Két ifjú indult ki Bagdadból. Mind a kettő nagyravágyó volt és ábrándos.
Mind a kettő vagyontalan volt és elhagyatott, és még is mind a kettő
nagyravágyó. Az egyik neve volt Mohammed, a másiké Mizzri.
Útközben elesteledtek, lefeküdtek egy fügefa alá és aludtak ott.
És álmában mind a kettőt meglátogatta a Mehdi, az álomlátások titkos
szelleme és tele sugdosta füleiket távol jövendő titkokkal, miket a két
ifjú, midőn a hajnali szélre fölébredt, elmonda egymásnak.
– Engem hadseregek vezetőjének tett a Mehdi, – szólt Mohammed, – s azt
parancsolá, hogy a merre te mégy, én az ellenkező úton indúljak el, és
ám lássam, hogy többet ne találkozzam veled, mert az szomorú nap leend.
– Jól mondá Mehdi, a mit neked mondott, – felelt Mizzri, – mert a mit
nekem nyilváníta, ez: rövid ideig fogok élni, és mégis halhatatlan
lészek; hamar eltemetnek, mégis megmaradok; s mikor elhamvadtam, tégedet
ugyanazon sírba fognak eltemetni, melybe engem. Azért úgy váljunk el,
hogy engem többé meg ne láss, és meg ne tudd soha, hova temetnek el, és
ha megtudod, vigyázz, hogy azon helyet elkerüld.
Ezután összeölelkezék a két ifjú, kezet szorítának, elbúcsúztak szépen,
Mizzri délnek indúlt, Mohammed északnak, és soha sem látták egymást
többé.
Mizzri elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hová? s csak évek múlva,
midőn szájról-szájra kelő népdalok terjedtek szét a mozlim nép között,
mondák, hogy ezeket a halhatatlan Mizzri szerzé, a ki lakik
cziprusberekben, rózsaligetekben, források fejénél: ki tudja, hogy
merre?
A dal mindenütt volt, csak énekesét nem találták sehol. Azután egyszer
elhalt valahol Mizzri; szép leányok meglelték holttestét, és eltemették
cziprusligetben, rózsaberekben, forrás fejéhez; ki tudja, mely
országban? Soha nem is mondhatta senki, hol halt meg, eltűnt, elmúlt, és
halála után is azt hitték róla, hogy él, s midőn szép dalait énekelték
mindenütt az országban, senki sem hitte, hogy ő már maga mélyen alszik a
bezöldűlt moha alatt, hanem fenn lebegett még sokáig az emlékezetben,
mint a lement nap után az esthajnal…
… Mohammed pedig Stambulba ért, meglátta ott azon fényes nagy palotát,
melyet szeráljnak neveznek, és annak kapuja alá menvén, megkérdé az ott
őgyelgő czifra izoglánoktól, ha nem tudnának-e valami dolgot adni?
Azok kezébe adtak egy baltát s oda állították egy rakás fához, hogy
vágja fel.
Mohamed jól vágott a baltával, később karddal is tanult vágni s addig
vágott fát és ellenséget, míg egyszer nagyvezér lett belőle. És akkor is
baltadzsinak nevezte magát, a mi törökül annyit tesz, mint favágó.
Baltadzsi Mohammed volt az összes hadseregek vezére Törökországban,
midőn a két harczoló hős, Ak-Bik és Demir-Bash a hideg észak hegyei
között viaskodva dulakodva jöttek le az ozmán határig, s itt a
tönkrevert Demir-Bash átmenekült az ozmán nép közé, utána a diadalmas
Ak-Bik.
Mert «Ak-Bik»-nek nevezte a török nép Nagy Péter czárt, s e név jelent
«Fehér bajuszt»; – «Demir-Bash» (vasfej) névvel pedig XII. Károly
királyt tisztelé meg.
