Volt nekem két ismerősöm; az egyiket hítták Jaska Ferencznek, a másikat
Jaksa Ferencznek.
Ferencz, a Jaska, ez nagy gavallér volt és poéta, írt verseket és
váltókat, a verseket nem igen fogadták el a szerkesztők, a váltókat de
igen a zsidók, ismerték őt igen jól a masamód-kisasszonyok, meg a
tipografos nimphák, nemkülönben a kávéházak és czukrászhivatalok Hébéi,
a kiket főfő studiuma tárgyául választott. Egyébiránt szép fekete haja
volt, a mit fodrozva viselt, csinos barkója és sajátságosan imposant
görbe orra.
Ferencz, a Jaksa, ez pedig ügyvéd volt, emberséges váltóügyvéd és semmi
más, írt pereket és exequált váltókat, nem járt sem kávéházba, sem
czukorfogyasztó kioszkba, kerülte a fiatal fehérszemélyeket, mint a kik
a törvény által semmi jogérvényes cselekedetre nincsenek feljogosítva, a
divatra különben nem sokat adott, shawl nyakkendőt viselt nyáron is és
fehér kalapot télen, a szakállát körül meghagyta, s a haja szőke volt és
mindig kurtára lenyirva.
Ez a két becsületes ember az egész életet megkeserítette egymásra nézve,
az által, hogy a neveik oly fataliter hasonlítottak egymáshoz.
Majd a csizmadia hozott Jaksa úrhoz olyan szűk csizmákat, hogy a szemei
dülledtek ki bele, a mint felhúzta, s mire harmadnap megtudta, hogy az
nem neki volt szánva, már akkorra két új tyúkszemet kapott tőle.
Majd meg Jaska úr elegáns garzon szállásának előszobájába takarítottak
fel távolléte alatt kilencz mázsa kőszenet, a mit Jaksa úr rendelt meg
takarékosságból téli fűtőnek, s a mi a dandy hírét iszonyúan
compromittálta, a parquettáját pedig tönkretette.
Egyszer-egyszer mindenféle vad ismeretlen pinczér fogta el az utczán
Jaksa urat, hogy azt a kis tartozást, a mivel ekkor meg ekkor adós
maradt, ne sajnálja már megtéríteni, másszor meg Jaska urat támadták meg
pervesztes cliensek s felvilágosítást kéregettek tőle.
Ha versek jelentek meg néha Jaska úrtól, ha Jaksa urat kinevezték valami
csődhöz perügyelőnek, azok a fatális szedők mindig összetévesztették a
két nevet, a min aztán Jaksa úr épen olyan dühös volt, ha gratuláltak
neki, hogy ugyan szép verseket kezd írni; mint Jaska úr, hogyha jöttek
hozzá mindenféle nyúlbőrös ügyfelek s megértették vele, hogy nekik
miféle igénypereik vannak az illető csődtömeg irányában.
Ez rettenetes élet volt! rettenetes! Jaska azon dühöngött, hogy mint
tarthatják őt annak a fisléderben járó prókátornak, azzal a kopott
fejjel, azzal a prózai ábrázattal? Jaksát meg az hozta méregbe, hogy
mint lehet őt összetéveszteni azzal a nap- és holdlopó poétával? a ki
egyebet sem tesz, mint a leányok után szaladgál. Mind a kettő szelid,
barátságos ember volt, de mikor összetévesztették őket s egyiket a
másikon keresték, akkor tűzbe jött mindegyik s kikergették az embert a
házból.
Egy este Jaska úr nagyúri vigalomba volt meghíva, mely alkalomra ujdonat
uj frakkot rendelt meg a legelegánsabb szabóművésznél. Az visszaizent,
hogy igenis, meglesz, már munkában is van. A vigalom napján délután még
egyszer oda küldte az inasát, hogy meglegyen am a frakk. A szabó
visszaüzent, hogy igen is, meglesz a kaczabajka.
«De bolond _neolog_ ez a szabó, gondolá magában Jaska; kaczabajkának
nevezi el a frakkot; különben ártatlan dolog, hadd tegye.»
