Előrebocsátom, miszerint nem azon Boccaccióról van szó, ki a
tizenharmadik század szerelmes hölgyeinek és ifjainak oly meztelen
kalandokat regélt, hanem egy tisztességes polgár hazafiról, ki Bocskay
fejedelem idejében akarata nélkül is históriai személylyé vált furcsa
kalandjai által, a miknek épen felöltöztetés volt a keserve.
Én még mint norimbergi diákra emlékezem reá.
Hiszi valaki vagy nem hiszi a lélekvándorlást? az nekem mindegy: elég,
hogy én tudom, miszerint ezelőtt kétszáz esztendővel igen gazdag úrfi
voltam, a kit kiküldtek külföldre tudományokat bevenni; de biz én nem
tanultam semmit, nem is tettem soha semmi okosat egész akkori életemben,
sőt még azokat is kicsúfoltam, a kik magukat fárasztották hiába, nem
volt nagyobb gyönyörűségem, mint ha a tudósok parókáját telerakhattam
kollancscsal, s egy szép lovat vagy egy agarat nem adtam volna
valamennyi európai könyvtárért. E bűnös életmódért halálom után eléggé
meg is lakoltam; kétszáz esztendeig laktam, mint kopogó szellem, egy
asztalfiókban, mely egy ideig egy delnő pipereasztalát képezé, ki
naponta hat óra hosszát ült előttem, új arczot készítve magának, s
le-leöntözött véletlenül szagos olajjal és kendőző vizekkel, a szellemek
pedig minden illattól irtóznak. Az aggnő halála után fölkerültem a többi
bútorokkal együtt a padlásra, s megint sok esztendeig egyedül laktunk
ott a szuhokkal és szellemekkel, innen egy becsületes zsibárús boltjába
hajigáltak le s újra befestettek terpentinnel, húsz esztendeig ütötték
rajtam a kártyát s verték hozzám a seres poharakat egy csapszékben,
végre eltört az egyik lábam, az asztal szétmállott, tűzre rakták, így
szabadultam ki belőle. Bűnhődésem tetőpontját azonban csak most kezdem
eléregetni, a midőn itt ülök az íróasztal mellett és írok és olvasok és
gyötröm magamat annak a találgatásában, hogy az ábéczé harminczkét
betűjét hogy lehessen mindennap más meg másféleképen összehányni, mely
gonosz mulatságot épen úgy kikaczagtam hajdan, mint most kikaczagnak
engem mások.
De ne beszéljünk az én születésem előtti dolgokról. Különben is akadhat
ember, a ki azt mondja, hogy fele sem igaz ezeknek.
Csak nagyobb hitelesség végett hoztam föl, a midőn Bokácziust le akarom
írni, ki azon időben norimbergi diák volt.
A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint
a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról
ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s
azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból?
Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet
viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom
patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű
süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani,
hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való,
– a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg
a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók
is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment
a norimbergi utczákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről
siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat,
részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől. A mi pedig mint
testület illeti a diákságot, az határozottan első rangot foglalt el a
városban; voltak ugyan ellenséges statusok, mint a mészáros-czéh, a
dragonyos-ezred és az éji őrök, kik a fensőbbséget kétségessé tenni
törekedtek, de a nemes ifjúság mindannyiszor győzedelmesen tért meg a
vitából, s a kik a párisi Sorbonne történetével is ismerősek, tudhatják,
hogy ez a collegium még a politikai mozgalmakban is mint nagyhatalmasság
van elismerve.
Nem is végezte azt a pályát hajdan az ember tizenhét éves korával;
meglett férfiakat számlált a testület, kik szakállt, bajuszt növeltek.
Voltak tudományokban telhetetlen férfiak, kik harminczéves korukig
jártak az akadémiákra, s különösen a magyarországiak voltak korra s
szakállra nézve kitünőek, mert nálunk szokás volt előbb végigtanulni a
tizenhat iskolát Patakon vagy Nagy-Enyeden, s a kitünő tanulókat úgy
küldték aztán gazdag patrónusok külföldi akadémiákra; valamint a
gazdagabb családok úrfiait is kegyes tutoraik, a kik odahaza épen nem
akartak tanulni; a miből aztán egy igen gyűlöletes példabeszéd támadt, a
mit én itt restellek előhozni. Egyikünk-másikunk magára vehetné.
Valami phlegmatico-melancholicus állatról van tudniillik szó, melyet, ha
ide- vagy odahajtanak is, hasonlatos állat marad; diákul inkább
elmondhatom, úgy nem érti meg minden ember: «ökröm dederunt, szamarum
tulerunt».
Azonban mindez csak allegória, mely a mi hősünket legkevésbbé sem
illeti, mert először egyike volt a legfiatalabb tanulóknak, másodszor
pedig a legtartósabb emlékezetű ifjú, a kinek reggeltől estig könyv
nélkül megtanulni Ortelius redivivust annyi volt, mint nekem egyet innom
a tudós férfiú egészségére, s írása vetekedett szépségére Franciscus de
Páviáéval, a ki Fust uramat utczahosszat kergette, kő helyett
foliánsokat hajigálva utána, a miért a könyvnyomtatás ördögi
mesterségének föltalálásával elvette a szépírászok angyali kenyerét.