Azon hírre, hogy a hatalmas északi úr karddal kezében átlépte az ozmán
határt, a török kardok is kirepültek hüvelyeikből, s gróf Tolstoi, ki
akkor követ volt Sztambulban, ősi szokás szerint azonnal a _héttoronyba_
vettetett, mely héttornyú várnak egyik tornya volt arra rendeltetve,
hogy a háborút viselő országok követeit belé zárják; a hol gróf
Tolstoinak rövid napok alatt igen érdekes személylyel lőn alkalma
megismerkedni, egy oly magas személylyel, a ki kétezer éves nemességének
csalhatatlan bizonyítványát hordja magán, lévén az egy egyiptomi mumia,
melyet a franczia követ küldött ajándékba a svéd királynak, de az úton
elfogták, s a bölcs kajmakám, nem tudván mit csináljon vele? azt is az
_idegen követek_ tornyába csukatta, gróf Tolstoinak valószínűleg igen
nagy meglepetésére.
A svéd király segélyt kért és tudta, hol kereskedjék? Nem fordúlt a
hadvezérekhez, azok nem szerették a háborús világot, hanem elküldé
vezérét, Ponyatovszkyt Sztambulba, hogy az asszonyok mindenhatóságához
folyamodjék.
A követ egy ismerősre talált a szeráljban, egy érdemes zsidó orvosra,
ennek ismét egy ismerős hölgye volt az anya-szultánnő körében, egy még
érdemesebb zsidónő. Pénz, szép szó és szerelem lőn segítségűl híva, s e
három illatos virágnak lett az a keserű gyümölcse, melyet háborúnak
neveznek.
– Menj, – mondá a szultána valide fiának, – segíts _az én
oroszlánomnak_, – így nevezte a svéd királyt, – segíts az én
oroszlánomnak elnyelni az ellenségét.
És a holdujság kezdetén kitűzték a lófarkakat a fővezéri sátor elé;
háromszáz álgyú és husz mozsár, mik márványgolyókat hánytak, indult meg
bivalyfogataival a táborba, a flotta kiindult a Fekete-tengerre;
huszonhárom gálya, huszonhét gallion, harmincz galliot, hatvan firkát és
százhúsz dereglye, miken harminczötezer fegyveres férfi volt, állt
Ibrahim kapudánbasa vezénylete alatt; midőn e vitorlaerdő megindúlt, még
a tenger is meghunyászkodni látszott s haragos tombolásából elcsendesült
rögtön.
A szultán saját kezével tűzte fel a viharbokrétát Mohammed Baltadzsi
turbánjába s maga elé térdepeltetve őt és a jancsáragát, cserkesz
Jusszufot, mindkettőnek átadta a csaták kardját, hogy megemlékezzenek rá
és becsületére váljanak.
Azzal megindult a sereg, elől a szipahik és szilihdárok ezredei,
négyezer pattantyús, hatezer tábor-kovács és a betegek szekerei, utánok
a pékek, tömlőhordók, markotányosok, sátorverők tömegei, ezek után a
jancsárok és az ujoncz szegbánok hosszú öblös puskáikkal, hegyes taréjos
kukával fejükön, amazok komoly, csatához szokott, vagdalt pofájú had,
ezek víg, csatára vágyó, ifjú arczú népek; itt következett a nagyvezér
testőrsége, fényes kócsagtollas leventék, drágakövekkel kirakott
fegyverzettel, nemes, tüzes paripákon, aranytól, ezüsttől ragyogó
gömbölyű pajzsokkal; maga Mohammed fekete berber paripán ült, melynek
csótárján a szultáni hárem odaliszkjai remekeltek; körüle a kupolyterem
választott vezérei, és előtte a próféta zöld zászlója, mely körűl
csodakürtökkel trombitált négy tábori zenekar. Legvégűl jöttek a
Karamán, Sivász, Adána, Angóra és Bozók tartományok helytartói,
csapatjaik élén, s a fősereggel egyenközű vonalban húzódott a tatár
fejedelem, Devlet Giráj, lovas hadaival.
