Szép fiatal hajadon lett már a kis Ivonette.
A mufti bátyja meghalt: ő rá szállt az egész gazdálkodás gondja. Elég
nagy teher egy magányos leányra. Lett volna ugyan kérője elég; de ő
rátartotta magát: azt mondta, hogy el van már jegyezve valakivel, annak
a megjöttére vár.
Egyszer aztán csak bekopogtatott az ajtaján, a kire várt.
Rolánd volt.
De milyen állapotban? Gyalog jött, poros csizmában, kopott, esőtől ázott
öltözetben.
– Hát mégis megjöttél? – kiáltá Ivonette örömrepesve.
– Igen, – szólt Rolánd, apró bugyrát ledobva a földre. – Azért, hogy
szolgálatot keressek nálad. Minden vagyonomat elvesztettem –
könnyelműen, vétkes bolondságból. Nem akarok úgy tenni, mint mások, a
kik ilyen esetben az életüket kioltják: én azzal akarok vezekelni, hogy
beállok munkásnak: dolgozom és nélkülözök. Fogadj fel béresnek.
– De bizony csak nem fogadlak én fel tégedet béresemnek, hanem itt van a
zálogod, azt váltsad be, a hogy igérted: magad-magaddal, saját
személyeddel. Férjem fogsz lenni, gazda a házamnál.
Azzal magához ölelte, megcsókolta, s a mint jól tartotta, kipihentette,
rögtön vitte magával a faluba a mairehez bejelenteni, hogy ők két hét
mulva egybe fognak kelni.
A parasztlegények, leányok nagy csúfsággal kiabáltak utána: «No ugyan
bekötötted a fejedet egy sehonnai csavargóval.»
Két hét mulva aztán felmentek ismét a mairehez, természetesen gyalog,
törvény parancsa szerint megkötni a házasságot. A vőlegény aláírta a
nevét a jegyzőkönyvnek; a menyasszony nem ismerte a betüket, az csak a
keze keresztvonását hagyta ott.
Akkor aztán azt mondta Rolánd Ivonettenek:
– Hallod-e? Én megigértem az anyámnak, hogy ha megnősülök, akkor a
templomba is felmegyek, az oltár előtt rám adatni a papi áldást.
– Azt én is szeretném, – mondá Ivonette. – Csakhogy az pénzbe kerül s
nekünk takarékoskodni kell. Tudod, szegények vagyunk.
– Annyi pénzt tettem félre, a mennyibe ez kerül. Ne félj semmit.
Mikor a templom felé mentek, feltünt Ivonettenek, hogy egész sor hintó
foglalja el az utczát.
– Ejh, most bizonyosan valami nagyúri esküvő van odabenn. Várjuk meg,
míg annak vége lesz.
– De bizony nem várunk. Az Isten házában míndnyájan egyenlők vagyunk, –
szólt Rolánd s bevonszolta magával Ivonettet.
A templom nagy pompával volt feldíszítve; tele divatruhás násznéppel
minden pad; az oltáron viaszgyertyák égtek, a szent szobrok koszorúkkal
voltak körülfonva.
Rolánd egyenesen odavezette Ivonettet az oltár elé. Ott várt rájuk már a
főpap, virágos kantusban, aranyos süveggel.
– Hűh te! – suttogá Ivonette Rolánd fülébe, – ki fizeti meg ennek a sok
viaszgyertyának az árát?
– Csak te térdelj le szépen a vánkosra.
A főpap aztán összeeskette őket teljes nagy czeremoniával, s mikor
minden fényes szertartásnak vége szakadt, így szólt hozzájuk, kezeit
kiterjesztve fejük fölé:
– És most vicomte de Braquelard Rolánd colonel és vicomtesse de
Braquelard Ivonette, legyetek örökre összekötve s Isten áldása legyen a
ti házasságtokon.
Az a sok fényes úri hintó mind Ivonettere és az ő férjére várt s azoknak
a pompás nászkiséretére.
*
Ez a _valóságos történet_ pedig föl van jegyezve az 1877-ik év napi
eseményeinek sorában valamennyi európai hirlap hasábjain.