Tizennyolcz esztendeje már, hogy minden évben szerencsés vagyok a «közös
ügyek elintézésére hivatott küldöttség» tagja lehetni. (Ne kerülgessük a
forró kását, mondjuk ki egy szóval magyarul: «delegátus».)
Egyik esztendőben Budapesten, másik esztendőben a Kaizerstadtban.
Mikor Budapesten ülünk, akkor nem kapunk gázsit, tehát nekünk is
ingyenben marad; mikor Bécsben ülünk, akkor kapunk tíz forint napidíjat:
annálfogva ráfizetünk két-, három-, négyszáz forintot. Hogy miért
fizetünk rá? Azt meg tudjuk mi itthon magyarázni az asszonynak. Másnak
mi gondja rá?
No, de hát megéri az, hogy kétszer egy esztendőben alkalmunk akad
felöltözni magyar vitézeknek. Először az ünnepélyes megnyitásnál,
másodszor az udvari ebédnél. Első alkalommal egészen magunk között, a
másodiknál az osztrák kollégákkal tarkázva.
A trónbeszéd meghallgatása után félkörbe áll a magyarság, s ő felsége
körüljárva, mindenkihez intéz nyájas, leereszkedő szavakat.
A legtöbbtől megkérdezi, hogy hány esztendeje tagja már a delegácziónak?
– Tizenkét év óta felség!
*
Sokan fognak még ráemlékezni, hogy a mi halhatatlan emlékű Erkel
Ferenczünk nemcsak híres zeneszerző, hanem ismeretes sakkjátékos is
volt, a kit külföldi championok is felkerestek, hogy vele
megmérkőzzenek. Neve a nemes sport viadoraié közé van följegyezve.
Minden délután ott sakkozott a színházzal átellenes Zrinyi-kávéház
szögletasztalánál. Szakértő közönség nézte a munkáját. A nézők közt
legbuzgóbb volt Petrik, a Nemzeti Színház basszistája. Ő legelébb
bevette magát a szögletbe s ott pöfékelte a szűzdohányt hosszú,
megyfaszárú selmeczijéből.
Talán nem is tudott volna Erkel olyan korrekt játszani, ha azt nem tudta
volna, hogy Petrik nézi.
Egyszer Szigligetivel sakkozott éppen Erkel, a midőn játszótársát, a
Nemzeti Szinház titkárát sürgetős dologban szólítá el «Mózsi», azaz hogy
«Elemér», a szinház szolgája. Mennie kellett.
A félbenhagyott partie pedig nagyon érdekes volt.
Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek:
– Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a
partiet? A _fehér_ nagyon jól áll.
– Szivesen, – mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá
s leült Erkellel szemben.
– Önön van a húzás. Fehér mozdul.
Petrik sietett is megmozdulni; megfogta a _tornyot_ s egy hatalmas
_lóugrást_ téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas
szóval: «sakk matt».
Erkel nagyot nézett rá:
– Hallja Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról!
– Nincs…
– Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt
sakkozunk mindennap?
– _Tizenkettő óta._
*
Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió
megnyittatik.
… Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynéhányan…
«Tizenkettő óta, fölség!»
ÉPÜLETES LEVÉL EGY OLYAN EMBERHEZ, A KI MÁR RÉGEN AKAR HÁZASODNI, CSAK
AZT NEM TUDJA, MINT FOGJON HOZZÁ.
Én, édes barátom, tulajdonképen a te ízlésedet nem ismerem, a magamét
pedig rád disputálni nem akarom, hanem ha csakugyan oly igen
elhatároztad magadat, hogy kiürítsd ezt a keserű pohárt, hát mondok én
neked egy nehány fac-similét, válogass belőle.
Azt előre is fölteszem rólad, hogy imádottad, mátkád, szeretőd s más
afféléd nincsen, mert ha volna, tudnád, hol kezdjed? Elmennél a
primáshoz, kérnél dispensatiót, vagy kihirdettetnéd magadat, vagy ha van
valaki, a ki ellenzené házasságodat, s kedvesed szép, gazdag és jámbor,
elszöktetnéd, ha pedig nem az, magad szöknél el. Én a példákat elődbe
adom. Egyikre se mondom, hogy kövesd, egyikre sem, hogy ne kövesd. A
többi a te dolgod.
_I. Házasság követség útján._
Valami nagy híres és hatalmas családnak van egy házasulandó fia, a kinek
egy hasonló nagy, híres és hatalmas család férjhez menendő leányát kell
nőül elvenni. Annak idejében, mikor tudniillik a kérdéses ifjú ember
annyira ment, hogy maga fel tud öltözködni, lefestetik egy darab
elefántcsontra, s ezzel az arczképpel valami okos ember elküldetik a
kérdéses leányos-házhoz. A leány szülei megnézik az arczképet,
megszámlálják a vőlegény törzsökfájának leveleit s ha nem derogál az
ajánlat, megkérdik: hogy majoresco-e, vagy kadét? Ha kadét, legyen pap
és ne házasodjék, ha pedig majoresco, hány esztendős?
– Legszebb idejében van, három év múlva épen kilencz esztendős lesz.
– Úgy épen összeillenek. A válogatható menyasszonyok egyike öt, a másik
négy éves.
S a küldöttet két kedves kis arczképpel ismertetik meg.
Az egyik egy kedves kis szöszke angyalfő, ragyogó szemekkel, a másik egy
sápadt, vánnyadt alak, gyermekarcz aggott vonásokkal.
Természetes a szebbiket választja. Azután a neveiket kérdi.
– Az egyik Adalgisa Eleonora Clarissa, – a másik – Uracca.
A követ elsápad: – Ez az első a szebbik, nemde?
– Nem, a szebbik Uracca.
– Mille pardon. Ezzel a névvel haza nem mehetek, mert visszakergetnek
vele. A másikat viszem el.
És a másikat jegyzi el a vőlegénynek, mert Uracca nem szép név.
_II. Házasság hirdetés útján._
Valami olyan újságba, a mit igen sokan olvasnak, teszem fel a M.
hirlapba, beigtat valaki, a ki a nevét nem mondja meg, egy ilyenforma
hirdetményt:
«Egy legjobb korában levő férfi, öt láb két hüvelyk magas, barna, jól
termett, kellemes külsejü, állandó biztosított hivatalban levő, 400 pft.
fizetéssel, 6 öl fa és 24 p. mérő gabona deputatummal, keres egy magához
illő élettársat.
Az ajánlkozó ifjú nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik és guitározni
fenségesen tud. Az ételben nem válogatós, csupán a sárgarépát gyűlöli.
Haragudni nem szokott és aranyérrel nem vesződik.
A keresett menyasszony multja és életkora nem jön tekintet alá, hanem
annál inkább megkivántatik, hogy legalább annyi jövedelme legyen, mint a
vőlegénynek. Özvegyasszonyokra nézve az a kivétel áll: hogy három
gyermeknél többet ne hozzanak magukkal.
Szőkéknek elsőbbség adatik, a szeplő vagy veres haj nem tesz
különbséget.
A menyasszonynak megengedtetik: hogy se francziául, se németül ne
beszéljen, sőt ha sehogy sem beszél, még az is jó néven vétetik.
Bővebb tudomást vehetni e lapok szerkesztőségénél. N. M. K. U. czím
alatti bérmentes levelekben.