Így haladt előre a Pruth felé Kartál síkjain keresztűl egész Falcsi
közeléig, itt érte őket a hír, hogy nagy Péter czár átment a Pruthon
Czekova mellett, s Falcsi közelében áll; s a portyázó tatárok nemsokára
rábukkantak Seremetoff kozákjaira, ki az utócsapatot vezette; s egy
lövés a túlparton elrejtett ágyúkból, melynek golyója az őgyelgő
csapatok közé vágott, tudósítá őket, hogy itt az ellen.
A folyamról minden hajó, minden malom, a legutolsó tutaj is el volt
takarítva, part mentiben az erdők levágva, felégetve, s túl minden halom
megrakva Seremetoff ágyúival.
A törökök itt megpihentek; leütötték sátraikat, elkezdtek sánczokat
hányni s ágyúikat odavontatták. Oly közel állt a két tábor egymáshoz,
hogy az esthajnal után áthallatszott, mint éneklik itt a dervisek a
namazátot, s amott a pópák a «kyrie eleizont», s a szent énekek után
elcsöndesülő éjben mint hallatszik az előörsök kiáltozása.
Péter czár kardja még nem csorbult el a győzelmes csatáktól, mikkel a
svéd királyt leverte, azt hivé, lágy ellenségre fog találni, ki félni
fog annak élétől, s előre sánczolja magát, mint a ki helyébe várja a
megtámadást.
A mint azonban a hajnalcsillag leszállt, a tatár khán Derlet Giráj
megindult csendesen lovas csapatjaival a part alatt s az orosz tábortól
távol átúsztatott egész hadával a folyamon. Nem kellett híd, sem hajó a
tatárnak, neki a harczi mén mindene, rajta harczol, rajta alszik, erdőn,
pusztán, folyóvízen repűl, úszik lova hátán. Egy óra alatt a túlparton
álltak a tatárok, itt az oroszok által összehordott malmokat és
dereglyéket összekötözve, négy hidat vertek a folyamon, s még éjfél sem
volt, midőn a többi seregek, ágyúikkal, lovasaikkal elkezdtek a hidakon
átvonulni, s midőn a nap feljött, Péter czár csatarendben látta maga
előtt az egész török sereget, túlnan csak a toparahadzsik maradtak a
nehéz mozsarakkal és a rendezetlen segédcsapatok. A tatár khán azonban
sem itt, sem ott nem volt látható hadseregével, ő még az éjjel eltűnt
valamerre minden nesz nélkül.
A Pruth partja mellett terül el egy hosszú mocsár, mely néhány ezer
lépésnyi szabad tért enged a két víz között; Péter czár e térre állítá
fel hadait, egyfelől a Pruth, másfelől a náddal benőtt ingovány által
fedezve mindkét oldalát: csupán szemközt volt megtámadható.
Az első hajnalsugárra megzendűlt a dervisek éneke, kik a reggeli
namazátot elénekelték a sereg előtt, melyet az egész had háromszoros
égrendítő «Allah!» ordítással végezett be, s azzal köröskörűl
megpördűltek a dobok, a harsonák megszólaltak, s csendes haladással
megindúlt a török tábor. Félóra alatt egészen kifejté hadcsapatait.
Középen állt a jancsárok két dandára, tömör négyszögökbe szorítva,
mögöttük egy emeltebb helyen látszott a nagyvezér, a válogatott
hadakkal, két szárnyon a szipahik és szilihdárok, kiknek fejeiket nem
látni, de köröskörűl meg lehet számlálni a lobogó zászlókat és
lófarkakat; a mi egyébiránt csel is lehet, sok zászlót tűzni ki, hogy
többnek lássék a sereg.
Péter czár ezalatt egy hosszú földhányást foglalt el, melyet valaha a
mocsár kiszárítására húztak a folyóig, s annak partjait ágyúkkal és
lövészekkel rakatta meg, kétfelől állítva gránátosait, s középre a
sisakos dragonyosokat. Hátrább egy emelt dombra huszonnégy ágyút
vonatott fel félkörben, s csillagsánczot hányatott előtte, a
folyampartot hosszú szekérsáncz zárta el, melyet két ezred Porkál és
Berabási kozák őrzött.
