Száz év előtti hirlapból hódítottam el ezt a történetet. (Dumas Sándor
«elhódításnak» nevezi.) A Times «Miscellany» mellékletében található,
mely akkor jubilálta dicsőséges pályafutásának huszonötödik
évfordulóját. – Ha a saját fantáziámmal gondoltam volna ki ezt a mesét,
azt mondanák rám, hogy szeczesszionista vagyok.
Londonban történt az eset.
Még akkor nem volt se vasút, se gőzgép, se táviró.
Regényírók sem voltak.
Scott Walter még egy kis ügyvéd volt. Cooper Fennimor akkor tanult
olvasni, Dickens (Boz) még nem is született.
Shakespearet, Dantét hamar átolvasta az ember, az amadisokat
(lovag-regényeket) megunta az ember, Don Quixotet könyvnélkül tudta az
ember. Mit tehetett az ember? – Elindult eleven regényeket keresni.
A Westendben volt egy klub, melynek tagjai föladatukká tették az eleven
regények fölkutatását.
A gentlemanek álöltözetben fölkeresték a londoni külvárosok
csőcseléklakta részeit, a Whitefriarst, a Rotherhytheot; bevették
magukat a bűzös lebujokba: ott kiszemelték maguknak a legfeltünőbb
alakot, férfit, vagy némbert, bizalmaskodtak vele, míg kicsalták az
élettörténetét. Azt azután otthon a klubban elmondták a társaságnak.
Ezt úgy hítták maguk között, hogy «búvárharang».
Találó elnevezés. Tengerfenék ez is, a hová a merész búvár alámerül,
hogy értékes csigagyöngyöt keressen. Koczkáztatja, hogy czápára talál, a
ki elnyeli, vagy nyolczkaru polipuszra, a ki megfojtja; de hátha épen
egy syrénre, a kinek a karjából még nehezebb a szabadulás!
A klub tagjai között a legszerencsésebb volt a gyöngyhalászatban lord
Alb… (A cenzura miatt nem volt szabad az egész neveket kiírni hirlapi
közleményeknél.)
Öreg úr volt már: de azért korcsmaképes. Vagyonos volt és agglegény;
jövedelme nagy részét inségesek fölsegélésére fordította. A lebujokban
győzte az ivást és a fizetést. Törzsvendége volt a leghirhedettebb
rotherhythei spelunkának a «Kakas-lovaghoz».
Ismeretes emblema. A feleségeiktől megcsalt férjek czímerképe. Nagy
látogatottságnak örvendett. Itt lehetett találni a legerősebb punchot, a
legmérgesebb dohányt s a legkifestettebb leányokat. Voltak
mellékhelyiségei is hashisevők és ópiumszivók számára. Lord Alb… csak
szektet ivott, s másokat is azzal traktált. Aközben kereste a gyöngyöt.
Néha reggelig is ott dőzsölt a lármás társaságban: élvezte az utczai
énekesnők nyiltszívü nótáit, biztatta a boxoló matrózokat, a győztest
megajándékozta; ha valakiben meggyuladt a pálinka, azt a magával hozott
ellenszerrel meg tudta gyógyítani; őt nem merte senki bántalmazni, mert
herkulesi ereje volt.
Reggel felé aztán, a minek a megérkezését a hajók tülköléséről lehetett
megtudni, mely a matrózokat hajóikra hivogatta, a lord is fölkászolódott
és hazament. A csatorna hídjánál várt reá a gyaloghintója, abba
belevetette magát s aludt hazáig. Fölvitték a lakásába, lefektették.
Délfelé fölébredt, megfürdött, megborotválkozott, felöltöztette magát
divatos manchester köntösébe, megivott egy pohár ambra elixirt. Aztán
lóra ült, kilovagolt a Hydeparkba, az útban talált hölgyeket kecsecsen
üdvözölve jobbra-balra. Igazi gavallér volt.
Csak itt-amott mutatott rá ólmos botja végével egy policeman, társát
figyelmeztetve: «a mynheer». A Kakaslovagnál hollandusnak czímezték a
lordot, viselete, flegmája és ivóképessége miatt.