A szépírászat ebben az időben már nagyon hanyatlófélben volt, a miért
méltán szenvedélynek nevezhetni, ha valaki még annak fentartásán
törekedett, mint tevé Bokácz, kinek nevéhez a latin ius-végzet különös
megbecsülésénél fogva ragadt, a tudományos világ mintegy érdemrendet
tűzvén az által a magukat kitüntetők emlékére, melyet hazánkban is több
család mind e mai napig visel, mint a Véghelius, Fabricius, Fehedius et
cætera.
Itt ismerkedett meg a derék tanuló egy ifjú magyar nemessel, ki őt
szelíd, tiszta lelkéért nagyon megszerette. A magyar ifjú rossz gazda
volt, sokszor került zavaros állapotba, Bokáczius ilyenkor nemcsak, hogy
megosztá vele csekély összegét, mit tanításaiból szerzett, sőt
úgyszólván magának nem tartott meg semmit.
A magyar ifjú sem feledé el a vett szívességeket, hanem iparkodott
azokat mind tettel, mind szeretettel visszapótolni. Bokáczius kisegíti
barátját az akadémiai vizsgálatokon a scriptores, az auctores
ismeretével, a jó barát viszont őt segíti ki a csetepatéknál ökölnek s a
háromélű kardnak tudományával; a jó barát tudott hatalmas, merész
eszméket a rigorosumokban föladott thémákra, Bokáczius pedig gyönyörűen
ki tudta azokat dolgozni latinul és görögül kettőjük számára. A magyar
fiúnál erős volt a szív s a kar, Bokácziusnál az ész és a nyelv;
ilyenformán egymás hiányait kölcsönösen kipótolták, a mit az egyik nem
tudott, tudta a másik, s mint rendesen szokott lenni ellenkező véralkat,
hajlam s tehetségekkel bíró embereknél, csaknem elválhatatlanok lőnek
egymástól.
Midőn a magyar fiú szünnapok alkalmával hazáját meglátogatni tért,
Bokácziusunk oda is követé. Ott az idegen ifjú beleszeretett a szép
Magyarországba, különösen pedig annak egy szépséges leányába, a ki
testvére volt az említett jó barátnak. Hajh, ha ez is úgy szeretné őt,
mint bátyja.
Lelkesítő borozás közben ott az ősi várkastélyban gyakran előfordult a
szó Magyarország sorsáról, mely a külföldet annyiban érdekelte akkor,
hogy a legerősebb villongások azon időben folytak a reformatio ügye
miatt; beleszóltak svéd s németalföldi fejedelmek. Bokáczius ilyenkor
annyira el hagyta ragadtatni magát, hogy vérét, lelkét, mindenét
fölajánlja azon honért, melyben egyetlen barátja született, s kivált a
hon legszebb virágai egyikéért, a szép Ilonkáért.
Ilonka sokkal szebb volt napfénynél, mint holdvilágnál, piros arczát
inkább rendelé az ég mosolyogni, mint ábrándozni, nem is értett a
lantveréshez, mint bájos Westphalia tündérdelnői, kik az erkélyre
kiülnek, és úgy pengetik a guitárt, hogy hólyag támad ujjaik hegyén
bele; de tudott kenyeret sütni, olyat, a milyenhez hasonlót Bokácz
sohasem ízlelt.
Pedig végigette egynéhány nemzet kenyerét, ismerte a híres prágai
zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet
kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú
brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a
berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját,
mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s
bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek
beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; – de
mik voltak mindazok a magyar kenyérhez képest!
Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a
classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó izlés, nemesség és
művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint
egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra,
féloldalán piros és sárguló hasadásra nyílva, hogy szintúgy mosolyog,
mintha azt mondaná: «én vagyok az Isten igazi áldása». Ha kezedbe
veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha
fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot
párolog arczodra; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbestet, s
mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod,
abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra,
mert az mindennél jobb… Óh, a magyar kenyere nagyon jó! Talán azért is
szeretnek bennünket olyan nagyon?
Nem mondom, hogy a derék Bokácznál is csupán ez volt az eset; ő legelső
dolognak tartotta Magyarországon Ilonka szép szemeit, mosolygó orczáját,
úrtalan szívét; de azután következett rögtön az Ilonka keze sütötte
kenyér, hely maradt még elég azután is a derék ifjú szívében a jó
esperes és lelkész urak, a szabadelvű mágnások s egyéb szeretetreméltó
személyek számára.
