Egy év mulva aztán ugyanazon lapban ilyenforma hirdetés jelent meg N. M.
K. U. úrtól:
«Szeretett hitvesem házasságunk második havában hazulról eltünvén,
ezennel a megkeseredett férj által 100 pft. jutalom tüzetik ki azon
becsületes emberbarátnak, ki őt megtalálandja – és megtartja magának.»
_III. Házasság asszonyért._
A matyó legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton
estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.
A falu végén kinn áll a kapuban a keresztanyja s rákiált:
– Te Ferkó! Tán nem tudsz még semmi ujságot?
– Már hogy tudnék?
– Látod, meghalt anyádasszony!
– Hát mér’ nem mondta?
– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.
– Bizony bánom is én.
– De neked hozta ám, nem magának.
A legénynek eláll a szeme.
– Hát még azt se tudtad, hogy megházasodtál?
– Most hallom kendtül. Hát már aztán kit vettem el?
– Szilvásról a Ferde Pannit.
– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.
Otthon aztán kijön a vőlegény eleibe az apja egy nagy furkósbottal,
módot talál valahogy beleköthetni a fiába, azzal végigveri istenesen s
akkor magára hagyja látatlan feleségével, ki is menten azzal helyezi be
magát férji jogaiba, hogy Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel
consummálva van a házasság.
Másnap a templomban aztán dicsekedve mondja el Panna a többi
menyecskéknek, hogy az ura úgy megszerette: hogy már meg is verte jól. –
Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak: hogy míg ő az erdőre járt,
itthon megházasodtak neki.
_IV. Házasság szerződésre._
Czivilizált országokban van olyan hivatal, nálunk nincs, de lehetne, a
mit házasságszerző hivatalnak neveznek.
Dolgos ember nem ér rá valakinek tizenegy hónapig szépet tenni, hogy a
tizenkettedikben kosarat kapjon, hanem egyenesen benyit a házasságszerző
boltba, s kéri a lajstromot.
Ez a módja a feleségtalálásnak bizonyosan nem oly embernek való, a ki
verseket szokott írni messziről imádott hölgyekhez s a tánczosnéknak
tapsolni, hanem becsületes jövő-menő embereknek, kik egész nap a
boltban, vagy a mázsaházban állnak, majd ide, majd oda utaznak, csak
csizmát váltani és alunni mennek haza s szeretik, ha otthon van valaki,
a ki gondot tud viselni a házra.
A lajstrom népei közül végre megakad a szem. Az ember összejön vele.
Tisztességes, csinos alak, nem czifra, nem ronda, fogai épek, haját nem
festi. Jó lesz. Hanem özvegyasszony, négy gyermeke van. Ez baj. Kettőt
boltosinasnak fog adni. Így megint jó lesz. Bizonyos időre nem köti le
magát, holtig még kevésbbé, hanem félesztendei felmondásra igen; ha a
férj mond fel: fizet ötszáz forintot pengőben; ha az asszony:
ugyanannyit váltóban. A születendő ivadék férfitagjai az apánál, leányai
az anyánál maradnak.
A szolgabiró aláírja a Contractust s kész a házasság.
Ha valamelyik fél megunta a másikat: nem csalja meg, hanem felmond neki
s leteszi a bánatpénzt.
Ha megcsalja: a másik mond fel, – s bánatpénzt sem fizet.
_V. Házasság, a mibe az ember úgy jön bele, hogy maga sem veszi észre._
Első hónap. Egy fiatal ember megismerkedik a háziasszonya leányával s
rettenetesen szólja egy barátja előtt.
Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki: hogy a
városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát.
– Mit gondolsz! Csak van szemem, – kiált fel ez haragosan.
Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar e tárgyról. «Kérem, ne szóljunk
erről.»
Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar
mondani, de még sem mond.
Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses leányzót, az ifjú
ember fölpattan és pisztolyokról beszél.
Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos
tulajdonságairól.
Hetedik hónap. A jó barát felszólíttatik: hogy legyen násznagy. – Okul
adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, a minőt nem
találni többet.
Nyolczadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz.
Csak egy ember beszél, a másik hallgat. Az a másik a férj. «Papucs alatt
vagy te pajtás», mond a jó barát. «Mint minden jó férj», felel amaz
angyali phlegmával.
_VI. Házasság hajtóvadászatképen._
Egyszer farsang idején egy fakó szán hajtatott be az öregapám udvarába.
