(Elbeszéli, a kivel megtörtént.)
No, soha sem leszek többet marhadög-komiszárus.
Felruháznak engem azzal a magas misszióval, hogy intézkedjem absolute
százezrek sorsa fölött, itéljek élet és halál kérdésekben négylábu
állatok országában, egyszóval legyek marhahaynau.
Elfogadtam a nagy megtiszteltetést, s mindjárt ki is hirdettem az
ostromállapotot, statáriumot, kordont huzattam a pacificálandó
territorium körül, keményen megparancsolván, hogy a kordonon, se gyalog,
se kocsin, semmiféle formátumban, qualificatióban és applicatióban,
semmiféle állatnak a bőrit keresztülvinni nem szabad, még zsidó
bőrtaplót sem, detto semmiféle fűféle a kordonon át ne csempésztessék.
Végtére mindenkinek, személyválogatás nélkül, halál fejére, akár úr,
akár paraszt légyen a gazdája, akár czímeres, akár czímertelen ökör, – a
mint búnak ereszti a fejét, és malecontentusnak kezd mutatkozni, rögtön
Pulver és Blei! azaz ólmos bottal fejbe ütni, aztán port a tetejibe! –
hoc secus facturi!
Egynéhány nap mulva: megnézem, mondok, hogyan hajtják végre
parancsolatomat. Ad latus magamhoz veszem a járásbeli marhadoktort, a ki
igen jeles capacitas, mert külföldről jött s ott tanulta a veterinariát.
Mikor a szekérre felkapaszkodunk, a doktor kinevetett, hogy minek viszek
magammal juhászbundát, czipót meg szalonnát. Hiszen meleg van, s talán
csak éhen sem halunk Kanahán közepén. De én meg visszanevettem, mert nem
hozott egyebet magával, mint a felesége nagykendőjét, a kit nevezett
plédnek, meg egy táskát, tele baromnak való medicinával.
Ekképen felfegyverkezve, szépen elérkezünk a kordonhoz. Látom, hogy
vasvillás embereim ott strázsálnak pikéten. A mint hozzájuk érünk, a
lovak elibe ugranak, megkapják a zablát s kiabálnak, hogy megálljunk
erre-arra, mert különben belefordítnak az árokba.
Megdicsértem őket. «Nagyon jól van, édes fiaim; csak őrködjetek ezentúl
is ilyen jól, édes fiaim.»
– Semmi édes fiaim, hanem ide azzal a bundával!
– Micsoda! Hát zsiványok vagytok ti? És ha zsiványok vagytok, hát
illik-e az: alkotmányos világban békés utazóktól a bundát elvenni?
– Nem ér semmit az a sok beszéd. Itt a kurrens! – Azzal kivette a
szeredásból a saját ukázomat, s azt lábbal felfordítva, kiolvassa
belőle, hogy a kordonnál minden állat bőre irgalom nélkül
letartóztatandó, és mivel a juhászbundában belül bőr vagyon, tehát a
juhászbunda itt marad.
– Ostobák vagytok! – kiáltottam rájuk. – Hát ki értett juhászbundát a
bőr alatt? Én csak tudom, hogy mit értettem bőr alatt, mert a
pronunciamentót én bocsátottam ki. Én vagyok a marhadög-komiszárus.
De a paraszt egyet rántott a szűrin s azt mondta, hogy: azt akármelyik
hunczut elmondhatja magáról, hogy ő a marhadög-komiszárus. Csak ide
azzal a bundával! Ugyis van már itt egy határ.
Teremtuccse, a bolondok megtették, hogy saját parancsolatomra lehúzták a
bundát a nyakamból, és odadobták a többi közé a gyepre.
Egy gaz ficzkó azonban megpillantá a lőcsre függesztett csikóbőrös
kulacsomat. – Hohó! itt is van állatbőr! – Lefoglalták a kulacsot is, és
eltették a többi zsákmány közé. – Hanem előbb vérit vették.
Ezek az én embereim Angliában tanultak törvényt magyarázni.
Én káromkodtam, a doktor meg nevetett, hanem csak alattomban, tenyerével
a száját eltakarva.
No megállj! menjünk csak tovább!
Nemsokára kiértünk a pusztára, hol egy veszedelmes gulya volt
megvizsgálandó. Kicsit fújt a szél, s nekem már csak elvben volt bundám.
A doktor ironice kinálta a plédje felét.
Leszálltunk a szekérről s egyenesen hozzáfogtunk a vizitáczióhoz. Hogy
mit tapasztaltunk, azt nem beszélem el kedves barátom uramnak, mert ebéd
után vagyok s nem akarnám, hogy a tábeldóért fizetett 1 frt 70 kr. kárba
menjen.
Hanem ad vocem ebéd. Nagyon dél volt már az idő, s minthogy meleg is
kezdett lenni, nem annyira bunda kellene már, mint testi táplálék. A
marhadoktor kérdezte egy ott álldogáló gulyástól, hogy van itt valami
restauratio?