Arról azonban ő nem szólt semmit, Ilonka pedig még annál kevesebbet,
hogy mit gondolnak magukban egymás felől? hanemha nyilatkozatnak lehetne
venni azt a piros, zöld és fehér lószőrből fonott gyűrűt, melyet Bokácz
fonott nagy mesterséggel Ilonka számára, névbetűket és sziveket
formálván azon csudálandó művészettel, s melyet Ilonka nem sajnált szép
ujjaira fölpróbálni, a mikről senki sem mondta volna, ha ránézett, hogy
kenyeret is tudnak dagasztani, olyan finomak és gyöngédek voltak.
A szünnapok végeztével a két ifjú ismét visszautazott Norimbergbe,
Ilonka egy kicsit megsiratta őket – azok a könnyek egyébiránt bátyjáért
is hullhattak, – s azután elmult egy pár esztendő, a mi idő alatt sokkal
több sóval ették a magyar kenyeret, a kiknek volt: ha ugyan igaz, hogy
az emberek könnyeiben só van, s ha igaz, hogy az emberek könnyeznek,
mikor szomorkodnak.
A magyar ifjú azalatt visszatért hazájába, s onnan nem egyszer küldözött
levelet elmaradt barátjának, a mi azon időben valamivel több áldozattal
járt, mint a mióta Thurn és Taxis herczegség gondoskodik a levelek ide s
tova szállításáról.
Akkor még Magyarországon a czigány járt levéllel egyik falutól a
másikig; messze földre társzekerektől lehetett küldeni izenetet, kik
gyapjut – mit szállítottak egyik országból a másikba; atyafiságos
dolgokban az ember maga ült szekérre; ha pedig nagyon sietős ügye volt,
lovas embert tarisznyázott föl, s kezébe adva az útirendet, úgy szállítá
odább a czéduláját.
Egy öreg félszemű hajdúja volt Ilonka testvérének, a ki hébe-hóba
levelet hordott urától Bokáczhoz. Katona volt a fiú hajdanában, azért
ismerte a járást: el is poroszkált napjában tizenkét óra hosszat a
nyeregben, hozzá volt már szokva.
Ez a félszemű ficzkó volt a legkedvesebb tünemény Bokácz előtt; mert ez
hozott izeneteket a kedves jó baráttól, s ez mondhatott volna
tudósításokat Ilonka felől is, ha lett volna bátorsága Bokácznak felőle
kérdezősködni. De ehhez rendesen csak akkor jött meg a mersze, mikor a
félszemű posta kilovagolt a kapun.
Egy napon ismét beállít a szokott posta a maga zöld kaczagányában,
sárga, rézsarkantyús csizmával s piros csákós süvegével, s általadva
Bokácznak egy bagariabőrbe varrott s lepecsételt csomagot, elmondá neki
nagy súgva ura izenetét: «hogy tudniillik ezen csomagot, melyben írás
vagyon, de titkos, rögtön vegye magához, s a nélkül, hogy valakinek
szólna felőle valamit, menten vigye el Amsterdámba, a költség itt van
hozzá az erszényben; hanem jól vigyázzon magára, nehogy az úton
elfogják, mert veszedelmes írások vagynak ama tokban, melyek a svéd
királynak szólnak magyarországi uraktól. Ha pedig elfogják, reá ne
valljon a küldőkre. Aztán a kisasszony is izent valamit.»
Bokácziusnak ez az utolsó szó valamennyi előbbit mind kiverte a fejéből.
Kérdeni sem merte, hogy vajjon mit izenhetett őneki a szépséges Ilonka?
De elmondá ezt a félszemű Ámor kérdezetlenül is.
Azt izente, hogy ne fogadja el kegyelmed ezt a megbízást bátyjától.
Bokáczius még inkább hüledezett.
Mert azt állítá, hogy kegyelmed ezáltal veszedelembe jöhet, és azt ő nem
akarja.
Bokácziust csak ez a szó tette hőssé. Hiszen a veszélylyel bátran
daczolásra semmi sem olyan jó ösztön, mint annak a tudása, hogy van egy
imádott lény, a ki őt most félti, a ki érte remeg, imádkozik, ki őt
reszketve várja vissza, s a büszkeség örömével fog reá gondolni, ha majd
bátran keresztültörve minden bajon, diadalmasan visszatér!
Most már Bokáczius, ha eddig ingadozott, elvállalta a veszélyes
megbizást.
Tanuságot kellett tenni azon nő előtt, a kit szeretett, férfiúi
bátorsága felől.
Szép titokban lovat vásárolt, azon elment a határig, ott lovát
hátrahagyva, gyalog került a mocsárok felé, hogy a határőrök észre ne
vegyék; de épen e fölösleges óvatosság által jutott a kerülgetett
veszedelembe, mert a kalauz, ki a határig elvezette, gyanút kapott, s
visszatértében jelentést tett felőle; ilyenformán a jámbor Bokácz csak
azon vette észre, hogy minden oldalról üldöző lovasok közelednek feléje,
a kik elől lehetetlen volt gyalog menekülnie.
E szorongatott helyzetében arra a gondolatra jött, hogy a magával hozott
bőrtekercset fölszakítva, a benfoglalt iratot kivette belőle, s
elolvasta annak tartalmát.