A czár és hadvezéreinek sátrai távolabb, a füzek ligeteiben voltak
felverve, ott várta a harcz kimenetelét a czár neje, a szép és erőslelkű
Katalin, Péter jó szelleme, kit ő egyszerű lelkész leányából emelt
császárnévá.
Egy kilőtt röppentyű volt a jel a török seregnek a támadásra; melyre
négy oldalról a rendezetlen delyrek csoportjai rohantak elő, ékalakú
tömegekben, miknek élén a legbátrabb, legmerészebb harczosok álltak.
A szemben álló orosz sorkatonaság irtó fegyvertűzzel fogadta a
rohanókat, sok elhullott közülök, az élők nem törődtek velök, rohantak
előre, hanyatt-homlok, egész az ágyús árokvonalig. Itt egyszerre
szétvált az ék elől az orosz gyalogság s engedte a rohanó tömeget
keresztűltörni a sorokon.
Mint a sziklára csapódott hullám zúzta össze magát a roham a kőfalként
álló gránátosok fegyverein, kik apró kézbeli gránátokat hajigáltak
közéjök, s hosszú kopjáikkal elölték a közeledőket.
A delyrek elsői, az «őrjöngők» nem tágítottak a harczban, ott hullottak
el az ellenség közepett, s még a földön fekve is Allaht kiáltoztak, és
késeikkel vagdaltak a rajtok keresztűlgázoló dragonyosok lovaihoz. A
hátul jövő tömeg azonban hátat adott a kartácstűz előtt s futott vissza
a zárt sorban rohanó pánczélos lovasság előtt.
Az orosz lovasság lárma nélkűl nyomúlt a futó delyrek után. A győzelem
hite nem tette arczaikat melegebbekké. Korán is lett volna. Azok, a kik
megkezdték a csatát, csak az ellenség söpredéke voltak. Azon ingó
csőcselék, melyet ágyútölteléknek szokás használni, kiknek ópiumot adnak
a harcz előtt s rábocsátják az ellenre, s engedik őket leapríttatni,
hogy az ellenfél a harczba melegedjék, s az üldözésben kifáradva, jőjjön
ki a csatatérre.
Ekkor emelkedék ki csak egyszerre, mintegy varázsütésre, a földönfekvő
hadsereg. A kergetett delyreket el hagyták futni nyitott soraik között,
s pihent, próbált erővel álltak ki a dragonyosok elé.
A nehéz dzsirid süvöltve repült ki a harczolók kezéből, s forgó hegyével
átfúrta magát a pánczélokon. A második dzsirid-hajításra bomlottan tért
vissza az orosz lovasság, s rémülten mutogatá az iszonyú repedéseket,
miket ez ismeretlen fegyver okozott vértezetén, a legerősebb pánczélt
úgy fúrva át, mint vékony papirlemezt.
A török tábor pedig lassú, csendes léptekkel közeledett egy félhold
alakú körben ellenei felé, s újra látszott a delyrek ékalakú
csapatjainak összevergődése.
A czár észrevevé a taktikát, hogy a törökök rendezetlen csapatjaikkal
akarják őt kifárasztani, s hasonló ellenszert gondolt ki a fogás ellen.
Hirtelen kiállíttatá a síkra a Parkál és Berebasi kozákokat. Seremetoff
odavezeté a kozák hetmant a hátuk mögé felvont ágyúkhoz s megmutogatá
neki azokat, tudatva vele, hogy ha megfutamodnak, e kartácsok torkába
rohannak.
A kozák ezredek zúgolódás nélkül fogadták e parancsot, midőn azonban a
csatatér közepéig jutottak, kiválék a török nagyvezér kísérői közül
Mazeppa, a ki egykor Péter czár ellen vezette őket, s eléjök nyargalva,
rájok kiált:
– Hová jöttök, kozák hősök? Nem előttetek, hanem hátatok mögött az
ellenség!
