy «phansigárok» felekezetéhez ne tartozzék, a kik a
vendégeiket megfojtogatják.
Most már egészen tisztában volt a helyzetével Tivadar.
– Dehogy fojtom én meg a vendégemet, ha csak borba nem! – s azzal
odarohant az alispánhoz, hogy a kezét fiúi tisztelettel megcsókolja.
– Lassan, lassan, – csitítá őt Kapornaky. – Még ez csak a külső vár
volt. Hátra van ám a fellegvár. Nem elég az én tetszésemet megnyerni; az
a nehezebbik kérdés, hogy hát a leányom szeret-e?
– De már ezen a kérdésen túl vagyok.
– Hogyan tudod?
Tivadar kivonta a kebléből a kapott rózsát. Spanyol királynő nem
dicsekedett büszkébben a római pápától kapott aranyrózsával, mint ő
ezzel.
– Ezt a rózsát Jolánka kisasszony ajándékozta nekem s aztán kegyelmes
volt bűnbocsánatot adni, hogy a kezét megcsókoltam érte.
Az alispán leányára tekintett, azt ugyan nem láthatta meg, mert az arcza
el volt rejtve az anyja főkötője mögé. De hát «qui tacet, consentit». A
hallgatás is vallomás.
– No ha azt tette, akkor csakugyan a tied, – szólt kezét nyujtva
Tivadarnak; s aztán lett a szobában általános nevetésből és zokogásból
támadó szép harmónia.
János úr ráveregetett az öcscse vállára. Jól viselte magát! De ugyan
nagy munka is volt.
– De még ezzel mind nem ütjük ám el a dolgot, – mondá Kapornaky. – Nekem
még mindig tartozol egy nótával. Az itélet ki van mondva. A míg azt el
nem dúdolod, addig a gyűrűd zálogban marad.
Tivadarnak pedig akármikor több kedve volt a danoláshoz, mint most.
Valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy hang nem jött ki rajta. A
szíve úgy tele volt érzéssel, hogy az agyának egy gondolatja sem maradt
meg. Csak nézett nagy holdkórosan a szép Jolánka szemébe.
Egyszer aztán maga a leány adta a szájába a dal kezdetét, elkezdte azt,
a maga édes, galambnevetéshez hasonló hangján.
«Nézz a tükörbe.»
Erre aztán Tivadar is felszívelte magát s szép bariton hangjával
kontrázva a kedvesnek, kiegészíté a duettet, hogy végül minden ember
tapsolt neki.
– Itt van a gyűrűd, – mondá a szigorú itélőbiró.
– De a kiváltott záloghoz még egy csók is szokott járni.
– Hát az természetes.
A másik pillanatban már aztán ott volt a térdén Jolánka előtt a
szerencsét kérő s megkapta a csókot.
És aztán mikor az újjára vonta a kedvesnek amaz emlékezetes gyűrűt, nem
állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, kis kezét kezei közt tartva: az
első tegezés szent kiváltságával:
– Ugyan mondd meg, édes: mi volt az, a mit meg tudtál rajtam szeretni?
A leány megsugta:
– Az, hogy megvártad, hogy én kérjelek meg téged.
_IX. Az «egy» jegenyefa._
Nem valami különös történet biz ez: csak az a nevezetes benne, hogy
emléke megmaradt annyi emberöltő időn keresztül. Nincsenek már sehol
azok az emberek, a kik krajczárban lutriztak, s aranynyal volt telve a
láda-fiókjuk; sem a félénk ifjak, a kik bálványozottukhoz fölnézni sem
mertek, sem a hölgyek, a kik – zsiráfhajzatot viseltek. – Csak a délibáb
van még meg.
A Messzelátó-csárda udvaráról még most is meglátszik a távolból
felmagasló egyetlen jegenyefa. Ágai közt madársereg fészkel; árnya alatt
boldog, nagyszámú család virágzik. A másik szálfa elment rég a névtársa
után.
Néha, a földtündér jó kedvében, a délibáb körülrezgi a vidéket, s
olyankor mind a hat jegenyefát felmutatja a láthatáron; kiemelkednek az
álmodott tengerből s árnyékuk megduplázza a csalóka képet.
– Ime a Virágossyak jegenyefái! De közel látszanak! – mondja a
gazdaember, a ki ezt látja.
– Eső lesz holnapután, – mond reá a másik.
A távol rónáról felhangzik a tilinkó búskomor dala.
– A Virágossy-nóta! de messze elhangzik!
– Tartós jó eső lesz.
S aztán elmondják a hat jegenyefa és a Virágossy-nóta történetét annak,
a ki még nem tudja.