Bizonyos lehetett felőle, hogy ha azt megkapják nála, már akkor a
fejétől búcsút vett.
Mai világban könnyen segíthetett volna magán, mert egy szál
dörzsgyufával meggyújthatta volna az egész iratot, de még ezt ekkor a
tűzkő s kova pótolta, azzal pedig nem megy oly gyorsan a lánggerjesztés.
Kétségbeejtő szorongatásában tehát mit tehetett egyebet, mint hogy
széttépte apróra az egész irományt, s megrágván, lenyelte. A kik tudják,
milyen szilárd alkatrészekből állt a papiros ezelőtt néhány száz
esztendővel, bizonyára nem fogják tőle irigyelni ezt a vendégséget.
Alig gyűrhette le az utolsó falatot, a midőn üldözői utólérték, kik is
menten megfogták, megkötözék, s minden emberi eszközökkel gondoskodtak
róla, hogy ártalmatlanná tegyék, úgy vitték aztán egy ló hevederéhez
kötve vissza valamely magas kősziklai várba, ott volt egy magas
spanyolszakállú castellanus, ki Bokácziust személy szerint ismeré, épen
nagybátyja lévén azon filiszternek, a kinél Norimbergben szállásolt;
tehát ez előtt még csak el sem tagadhatá magát.
A spanyolszakállas nagyon örült, a midőn Bokácziust ilyen szép
állapotban, keze, lába meglánczolva, megpillantá, s azon reményét fejezé
ki, miszerint igen sokáig lesz egymáshoz szerencséjök.
Bokácziusnak volt annyi esze, hogy magát mindenekben ártatlannak vallja,
a mint hogy nem is találtatott nála legkisebb bizonyítványa is valamely
vétségnek, annálfogva olyan képet csinált minden kérdésre, mint a ki el
nem tudja gondolni, hogy miért fogták el sétálása közben.
A castellanus sokat tartott arra, hogy őt spanyolnak tartják
(Sziléziában született), nem volt elég, hogy ezt a kifejezést a képébe
fölvette, hanem a mikor lehetett, belemennydörgött egy-egy spanyol
kifejezést a német beszédbe, ugyanazt gyöngébbek kedvéért a folyó
nyelvre is lefordítva s értesítve az embereket mindenről, a mi
Spanyolországban szokás.
– Ah, ah, mia vida, a tagadás könnyű, de a vallatás sem nehéz. Én voltam
tíz esztendeig Spanyolországban, Corduában, Valenciában, Estremadurában:
ustedes habla el espanol? non? nem beszél spanyolul? Kár! könnyebben
megérthetnők egymást. Fabe um? tudja ön: hogy Spanyolországban hogy
szoktak a makacs fegyenczekkel tenni, a kik vallani nem akarnak? Semmi
sem egyszerűbb. Vestir a la Moda; felöltöztetik őket divat szerint,
spanyol divat szerint. A kik nem akarnak az inquisitio előtt mantener
conversation – beszédbe ereszkedni, azokat felöltöztetik spanyol
öltözetbe. Ez igen szép öltözet; először is jön a kalpag, el sombrero,
igen egyszerű dolog ez, egy vékony szíjjal körülkötik az ember fejét
szorosan, akkor egy gömbölyű pálczát alája dugnak s elkezdik lassankint
tekerni a szíjat. Biztosítom önt kedvesem, hogy öt csavarintásnál senki
sem bír többet kiállani, az határos a pokolbeli kínszenvedéssel: a
hatodik okvetlen gutaütés. Hanem ez csak tréfa, a csizmák, a spanyol
csizmák sokkal komolyabb eszközök, mert a velük élés sohasem megy a
halálig. A két térdét, kedvesem, négy deszka közé szorítják, akkor a két
középső deszka közé egy vékony éket vernek kalapácscsal, ha nem használ
ez, vernek utána másodikat, harmadikat egész tizenkettőig. Ez igen
kritikus mulatság. Mondhatom önnek, sokszor láttam Spanyolországban;
megátalkodott eretnekek esküvel állíták az ötödik-hatodik éknél, hogy az
elkárhozottak minden kínszenvedése nevetség az övéikhez képest. De
mindez bagatella, mia vida, mesedolog, csekély dolog. A spanyol mente a
legtökéletesebb mindazon eszközök közt, miket a fölvilágosítás könnyebb
eszközölhetése végett föltaláltak. Ez, caro amigo, nyers bivalybőrből
van varrva, mely épen ráillik a vallatott egyéniségre: pontosan,
tökéletesen, mint a leggavallérosabb dolmán. Ezen öltözetben
odaállíttatják a vallatottat egy erősen befűtött kemencze mellé. Tudja
ön: ez a legleleményesebb eszme. A mint a melegség a nyers bőrt áthatja,
az kezd összehúzódni, mindig jobban-jobban összezsugorodik, az egész
testet lassankint összeszorítja, minden erecskét, minden izmocskát nyom,
teker, facsar; ugy-e bár, kedves barátom, ez a legeredetibb öltözet, a
mit Spanyolországban viselnek?