A szóra megálltak a kozák ezredek. Seremetoff buzdításul néhány ágyút
süttetett el hátuk mögött, melyek golyói fejeik fölött zúgtak el, s
midőn ez sem indította meg őket, rájok hajtá a dragonyosokat, hogy
hajtsák őket előre.
Most egyszerre felzúgott a török tábor, s minden oldalról Allah
ordítással nyomúlt az orosz ellen.
A kozákság még egy pillanatig tétovázott, akkor egyszerre csatarendben
visszafordúlt, s hosszú dárdáit előre szegezve, egyenesen neki rohant a
reá jövő dragonyos csapatokra.
– Mindennek vége! – kiálta ezt látva kétségbeesetten az orosz vezér,
azonban a fehér bajuszú hős, Ak-Bik feltevé sisakját, s kardját
kirántva, maga a harczolók közé nyargalt; egy golyó elvitte sisakjáról a
forgót, nem törődött vele; a hol legnagyobb volt a veszély, oda veté
magát, s ott kell elvesznie a csata hevében, ha kapitányai erővel meg
nem ragadják lovának zabláját, s úgy nem hurczolják el a csatatérről,
melyen egy óra alatt nem volt más, mint a török had és az oroszok
halottjai.
A törökök ádáz rohanása néhány pillanat alatt megtöré az orosz
csatarendet, elfoglalták az árkot, s azontúl ember-ember ellen harczolva
nyomúltak előre. A csillagsáncz ágyúinak semmi hasznát sem lehete venni,
mert annyira össze voltak keveredve dragonyosok és gránátosok,
jancsárokkal, delyrekkel, szipahikkal és kozákokkal, hogy csaknem
egyszerre ért jóbarát és ellenség az ágyúk torka elé.
Csak egy mód volt még az ellenség dühét feltartani, hirtelen
szekérsánczokat vonni a két víz között; az ágyúk magukra hagyattak, s
néhány pillanat alatt egy lánczolat lőn keresztbe vonva szekerekből és
spanyol sorompókból, melynek ótalma alatt újra rendbeszedheté magát az
űzött hadsereg. A csillagsánczon a félholdas lófarkak lobogtak.
A fehér bajuszú bajnok szemeiben harag villogott könnyeken keresztűl.
– E lósörények helyett inkább a mi fejeinket mutogassák e sánczon,
kopjára tűzve, – mondá s még egyszer megújítá a harczot
végelkeseredéssel, a sáncz ellen bocsátva egyenkint felváltott ezredeit.
Mindkét fél úgy küzdött, mint egy oroszlán. Hatszor foglalták el az
oroszok az ágyús sánczolatot, hatszor verettek ki belőle ismét elleneik
által.
De különös volt, hogy a török hadak túl a sánczon sohasem üldözték őket,
s a szekérsorompó ellen egy támadást sem intéztek.
A csata el volt vesztve, de a győztes tán nem látta magát elég erősnek
legyőzött ellenfelét üldözhetni. Csak a késő est választá el a
harczolókat; a törököknek takarodót fuvattak, s Péter czár elhatárzá,
hogy az éj ótalma alatt vissza fog vonulni, a mit a két víz közötti
téren, szekérsánczainak hátrahagyásával, háborítatlanul kivihetett, s
azután a két fejedelemségbe küldött tábornokai, Rhenne és Jonas
dandáraival egyesülhet.
A fogyó hold csak éjfél után kelt fel s midőn halavány éjjeli világát
széthinté az avar, kietlen pusztaságon, a csillogó mocsáros vizek
között, mint egy sötét kígyó, látszott végighúzódni az orosz sereg
nesztelenül, dobszó nélkűl.