Estefelé egészen fel volt már öltözve a dandy, csak a frakk hiányzott
még: pedig itt volt már az idő; «eredj, sürgesd azt a szabót!» riasztá
el az inasát. Az inas futott, szemben találkozott épen a szabóval. Hozza
már a kaczabajkát!
– Ugyan megvárakoztatott, a bérkocsi is itt vár már régen: adja hamar
azt a frakkot.
– Itt van az a kaczabajka.
Hát a mint felölti, nyakig esik a prémes azurkabátba, a körme hegye sem
látszik ki a hosszú ujjakból.
– Mi a hetvenhét ménkő ez?
– Hát a mit meg tetszett rendelni az útra!
– Kicsoda? Én?
– Igen is, Jaksa úr.
Jaska úr pedig fogá a kaczabajkát és a szabót, egymáshoz veré mind a
kettőt és kihajítá az ajtón s dühödten ordítá, frizuráját tépve: «Ezt a
Jaksát én megölöm!»
Másszor Jaksa úr ül odahaza és nagy sietve dolgozik valami replikán, a
mit még ma be kell adni; mikor belép hozzá egy felgyűrkőzött fiú, fekete
foltos ujjakkal és ábrázattal, elől valami ujságlapból rögtönzött
köténynyel.
– Kérem a _manuskript_.
– Mi kell neked?
– A folytatás a «_kisasszony_ és a _páfiántól_.»
– Bolondokházából szöktél ide?
– Kérem, nem, hanem az a novella, a hol a kisasszonyt megszabadítja a
báfián.
– Szabadítsd meg te magadat most mindjárt innen, mert kettéharaplak; nem
írok én novellát! a ki áldotta!
A gyerek szaladt esze nélkül a nyomdába vissza, Jaksa úr pedig leült
irni, de mérgében összeteremtettézte a tekintetes törvényszéket, s míg
azt vakargatná kifelé a tollkéssel, megint nyitják az ajtót, bejönnek
ketten, hárman, idegen, profánus pofák, nézegetnek széjjel a szobában,
alig látszanak őt észrevenni. Egy közülök spanyolviaszkot vesz elő, meg
pecsétnyomót, a másik hosszú lineázott papirost tesz le az asztalra s
kalamárist húz ki a zsebéből.
– Nini, mit akarnak az urak itten?
– Sajnáljuk. Szomorú kötelesség. Kénytelenek vagyunk vele. Egy kis
_biztosítási végrehajtás;_ valami lejárt váltócska miatt.
– Micsoda? Én ellenem?
– Igen is; – uraságod nemde Jaska Ferencz?
– Én Jaksa Ferencz vagyok.
– Igen, igen, Jaska. Itt kívül az ajtóra van irva a táblán.
– Mi van ott írva a táblán?
– Uraságod becses neve.
– Hozzák be! Olvassa ön. Silabizálja egyenkint, J, A, K, S, A: jax! most
silabizálja a váltó alá írt nevet: J, A, S, K, jask! Hát egy dolog ez?
A hivatalos személyzet egy darabig várakozik, végre átlátja, hogy itt
még sem lehet lepecsételni holmit.
– Hát ez az úr más? Hm, hm. Nem tetszik tudni, hogy hol lakik?
– Nem tudom, nem ismerem, nem hallottam róla soha. Nagy a világ,
keressék benne, bizonyosan ott lesz.
Jaksa úr leül és ír és rájuk se néz többet, hanem a mint elmentek,
felugrik, feldönti a kalamárist, eltöri a szék lábát s dühödten ordít:
«Én ezt a Jaskát pörbe fogom!»
Egyszer Jaska úr valami imádottját nevenapján meg akarta lepni egy
pompás köpenyeggel, a mit Bécsben rendelt meg. A bepecsételt skatulya
megérkezik a vasúton pontosan napjára, Jaska úr örömében öt pengőt ad a
vasúti colporteurnek, azzal fiakert vesz, viszi a skatulyát
imádottjához, s mikor felbontják azt, hát tele van sült tökkel, a mit a
Jaksa úr édes anyja küldött a fiának csemegéül Váczról.