– Az nincs mostanság; hanem itt van a fokosom, azzal restoráltunk
valaha.
– Nem az kell, hanem valami vendégmarasztó.
– Az is van, – s előmutatott egy nagy furkósbotot, – ezt hivják nálunk
vendégmarasztónak.
– Ajh, nem az; nincs itt valahun csárdás?
– Az is van, amott legel ni. – T. i. a szamarat hívták Csárdásnak.
Nem állhattam tovább, majd kihúzom én a doktort a sárból, beszéljünk
magyarul: «Ugyan földi! hol van itt a gugyori?»
– Vagy úgy, a gugyori? – Ott van ni! – Mindjárt el is vezetett bennünket
a gugyoriba, a mi annyit jelent, hogy ha van benne vendég, akkor
vendégfogadó; ha pedig nincs, akkor sertésól.
– Tessék besétálni.
Az egyetlen vendégólszobában nem volt egyéb czivilizált lakosság, mint
legyek, nagy sokaságban. Egy hosszú görbe asztalra fel volt téve egy
nagy korsó, mellette egy darab kréta, s a krétával az asztalra különféle
figurák pingálva, mint pl. +, ⨯, ⊙, □, mindenik ábra alatt kisebb,
nagyobb számu verticális huzás, mint pl.|||| etcetera.
A gulyás cicerone aztán megmagyarázta, hogy a gugyori korcsmáros most
nincs idekinn, esett bőrt szállított, meg faggyut a magazinba; hanem még
ma kijön. Addig itt a bor a korsóban, gulyások emberségére bizva; kiki
iszik belőle, a mennyi kell, és a hányszor iszik, annyi huzást tesz a
neve alá; mert azok a figurák megannyi érdemes pásztoremberek
subscriptumai. Az urak is ihatnak belőle, hanem fizessenek egy piczulát
készpénzben; kaputos vendégeknek nincs kredit.
Nem tesz semmit. Leültem az asztal mellé, kenyeret, szalonnát vettem elő
a tarisznyából, ettem, a mennyi kellett, s aztán jót húztam a közös
kancsóból. Rossz volt, de rosszabbat is ittam én már annál.
Azalatt a doktor csak járkált, és mérgesen hadakozott a legyekkel, kik
őtet akarták megenni. Kináltam szalonnával. Azt mondta, hogy nem eszik
eleven zsírt. Majd csak hazajön a gugyori. – De hol is marad az a
gugyori? – Nem győzte az ajtóból nézni, hogy jön-e már a gugyori?
Utoljára a gulyák adminisztrátora nem állhatta szó nélkül.
– De mi baja az úrnak a korcsmárossal, hogy úgy lesi, mintha valami szép
lány volna?
– Hát ehetném! – Vallott magára a doktor.
– Hiszen ha csak az a baj, – mondá a gulyás, – azon mindjárt
segíthetünk; odakinn fő a bográcsban a jó gulyáshús; ha van az úrnak
saját bicskája: oda ülhet mellé és ehetik velünk.
Doktorom sem várta, hogy kétszer kinálják. Elővette a peneczilust,
nagyot kanyarított a gulyás kenyeréből, neki guggolt a többiekkel együtt
a földretett bográcsnak, és mártogatta a jó paprikás levet, és
szedegette kifelé a jó húsos konczokat, mintha az egészet az anatomiai
cursus alatt tanulta volna.
Én nem ettem a bográcsból; jól voltam már lakva szalonnával.
A pompás bankett után a doktor úr becsukta a peneczilust, elővette a
fogpiszkálóját, s elkezdte examinálni a gulyásokat: hogy tartják meg a
sanitätspoliczáj-rendeleteket, hogy szokták az elesett marhát
desinficiálni, hogy a ragály tovább ne terjedjen.
– Hát kit így, kit amúgy, – felelte a gulyás mester. Ha a marha nagyon
megdöglik, akkor agyonütjük és elássuk a földbe, ha pedig csak kicsit
döglik meg, akkor kegyelmet kap.
– Micsoda kegyelmet kap?
– Hát megkegyelmeztetik – bográcsban való megfőzettetésre.
A marhadoktor szájából e szóra kiesett a fogpiszkáló.
Tehát a mai ebéd is ilyen «begnadigt» fenevadból volt requirálva, a ki
nem halt meg olyan nagyon, hogy halála után húsával hasznot ne tehetett
volna még az emberiségnek.
A mint ezt meghallotta az én marhadoktorom, úgy elszaladt a pusztáról
gyalog, hogy szekéren sem birtam utólérni. Hamarább hazaért a városba
gyalog, mint én kocsin.
De nem is megy az többet marhadög-inspectióra, mióta megtanították nekik
a desinficiálás legpraktikusabb módját.
De még magam sem kivánkozom többet marhadögkomiszárosnak.