Egy pár nemes atyámfia ült a kasban; az egyik lábát mindegyik kilógatta
a szekér oldalán. Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmája
ezüst sarkantyúra, mely klenodium csalhatatlan hatása akként volt
biztosítva, hogy annak felét mindkét testvérpár felhúzta a szélső lábra
(a másik bagaria volt) s azt kinyújtva a szekér oldalán, ekkép hódíták
meg az ablakon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán,
bármely oldalról pillanták is meg a fakó szánt, ki nem kerülheté az
ellenállhatlan – sárga csizma.
A fakó szán megállt az udvarban a kút előtt. A nemes vendégek rövid
tanakodás után helyre cserélték a csizmáikat. A melyiknek egészen a
sárga jutott, az ment mindig elől. Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy
ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra
való volt, hogy abban megtörülközzenek. Így állítottak be az öreg
apámhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a genealogiájokat, melyből
menten kitünt: hogy apáról anyáról atyafiasak nemcsak ő vele, hanem az
egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi
körülményeikkel: hogy ők osztatlan testvérek, neveik Péntek Péter,
Péntek Pál, az apjuk is azért kereszteltette őket Péter Pálnak, hogy
egyszerre tarthassák a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan félfaluja
volt, s az a Czinderi, ki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük –
restauratiókor; hanem van Fejérben három sessiójuk – zálogban, csak pénz
kell hozzá kiváltani, Komárom vármegye előtt pedig négy perük foly,
melyben Magyarország egy tizenketted részét keresik, most pedig
házasodni jöttek s kérik az öregemet: hogy legyen násznagyuk.
A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregem mindig a
Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszédközben, ha
valami nem jutott eszébe, igen sűrűen szokta ismételni ezt a beszédfótot
«hogy híjják?», a testvérpár mindannyiszor fölkelt a székről és felelt
rá: «Péntek Péter, Péntek Pál.»
– Hát öcsémuramék, mondá az öreg apám, igen szivesen megteszem, csak azt
mondják meg: hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó,
vagy – hogy híjják?
– Péntek Péter, Péntek Pál.
– Igen, de a menyasszony kicsoda?
– Hát ideát a szomszédban, István urambátyánknak hajadon leánya,
Zsuzsánna. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.
– Van biz annak. De hát – hogy hivják! – («Péntek Péter, Péntek Pál»)
melyikük számára kérjem meg?
– Hát a melyikünkhöz inkább hozzá jön.
Az öregapám nagyot fújt a pipájába. – Ejnye – hogy híjják? – («Péntek
Péter, Péntek Pál») kentek hát ketten vesznek egy feleséget.
Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a
szomszédban azt kérdezte a leánykérőktől, hogy «ma adjak-é kenteken ki,
vagy holnap?»
– Már inkább csak holnap. – Felelének azok ártatlanul. Legalább még
aznap ott vesztegelhettek.
Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járva, sicut leo
rugiens, és keresve, hogy kit vegyenek el?
Nem tudom, kaptak-e már?
_VII. Házasság szenzálok útján._
– Nincs önnek szüksége pénzre? Szerzek.
– Nem kell.
– Babot, buzát, vagy gubacsot? Szolgálhatok?
– Nincs rá szükségem.
– Kerítek jószágot, vagy eladom, ha van.
– Köszönöm.
– Egy igen szép lányt tudok, fiatal, kellemes, van harminczezer
forintja, rekommendálhatom.
– Már az nem volna tréfa.
Ekkor elmegy a szenzál a szép, kellemes leány családjához. Ott is úgy
kezdi, mint emitt.
– Igen szép fülönfüggőim vannak, karpereczek, keleti shawlok.
– Nem veszünk.
– Egy szép eladó házat tudok Pesten.
– Nem kell.
– Egy derék fiatalembert ajánlhatnék, jeles, mivelt fiú, hatszáz pengő
forintos hivatalban van.
– Majd meggondoljuk.
S a szép leány és a derék fiatal ember összegseftölődik. Kisül ugyan,
hogy a szép leány nem igen szép, s a derék fiatal ember nem igen derék
ember, hanem a harminczezer forint és a hatszáz forintos hivatal megvan,
s ez a realitás.
A szenzált mindkét fél kifizeti, a többi a házaspárok gondja.
Így, öcsém. Többel is szolgálhatnék, de ha te meg nem untad ezeket a
házassági formulárékat olvasni, én mindenesetre meguntam írni, azért
válaszsz, vagy ne válaszsz e közül a hét közül: hanem nekem hagyj békét.