Majd meg Jaksa úr sürgeti a dokumentumokat, a mikre nagy szüksége van a
perben; mikor már körmére égett a dolog, akkor hozzák a levelet a
postáról; nagy gonosz paksaméta, még bérmentve sincsen, kell érte
fizetni egy forint harminczkét krajczárt, s mikor felbontja: van benne
egy halom vers, a mit valami _jótékony albumszerkesztő_ küld vissza a
tisztelt szerzőnek.
Jaska úr prænumeratiót nyit az összes munkáira, szétküldözi az iveket
valamennyi ismerőjének. A beküldési határnapon megjelen Szegedről egy
hajdani urabátyja, s mondja, hogy különben is örül őt újra láthatni, de
egyébiránt is kénytelen volt őt meglátogatni. (Ez bizonyosan hozott vagy
ötven előfizetőt.) Azzal a bátyámuram leül s elkezdi beszélni, hogy van
neki egy kis jószága, az tulajdonképen félig-meddig zálog; most előáll
egy ember, ki akarja váltani; de ő nem engedi; mert pro primo ez a
paragraphus, pro secundo ez az oklevél neki kedvezményt nyujt, aztán meg
a felperes nem tudja a genealogiáját deducálni rendi szerint, mert az
illető atyja meg nagyatyja így meg amúgy az ő hetvenhetedik nagynénjének
ilyen olyan unokaöcscse volt, de itt volt, ott volt, sehol sem volt, nem
is született, mégis megholt; – a jámbor dandyt majd a hideg leli már a
rettentő bonyolódott história miatt, mikor a végin kisül, hogy hát
_elvállalná-e uramöcsém ezt a szép processust_?
– Hisz én nem vagyok prókátor!
– Nem-e? Pedig én ott olvastam a nevét a Friebeisz kalendáriumában.
– Az _más ember_. Annak a nevében előtte áll a _K_ az _S_-nek!
A bátyámuram még zúgolódik, hogy hát miért nem ő az? Persze, hogy az
előfizetési ívvel régen ablakot ragasztottak be.
Majd megint, mikor a dandy nyolcz órakor jött haza az urak báljából,
alszik szép csendesen, rajta ütnek tíz óra tájban s felránczigálják
kezénél-lábánál fogva, hogy az Istenért, ne alugyék már, dél lesz;
elkésik a tárgyalásról s az ügyfelét elmarasztalják kontumácziába! míg
ugyanakkor a jámbor ügyvéd harmadszori sürgető levélre lélekszakadva
vágtat ki a Tehén-utczába, hogy ott felkeressen egy numero ennyi és
ennyi alatt lakó asszonyságot, a ki őt számtalanszor kereste, s megtudja
tőle azt a fontos dolgot, hogy az a _Bábi_, a ki a gróf Rükkmakkéknál
volt pesztonka, most a Két szív-utczában szobaleány.
A quiproquo mindig több-több oldalát kezdte mutogatni.
Jaska úr kapott meghívást szüretre a kőbányába olyan nevű asszonyságtól,
a kit még nem ismert; gondolá: ez _új kaland_! felöltözött arszlánosan,
haját felbodoríttatá, kibérkocsizott félórányira s mikor bemutatja magát
a házi asszonyságnak, hogy ő Jaska Ferencz, az mérgesen támad rá az
inasára: «_Hát te szamár, kinek vitted a meghivó levelet, he_»?
De viszont Jaksa úrhoz tör be máskor egy torzonborz egyéniség s megáll
nagy mérgesen az iróasztal előtt s azt mondja neki: Tudja-e az úr, ki
vagyok én?
– Tudja a patvar!
– Én vagyok Trifulszky.
– Nem bánom én, ha Quadrifulszky is.
– De ez nem tréfa, hallja az úr, hanem ha az úr még egyszer beteszi a
feleségemhez a lábát, hát leütöm a derekát.
Jaksa uramat is elhagyja erre a türelem, megfogja a hivatlan vendég
gallérát, s mire felvilágosulnak a tévedésről, akkorra kiszedtek egy
csomó hajat egymás üstökéből.
Egyszer épen arra ijed fel a szerencsétlen ügyvéd, hogy egy éltes
asszonyság benyit hozzá, karján valami siró portékát emelve, a mit a
költők szerelmi zálognak is szoktak nevezni, pedig arra ugyan nem adnak
semmit a zálogházban.
– Alásszolgája.
– Alásszolgája.