Egyszerre, mintha a pokol hányta volna ki őket torkából, ordító lovasság
miriádjaival népesül meg a tér. A tatár khán, Devlet Giráj áll a
menekülők előtt. Egész nap és a mult egész éjjel utazott a tatár sereg,
megkerülte az orosz tábort fedező mocsarat s most ott áll negyvenezer
emberrel a visszavonulók útjában. Ak-Bik kelepczébe jutott, mind a két
kezére jutott egy ellenség, s míg jobb keze Mohammeddel küzd, balkezének
a khán szerez dolgot, ellenség elől és hátul, menedéke közepébe be van
zárva, mindkét oldalán elrekesztve; mindaz, a mi előbb ótalmára
szolgált, most veszedelmére vált, a hidatlan folyó, az úttalan mocsár, a
szűk róna… nincs merre meneküljön! semmi, semmi tanács, csak a
kétségbeesés!
Hirtelen visszafordul, hogy elébbeni táborhelyét elfoglalhassa; a
tüzeknél ott hagyta sátorait, hogy a törökök azt higyjék, miszerint még
most is ott van. E sátrak sem voltak elfoglalva, s a gyönge
tartalékcsapat, mit a szekérsánczoknál hátrahagyott, semmi támadásnak
sem volt kitéve azalatt. A törökök megvoltak csendesen táborhelyükön;
oly bizonyosak voltak már ellenfelök romlása felől.
Péter czár kétségbeesetten zárkózék el sátorába. Vezéreinek meghagyá,
hogy hajnal előtt mind készen legyenek, mert karddal kezökben fogják
kivívni tán a győzedelmet, de bizonyosabban a dicsőséges halált. És az
ideig megtiltá a hozzá bemenetelt akárkinek, bárha legkedvesebb bajnoka
volna is az.
Elbúsultan veté le magát ágyára. Tehát annyi fáradalmas év kivívott
győzelmeinek egy éjszaka vessen véget? midőn nagysága tetőpontjára ért,
egy lábai alatt meggördűlt kavics ejtse le az örök mélységbe? a «nagy»
nevet, mit ész és keresztűlható lélek s országalapító győzelmek
szereztek számára, egy _favágó_ durva keze törölje ki neve mellől? mind
ez eredmény elmúljon, semmivé legyen, a birodalom óriási épülete az
alapkő összetörtével ismét szétomoljon, s a nagy orosz félvilág helyén
ujra apró czivakodó knézek nyomorék országai támadjanak, ellenségeik
szolgái, szomszédjaik adófizetői?… Ah, ez keserű volt! A harczban és
kitartásban edzett férfi veritékes arczczal gondolt végig ez eszméken,
miknek rémletes vége ez volt: elveszni, menthetetlenűl elveszni.
E borongásából egy szelid kéz érintése ébreszté fel; feltekinte, s a
mint a sátornyiláson besütő hold az előtte álló alakot megvilágítá,
őrangyalát vélte előtte állani. Valóban az volt… Katalin volt ő, az
egyszerű evangelikus lelkész leánya, a czár hű követője, később
koronájának részese.
– Hogy jöhettél ide? – kérdé sötéten a czár. – Én megtiltám a
hozzámjövetelt mindenkinek.
– Csak bajnokaidnak tiltád meg, – szólt Katalin, – _nődnek_ nem.
– Mit kivánsz tőlem?
– A mit én kivánok, nemcsak magamé, hanem egész országod óhajtása az:
tartsd meg éltedet.
– Gyalázatomat? akartad mondani. Az élet ára gyalázatos fogság.
– Nem az, nagy czárom, nem ismered elleneidet; vassal, ólommal gyakorta
sikertelenül harczoltunk a török ellen, aranynyal mindig biztosan.
– Még reménynek is kábaság, a mit mondasz. Látod helyzetemet.
Ezredenként ölhetnek le bennünket, ha támadunk, s hat nap alatt éhen
veszett el a sereg, ha várni akarunk. Hazájának legmagasabb fájára
kellene felakasztani azt a vezért, a ki most engemet innen elbocsátana.
– Bízd e gondot én reám. Törd meg egyszer nagy lelkedet, hogy annál
erősebben emelhesd azt fel egykor s írd alá ez iratot; látod,
tábornokaid nevei mind alatta vannak.
– Mi ez?