A jó Bokáczius mindenféle színt váltott e gyönyörű elbeszélés alatt, s a
hideg veríték csorgott alá homlokán az elsorolt kínzószerek puszta
elképzelésére.
– No no, kedves kis barátom, – szólt a nemes castellanus, megveregetve
az ifjú orczáját, – remélem, hogy az egész moda espánéval nem leszek
kénytelen önt megismertetni. Az inquisitio főnöke ő méltósága tíz nap
mulva érkezendik meg, azalatt úgy hiszem, megerősül önnek
emlékezőtehetsége, hogy a mit most nem tud még, akkor pontosabban fogja
elmondhatni: küldői nevét, szándékát s más egyebet. Az ideig majd egy
csendes kis külön szobácskát rendelek ön számára, una camara hermosa, a
hol gondolatait rendbeszedheti.
A jó Bokáczius szive nagyon megkeseredék e szavakra. Tehát tíz nap mulva
az inquisitio elnöke megérkezik, akkor őt felöltöztetik spanyolnak; nem
volt pedig egészen bizonyos felőle, hogy jól fog-e neki illeni ez az
idegen öltözet.
Annyit azonban szentül föltett magában, hogy magyarországi barátait el
nem árulja.
Csupán egy segítség létezett rá nézve; – megölni magát éhen.
Erre tíz nap elég lesz; a szándékról nem kell senkinek megtudni semmit,
a meredek toronyablakban egész nap szoktak játszani a verebek és
vadgalambok; Bokácziusnak minden két napra adtak egy kenyeret, azt a
kenyeret ő szépen apróra elmorzsázva, kihintette tömlöcze sűrű
rostélyzatán; az ég madarai eljöttek érte, elhordták szépen; sohasem
tudta meg a tömlöcztartó, hogy a fogoly nem maga fogyasztotta azt el.
Két nap így pazarlá el kenyerét. Nem is igen sajnálhatta azt a kemény,
keletlen, ragadós süteményt, a mitől ólomgörcsöket kap az ember.
Harmadnap legkínzóbb kezdett lenni ránézve az éhség, legkisebb idege
szenvedni látszott alatta, agyát lassankint kerülgeté a véres düh, a
mikor az élő állat kezdi elveszteni lelkét s ösztönt kap önmagát
megmarni, a mikor a legtermészetellenibb tárgyak étvágyingerlően tünnek
föl előtte, s elrabolják álmait.
Pedig erősen föltevé magában, hogy még sem fog enni, hisz ez a dühödési
kín csak a harmadik, negyedik nap tart az éhhalálnál, később aztán
elveszti az idegzet küzdési erejét, a simpathicus rendszer kiszárad, a
görcsöket halálos lankadás váltja fel, s egyszerre csak eláll a
lélegzet, és akkor mindennek vége van.
Midőn jött a porkoláb harmadnap a kenyérrel, Bokáczius mondta neki, hogy
csak tegye le mellé és távozzék. Addig, míg a porkoláb el nem ment,
hozzá sem nyúlt a kenyérhez. Akkor odavitte azt az ablakhoz, s megtörte,
hogy elmorzsolva kiszórja a rostélyzaton; egy pár galambka ott turbékolt
már a párkányon, várva a szokott étetést.
De mily kisértő meglepetés várt Bokáczra, a mint a kenyeret feltörte! ez
nem azon ragadós, gyúratlan vakarcs volt, a minővel eddig táplálták;
ugyanazon barna agyag bár, de oly friss, puha sütemény, a minőt csak
messze-messze innen tudnak készíteni, a kenyér haja ropogós s pirkadó
gyürkére hasadozott, bele összenyomható és újra szétdagadó, illata
kedvesebb az ambróziánál! És ő már két nap óta nem evett…
A hidegláztól reszketve morzsolá szét a kezébe vett darabot s kihinté
azt a rostélyon.
A mint így őrjöngő sietséggel iparkodott a csábító süteményt
elpusztítani, egyszerre egy gyűrű akad a kezébe, mely a foszló kenyérbe
volt sütve.
Ugyanazon gyűrű volt az, melyet ő kötött háromféle lószőrből, ugyanazon
névbetűkkel és különféle czifrákkal… Mi csodálatos úton jött ez ide?
Bokáczius azt hivé, hogy csak álmodik.
Nagy sietve szakítá most szét az egész kenyeret s ím egy összegöngyölt
papirosba rejtett ráspoly hullott ki belőle.
A papirtekercset fölbontá, s e sorokat olvasá benne:
«Kedves Bokáczius! Te nem fogadtál nékem szót, hanem bátyámnak, s ime
ilyen kellemetlen állapotba hoztad magadat. Már most engedd, hogy innen
kiszabadítsalak. A mint megtudtam, hogy elfogtak, rögtön elindultam
kitudni, hová vagy bezárva? s akkor beszegődtem konyhaszolgálónak ezen
várba. Most vedd hasznát ezen ráspolynak, melyet kenyeredbe sütve
küldök, hogy ablakod vasait átfűrészeld. Két éjszaka e munkával készen
lehetsz. Holnapután kenyeredben egy hosszú kötelet fogsz kapni, melyen
tornyodból a mosókonyha kéményéig leereszkedhetel, onnan aztán az én
gondom lesz téged tovább megszabadítani. Isten legyen veled, kivánja
Ilonka.»