– Kegyed légyen ugy-e bár Jaska _vagy_ Jaksa úr.
– Már vagy az egyik, vagy a másik én vagyok.
– Tetszik-e emlékezni arra a szegény Luizára?
– Bizony nem tetszik én nekem.
– No lássa, Jaska, vagy Jaksa úr, ez nem szép öntől. Nem olyan nagy
mesterség ám egy ilyen ügyes városi gavallérnak egy szegény fiatal
tizenhat esztendős leányka fejét elbolondítani, a kinek sem atyja, sem
anyja nincsen, a ki őt a csábítástól megőrizhesse. Ön azt igérte
szegénynek, hogy el fogja venni, csak azt várja, hogy nagykorú legyen.
Az elhitte mézes-mázos szavait és ime most örök életére szerencsétlen
lett ön miatt, s ön még csak tudni sem akar felőle; ez nem szép, ez nem
illendő, nem becsületes emberhez való dolog, tisztelt Jaska vagy Jaksa
úr.
Az ügyvéd nyugodt szívvel felelt:
– Tisztelt asszonyság, kezdem én érteni a dolgot. A bűnös én nem vagyok,
de jól ismerem, hogy kicsoda! Magam is érzékeny részt veszek az illető
szomorúságában, tessék rám bízni az ügyet, majd én rajta leszek, hogy
teljes elégtételt szerezzek a megszomorodott ügyfélnek.
Jaksa úr kapott az alkalmon, hogy fatális név-másának egy gonosz pert
akaszthasson a nyakába. Eleinte csak a bosszú ösztönözte erre; s akkor
úgy torkára szorította Jaska úrnak a hurkot, hogy már-már nem maradt
annak egyéb alternativája, mint vagy nőül venni az elcsábított leányt,
vagy főbelőni magát. Később azonban, a mint az ügyvéd megismerte ifjú
védenczét, ki bukása után is oly szelid ártatlan lélekkel birt; átérzé
annak szenvedéseit, mit a leányka oly néma türelemmel hordozott; akkor
mindig lanyhábban fogta az ügyet, s végre egészen elveszté a pert. Jaska
úr nem tud semmit a leányról.
Az öreg asszonyság, ki Luizának szállást adott irgalomból, dühödten
rohant az ügyvéd szállására.
– Az úr szamár, az úr gazember; az úr készakarva elvesztette a pert!
– Dehogy vesztettem. Így van ez jól.
– Hogy volna jól! Jaska vagy Jaksa úr nem veszi nőül a leányt.
– Sőt Jaska vagy Jaksa úr nőül fogja venni.
– Kicsoda?
– Hát én. – Az a másik nem érdemli őt meg. A gyermek is az enyim lesz.
Egy betű előbb, vagy hátrább, ugyebár nem nagy különbség?
És úgy tett, a hogy beszéle. Elvette pervesztett cliensét s nyert benne
egy igen jó s hűséges és háladatos nőt, a ki egész életét paradicsommá
tette s a kit Jaska úr méltán irigyelhetett tőle később; nem csupán
azért, mert jó és hű nő volt, mert hiszen jó és hű nő annyi van a
világon, hogy azt számba sem vehetni, de még inkább azért, hogy Luizát e
házasság után egy nagynénje örökösévé tette, s most Jaksa úrnak emeletes
háza van.
És ennélfogva most még jobban dühösködnek egymásra, mint valaha.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Egy nap alatt 150 ezer kocsi és 900 ezer gyalogos.]
[Footnote 2: Ez egyike a legrégibb nótáknak, a miket egykor hallottam.
_J. M._]
[Footnote 3: Hausner-Purgstall, Geschichte des osm. Reiches.]
[Footnote 4: Mindazon időkben, idők közelében élt nevezetességek:
Diószegi híres szónok és megalapítója a magyar füvészetnek; «Tánczos
Kovács» felgazdagodott bérlő, kiről a nép azt hiresztelte, hogy a tündér
hordta neki a kincseit, a kivel minden éjfélkor tánczolnia kellett;
Reviczky Ádám köznemes ifjúból emelkedett gyorsan Magyarország
kanczellárjává, és Hatvani tanár, a bűvészmondakör hőse.
_J. M._]