– Ne olvasd el; ha olvasnád, széttépnéd. Gondold, hogy sok megalázó,
megszégyenítő dolog van benne, s engedd elpirulni arczodat a szégyen
miatt: ez békeajánlat Baltadzsihoz.
– Soha! – kiálta, indulatosan taszítva el magától az írást, a czár.
A nő lábaihoz omolt és térdeit karolta át, indulatosan könyörögve.
– Nem én értem, nem magadért, hanem országodért tedd meg ez áldozatot;
viseltél érte sebeket testeden, viseld el ez első sebet lelkeden, később
majd meggyógyítjuk azt.
A nő heves zokogására a sátor előtt hallgató vezérek is berohantak a
czárhoz, s lábai elé borulva könyörögtek, hogy mentse meg, ne magát, ne
őket, hanem birodalmát, kezébe erőszakolták a tollat, kíteríték előtte
az iratot; a czár odalépett s baljával eltakarta arczát, hogy könnye,
hogy pirulása ne lássék, s hogy ne lássa ő sem, mi van oda írva, úgy
jegyzé alá nevét.
Ah, valóban volt oka a könynek és pirulásnak! Azon iratban az volt
ajánlva a török fővezérnek, hogy ő diktálja a békefeltételeket.
A czár aláírása után hirtelen összeszedé Katalin minden ékszereit, még
az ujjain levő gyűrűket is lehúzta; az orosz tábornokok összerakták
minden pénzüket, ezüst és arany pénzeket svéd és szász nyomással, s
azokat két szekérre rakva, a kanczellár, Safirov kezére bízták s útnak
indíták Baltadzsi táborába.
A békekövet érkeztének hírére magához hivatá Baltadzsi a kiaja béget,
Ozmán agát, s együtt olvasva a békeajánlatot, együtt megosztoztak a
küldött kincseken.
Még alig legeltetheték szemeiket a küldött ajándékokon, midőn belép a
sátorba Ponyatovszky és Devlet Giráj, s hevesen megtámadják őket azért,
hogy az orosz küldöttel titokban, nálok nélkül tanácskoznak.
Baltadzsi egész nyugalommal felelt nekik:
– A béke már el van határozva.
Ponyatovszky szemeit elfutotta a vér, dühösen csapott kadjával a földre,
s öklével fenyegetőzve szólt a nagyvezérhez:
– Én tiltakozom az ellen királyom nevében.
– Én pedig tiltakozom a magam nevében, – szólt Devlet Giráj.
– A béke már meg van kötve, – ismétlé megilletődés nélkül Baltadzsi.
– De arra tinektek nincs hatalmatok! – kiálta Ponyatovszky; – a harcz az
én királyom harcza is, és a tatár kháné, s nélkülünk ti nem
határozhattok; elárulhatjátok saját hazátokat, ha tetszik, mit bánom én,
vigyen az ördög; de az én hazámat és Devlet Giráj országát nem
adhatjátok el.
– Tudom. Azt hát nem adjuk el, – viszonzá Baltadzsi szeliden.
Ponyatovszky dühösen fenyegeté öklével a kiája béget:
– Ozmán aga, ez a te munkád volt!
– Úgy van, az enyém.
– No, emlékezzél rám, majd mikor olyan rossz napod lesz, mint nekem van
ma, akkor gondolj rá, hogy ez meg az én munkám.
Azzal indulatosan hagyá el a sátort. Devlet Giráj még ott maradt.
Legalább olyan feltételeket akart a békekötésbe diktálni, a miket a czár
el ne fogadhasson.
Ő diktálta Omer effendinek a megalázó bevezetést, melynek minden szava
tőr és méreg. Asszóvot vissza kellett adni, Kamienska, Gamara, Tighán
várait lerontani, minden ágyút átadni a győztesnek, Potkal és Berabás
kozákjairól lemondani, s a svéd királyt országába bizton haza bocsátani.
Egy óra mulva Safirov és Seremetoff aláírottan hozták vissza a
békeföltételeket, a czár mindenbe beleegyezett; a két főúr kezesül
maradt a török táborban.