Bokáczius ezer érzelmen ment keresztül. Ilonka ily merész önfeláldozásra
volt képes ő érte! Tehát Ilonka szereti őt. És minő szerelem az!
Konyhaszolgálónak szegődni féltett foglyáért, aljas munkákat vállalni,
hogy őt megszabadítsa; szabadság, szerelem! Két legboldogabb eszméje az
emberi szívnek; – nem is lehet rossz néven venni Bokácziustól, hogy míg
e két édes eszméről gondoskodott, csaknem egészen elkölté a puha
kenyeret, tudtán kívül, s csak akkor vette észre magát, mikor már a
puszta héja volt a kezében. No ezt elteheti holnapra.
Most újra visszatért minden életkedve. Alig várhatta az éjszakát, hogy
szabadulási munkájához foghasson, s reggelre készen volt az egyik
vassal. Olyan szépen elfűrészelte azt a fal mellett, hogy észre nem
lehetne venni.
Harmadnap csak estefelé érkezett a porkoláb az igért kenyérrel: de
iparkodott késedelmét kimenteni a fogoly előtt, hogy a konyhaszolgáló
nem süthette ki a rabkenyeret előbb, mert az inquisitor számára kellett
kenyereket sütnie, sokat, a ki nagy kisérettel érkezett meg a várba.
No, itt ugyan legfőbb idő a menekülésre.
A toronyablakból is hallhatá Bokáczius, hogy a porkoláb igazat mondott;
a várudvaron lármás őrség jött-ment; beszélgetett és csörtette kardját.
Késő éjszaka lett csak egy kis csöndesség a várban. Csak akkor merte a
kenyeret feltörni és a kötelet elővenni.
Ebben a csöndben úgy tetszett Bokácziusnak, mintha valami ismerős kedves
hang oda alant egy sokszor hallott magyar népdalt énekelne; ez a kedves
leányka lesz, ki a menekülő foglyot ez által akarja értesíteni, hogy ha
toronybörtönéből a hosszú pavillon tetejére leszáll, a sok kémény közül
az igazit válaszsza.
Hirtelen átráspolá az utolsó vasat is, mely még akadályára volt, s
megerősítve a kötelet a kiálló vashorgokban, gyorsan alácsúszott rajta;
– a háztető gerinczén óvatosan kúszva végig, behallgatózott egyenkint
minden kéményen. Ráakadt végre az igazira. Az alól hangzott föl az
ismerős dallam: «Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok»,
Egy pillanat mulva Ilonka lábainál hevert a boldog rab ifjú, kormosan és
füstösen, mint akárki, a ki kéményen keresztül választotta az utat.
Ilonka nemcsak, hogy el nem sikoltotta magát, midőn a szerelmes ifjú a
kürtőből aláesett, hanem még arra is figyelmezteté, hogy egy szót se
szóljon, mert a mellékszobák tele vannak emberekkel; hanem bízza egészen
ő reá magát és addig, míg a várból ki nem jutnak, a száját se nyissa
föl.
Legelsőbb is helyezze el magát ebbe a nagy puttonyba.
Bokáczius engedelmeskedett.
Ilonka azután felülre rakott egy kis szennyes ruhát, s azzal fölvette a
puttonyt a vállára.
– Az Istenért, – susogta Bokáczius, – nehéz leszek én a te gyönge
vállaidnak.
– Nem megmondtam, hogy egy szót se szólj! – súgott vissza a lány, s
kezébe véve a gömbölyű mosófát, megindult a konyhából ki a várudvarra.
Olyan délczegen lépegetett, mintha egyéb teher sem volna vállain
ruhánál.
– Istenem! – sóhajtá Bokáczius, – megszakad gyönge termete.
Hogy a kapuhoz juthasson, az őrszobán kellett keresztülmennie. Három
muskétás akkor is ébren volt és kártyázott, azok megpillantva a szép
leánykát, elkezdtek vele kötődni.
– Mi a jelszó? – kérdé az egyik útját állva.
– Mit viszesz itt a puttonyban? – tudakozá a másik.
– Mit hát, – szólt parasztos enyelgéssel a leányka, – három rabot, meg
egy ágyút.
– Hohó, hugám! – szólt az egyik ficzkó, – tudod-e, hogy az a
parancsolat, hogy a mely leány itten keresztülmegy, annak egy csókot
kell adni vámba.
– No meg azt, és két ütleget, – válaszolt a leányka, s míg a katona szép
orczájáról elrabolta a csókot, ő meg jót húzott a hátára a szapuló
fával. Tetszett a ficzkónak mind a kettő. A jámbor Bokáczius pedig
szerette volna szétrúgni a puttony oldalát s birkózásba elegyedni az
egész század muskétással.