Déltájon csengő zenével s lobogó zászlókkal indult meg a czár serege az
utat nyitó török sereg előtt; ágyúikat, szekereiket hátrahagyták, hátra
a dicsőséget is, de előttük állt a jobb idők reménye, a viszontorlás
útja.
Midőn utócsapataik is kihúzódtak már a mocsár mellől, azon pillanatban
érkezik meg XII. Károly Benderből a török táborba, és látja, mint
menekül meg halálos ellensége a török sereg szemei láttára.
A kétségbeesés haragjával ront a király a nagyvezér sátorába, ki szép
nyugodtan sakkot játszik Ozmán agával.
– Mit cselekedtél, őrült ember!? – kiált Baltadzsira.
– Békét szereztem az országnak, – felel ez csendesen rokkirozva. – Mert
meg van írva, hogy jobb a sovány béke a kövér háborunál.
– Vagy őrült vagy, vagy gazember, vagy mind a kettő! – kiált Károly, s
dühösen veti magát a szofára, melyen a nagyvezér ül, s elnyújtva csizmás
lábait mellette, készakarva belekeveri egyik hosszú lovagsarkantyúját a
vezér selyem kaftánjába, s akkor egy nagyot hasít rajta; a nagyvezér
észre sem látszik azt venni.
– Mit nem tehettél volna! – szól indulatosan járva alá s fel a sátorban
a király. – Elfoghattad volna a czárt egész seregével s foglyul vihetted
volna Sztambulba.
– _Ki kormányozta volna távollétében országát?_ – szól erre Baltadzsi, s
feleletével oly dühbe hozza a királyt, hogy az felrúgja a sakkot s
mindenféle válogatatlan czímekkel megrakva a nagyvezért, lovára veti
magát s visszanyargal kiséretével együtt Benderbe.
A mufti a namazátra hívja a sereget, a nagyvezér főuraival nyugodtan
megy imádkozni s mosakodni.
Másnap mindjárt visszafordult seregével Edrene (Drinápoly) felé! Midőn
oda ért, szemben találá a főkamarást, Mohammed agát. A szultán
üdvözletét hozta számára és a tiszteletkaftányt. Baltadzsi megnyugodva
hajtá fejét álomra. A békekötést ime a szultán is helyeselte. Reggel
aztán ismét eljött hozzá a főkamarás s tudtára adá, hogy a kötött béke
miatt hivatalából le van téve s számüzetett Lemnosz szigetére. Az
üdvözletet és tiszteletkaftányt csak azért kapta, hogy annál keserűbb
legyen a büntetés.
Ozmán agát és Omer effendit lefejezték, kincseik közt megtalálták
Katalin gyűrűjét és a svéd és szász nyomatú pénzeket. Tehát az előbbire
nagyon hamar elkövetkezett a rossz nap, melyben Ponyatovszky mondására
visszaemlékezhetett.
Baltadzsi alig érkezett meg Lemnoszba, midőn valami különös betegség
érte utól. Végtagjai elkezdtek megmerevülni, és semmi orvos nem
segíthetett baján.
Egy napon, hogy felvidítsák, szolgái vidám népdalokat énekeltek előtte,
s midőn kérdezé, hogy ki szerezte azokat, mondák neki, hogy Mizzri volt
az, a ki e szigeten halt meg és itten van eltemetve.
– Úgy bizonyára nem soká én is meg fogok halni, – nyögé Baltadzsi, s
kérte szolgáit, hogy halála napján emeljék fel a követ Mizzri sírjáról s
fektessék őt is oda.
Ez nemsokára bekövetkezett. Baltadzsi egy napon végkép megmerevült.
Szolgái, végkívánata szerint, felemelték Mizzri sírkövét, s íme annak
tulsó lapjára ezen szavak voltak írva:
«E sírban fog egykor nyugodni Baltadzsi Mohammed; ezt jelenté ki nekem a
Mehdi! – Mizzri, a költő.»