Nem is állhatta meg, hogy a puttonyból ki ne dörögjön, mikor Ilonka
kiszabadult onnan.
– Igazán megcsókolt az a gaz kölyök?
– Ugyan hallgass… Nem; csak a nyakamat.
Most a vén kapust kellett fölverni álmából.
– Hát te hová akarsz menni a várból? – dörmögött a vén medve, midőn a
sok csengetésre felébredt.
– Ruhát szapulni a patakra. No, csak nyissuk azt a kaput szaporán. Nem
érek rá kenddel enyelegni.
– Ki látta azt, éjfélben menni szapulni, he?
– Éjfél biz a kend lusta szemeinek! Elaludta a hajnali harangszót.
Ereszszen szaporán, így nem készülök el estig.
A kapus aztán nyájasabb lett, megczirógatta a leányka arczát, megcsípte
gömbölyű állacskáját, s beszélt néki szép hízelgéseket, a minőket a vén
katonák tudnak. Bokácziusnak pedig kedve lett volna kidugni kezét a
szennyes közül s belemarkolni a kapus deres üstökébe és megrázogatni
emberül.
– Nem nehéz ez a puttony? – kérdé a kapus nyájasan, – ne segítsek a
patakig vinni?
Ilonka hihetőleg a körmére koppintott a szapulófával az öreg
troubadournak, mert az nagyon teremtettézett valamiért, hanem azután
kinyitá a kaput a leány előtt, de esküvel állítá, hogy vissza nem
bocsátja reggel előtt.
A mint a váron kívül értek, Ilonka elkezdé lépteit gyorsítani, pedig a
lejtőn lefelé még nehezebb volt terhét emelni. Bokáczius minden lépten
kérte, hogy tegye le már. «Még nem lehet, még meglátnak», felelt a
leányka s lihegve, fogyó erővel haladt a mellékútig, a hol a nagy
hársfák elzárták a kilátást. Csak alig birt már odáig menni, s a mint a
legelső kőpadhoz ért, ott összerogyott terhe alatt, s bizonyára
Bokáczius igen helyesen cselekvék, a midőn rejtekéből kikelve, karjaira
emelé alélt leánykáját, s úgy futott vele a határ végéig. Neki könnyebb
volt e kedves teher.
*
Sok, igen sok idő mult el ez esemény után.
Bokáczius uram megvénült, megkorosodott, bölcs ember lett belőle, derék
családapa, és a mi legfőbb: Kassa városának főbirája.
Lőn azonban, hogy a midőn Bocskay István, Erdély nagy fejedelme
elfoglalná felső Magyarországot, a jó Bokáczius ismét azon helyzetbe
találá magát, melyben évek előtt heidelbergi diák korában volt.
A mit akkor kevés vérrel, gondtalanul, kalandvágyó lélekkel tett,
ugyanabba vágott újra nyugodt észszel, feleséges és biróságos ember
létére, s követte Bocskayt minden utaiban.
Micsoda idők voltak azok? és mik nem voltak? azt itt rendetlenség volna
emlegetni; annyi bizonyos, hogy Eger határáig úgy hítták hazánkat, hogy
Törökország, s mikor háborúba mentünk, nem tudtuk, hogy ellenségeinket
üssük-e vagy jóbarátainkat.
Hanem a mi Bokácziusunkra nem tartoznak a háború ügyei, ő csak mint
írástudó kisérte a fejedelmet, s a csatákból neki csak a félelme jutott.
Hja, bizony az ember ötven éves korában nem érzi azt a melegséget szive
körül, mit 18 éves korában érzett, ha ágyú és trombitaszót hall, kivált
ha az ember családos és feleséges, és még hozzá városbiró.
Egy napon meghivás érkezett a fejedelemhez a Budán székelő nagyvezértől,
hogy jőjjön le Pest alá, a nagyúr legújabb kegyelmét átveendő.
A vele volt urak nagyon aggódtak a meghiváson. A török diplomaták mindig
ilyen tréfás úton szokták nyakukra nőtt pártfogoltjaikat kelepczébe
ejteni, s az már eléggé kitünt, hogy Bocskay nem a törökök számára
akarja elfoglalni Magyarországot.
A fejedelem nem félt semmitől, mint tudva van, még a péntek naptól sem,
s miután elhatározá, hogy a nagyvezér meghivását elfogadja, kiséretéül
épen azokat az urakat nevezte ki, a kik legtöbbet figyelmeztették
aggodalmaikra.
Hogy ilyenformán Bokáczius ki nem maradhatott a kiséretből, ezt előre is
gondolhatni, mert ha más féltette a fejedelem személyében az ország
ügyét, jó barátját, saját bőrét, féltette azt mind együttvéve Bokáczius,
s igen szerette volna, ha őt a fejedelem ebben a tisztességben nem
részesíté, de a mire Bocskay azt felelte, hogy «a kegyelmed nyaka sem
drágább, mint az enyém», s menni kellett.
Reggel felé felöltözének az urak, s lóra ülve a fejedelem oldala körűl
sereglettek, s úgy indulának meg Magyarország fővárosa felé, mely akkor
egyszersmind Törökország határvárosa volt.
A bizonytalan kimenetelű aggodalom borongott mindenki arczán, a jó
Bokácziusnak pedig nemcsak arczán, de még kalapján is, melyre visszafelé
tette föl a vitézkötést. Úgy is jó volt.
Útközben azonban, Bokáczius a fejedelem mellett lovagolván, az történt,
hogy az emberséges kassai biró paripája szüntelen féloldalra farolna,
ezáltal az egész úri menetben nagy rendetlenséget mívelvén.
Darab ideig nem ügyeltek erre a félszegségre, míglen a fejedelem maga
megsokalván az alkalmatlanságot, meg nem szólítá Bokácziust.
– Ugyan bizony, kegyelmed leszorít már az útról a lovával.
– A bizony, – szólt Bokáczius, maga is elismervén hibáját, – nyilván ez
is lelket lát maga előtt, mint Bálám paripája, s nem akar odább menni.
A fejedelem azonban, ki az akkori időben nem tartá illendőnek, a
lelkekre magyarázni ki valamely földi tüneményt, addig vizsgálódék
Bokáczius körül, míglen észrevevé azon sajátságos okot, mely miatt a
kassai biró paripája mindíg féloldalt jár. A derék férfiú tudniillik a
nagy aggodalom közben reggel felöltözvén, elfeledett mind a két lábára
csizmát húzni, s míg a jobb lábát ama sarkantyús paszomántos saruval
fölfegyverzé, a bal lábán rajta feledte a kecsegeorrú papucsot, s
minthogy a ló oldalát mindig csak a sarkantyúval döfögeté, annálfogva
járt az féloldalt az úton.
Ezt a galibát pedig ő maga észre sem vette, a míg a fejedelem nevetve
nem figyelmezteté reá.
E mulatságos véletlen azonban egyszerre derült hangulatba hozá a többi
urakat, minden baljóslat, aggodalom szétrepült a légbe mindnyájok
szivéből, az egy Bokácziust magát kivéve, a ki irigylette otthon maradt
fél csizmája sorsát s óhajtá, hogy bárcsak a fejét is otthon feledhette
volna.
A fejedelem és kisérői félelem nélkül léptek az oroszlán barlangjába;
egyik oroszlán a másikéba.
A mint Bocskay naplójában írt jegyzete bizonyítja, ő maga sem volt róla
bizonyos, hogy fog-e onnan visszatérni? de mégis elment a meghivásra.
A török urak szertelen szivessége csak újabb erősség volt Bokácziusnak
félelmeit erősbíteni.
Nagyobb aggodalommal soha nem várták az ebéd végét, mint ő az elfogadási
ünnepélynél, a midőn a magyar uraknak kétszáz tál étel fölhordását
kellett végignézni. Csak végignézni, mondom, mert egyrészről oly sebesen
elhordták az orraik előtt az izoglánok, hogy alig nyúlhattak hozzájok,
másrészről pedig különös elhatározottság kellett ez ismeretlen mivoltú
ételek megkóstolásához, ilyenekhez nem szokott embernek.
Bokáczius gondolá magában nagy elbúslakodva, hogy hiszen majd a végén
következik a fekete leves!
S valóban, a mint az ebédnek vége lett, mindegyik magyar úr háta mögött
megjelent két csausz s fölszólíták őket, hogy kövessék külön sátorukba.
Ott fognak bennünket lenyakazni! gondolá magában Bokáczius, s elszánta
magát végső órájára.
A midőn pedig őt is egy külön sátorba vezették, ott a két kísérő csausz
elővett egy szép virágos zöld selyem kaftánt, nyuszttal megbélelve, s
azt felölté a jó Bokáczius dolmánya helyébe, olyan jól illett reá, hogy
még a földön is húzta a végét.
Így felöltözve visszavezették ismét a magyar urakat a vezér sátorába,
kit-kit gyönyörűséges díszkaftánba öltöztetve; maga a fejedelem is
bíborköntössel volt felruházva, aranykoronával fején.
Bokáczius lelke el volt ragadtatva a dolgok ily örvendetes fordulatán,
de csak akkor érzé ő mégis magát igazán boldognak, a mikor egyszer hátat
fordíthatott ennek a «pestises Pestnek», a hová az ember
testamentum-tétel nélkül be sem tehette a lábát.
Mindezen példából pedig csak az a tanulság, hogy a mi veszélyben
gyönyörűségünket találtuk ifjúkorunkban, ugyanaz vénségünkben nem akar
ízleni, akkor egy bottal is meg mertük támadni az elefántot, most pedig
az egér ellen is keztyűt húzunk. A kinek pedig szilárd elvei vannak, az
ifjan könnyű szívvel, vénen szomorkodva keresi föl a fátumot, – de mégis
fölkeresi.