A Hydepark kioszkjában aztán megreggelizett; ott volt a gyűlhelye a
többi búvár uraknak; ott azután elmondta osztriga és fogolypástétom
mellett, a mit a lebujban a vereshagymás kabeljau s az égő plumpudding
között begyébe szedett:
– No, urak, ma egy igazgyöngyöt halásztam!
– Igazgyöngy! – kiáltá fel gúnyolódva lord Bel… makacs ellenfele lord
Alb…-nak, atrobilosus ember, kinek életfeladata volt mindenkinek
ellentmondani, mindenben kételkedni, de különös czéltáblájának tartotta
ezt az idealista, humanista, altruista lordot, a kinek az előadásait
igyekezett skeptikus közbeszólásaival megzavarni. – «Igazgyöngy!
Bizonyosan afféle bourgignon.» (Így hivják a gyártott hamis gyöngyöt.)
– Nem! Ez egy valóságos parangon. (Elsőrendű nagy terménye a meleagrina
margaritiferának.)
– No, majd meglássuk, hogy az én fogam alatt nem törik-e széjjel? (Ez a
próbája az igazgyöngynek.)
Lord Bel… azok közé a búvárok közé tartozott, a kik a londoni nyilvános
házak korallgrottáiban tanulmányozzák a tengerfenéket. Ott is sok
érdekes csiga terem.
Elválhatatlan társa volt neki a skót nagybirtokos, O-Don… a kit a
klubban úgy hivtak, hogy Bashaw. Turbánt, kaftánt, salavárit viselt,
shorbetet ivott, csibukból pöfékelt, s hosszú ősz szakállt viselt. Senki
sem bántotta érte: ha neki úgy tetszett.
Ennek meg az volt a speciális tanulmánya, hogy a Londonban létező
«lunatic-asyl»-okat látogatta meg: azoknak a lakói történetéből
gyűjtötte eleven regényeit.
Ezt a két urat valami közös érdek kötötte össze, a mit azonban rajtuk
kívül senki sem ismert. Annyit lehetett tudni felőlük szorgos utánjárás
mellett, hogy lord Bel…-nek volt valaha egy szép, fiatal leánya, a kit
az apa egy ballépés miatt házából elűzött, a skót bashawnak pedig
létezett egy legény fia, a ki az apai házból elszökött, s évek óta se
leánynak, se fiúnak hirét sem hallották a bánkódó szülők. A két apa
azokat keresi, a lord a nyilvános házakban, a Bashaw a tébolydákban.
A skót főúr már annyit közölt a barátjával, hogy nyomon van: látta a
fiát, rátalált egy «little house»-ban, (kisebb tébolyda, ingyenes,
melyet jótékony alapítvány tart fenn.)
– Bolond?
– Az.
– Mi a mániája?
– Egész nap verseket ír.
– Hát hisz az ártatlan tébolygás.
– De azokat egész éjjel deklamálja, nem hagy senkit aludni.
– Nem gyógyítható?
– Az orvos azt mondja, hogy vagy trepanálni kell a koponyáját, vagy meg
kell házasítani.
– Csak akadjon olyan áldozat, a ki kész egy bolondhoz feleségül menni.
– De mikor azzal kigyógyul. Én ismertem egy nőt, a ki feleségül ment egy
kannibálhoz: nem félt, hogy megeszi.
– Akadnak olyan némberek.
A két főúr közrefogta lord Alb…-ot. Mind a hárman egy széles ottománon
foglaltak helyet; középen lord Alb… A Bashaw keresztbe szedte a lábait
maga alatt s nagy füstgomolyokat fújt a mesélő felé a csibukjából.
– No hát lássuk azt az igazgyöngyöt.
Lord Alb… hozzákezdett.
– Az történt, hogy a mult éjjel ott ültem a Kakaslovagnál a szokott
asztalom mellett, vizsgálgatva a körülöttem csivelgő asszonyi állatokat,
a kiknek a köszöngetését nem tartottam érdemesnek figyelembe venni. Egy
hárfás leány énekelt és muzsikált a podiumon: annak a dalait hallgattam.
– Szép volt a lány? – kérdé lord Bel…
– Nem tudom. Nagyon ki volt festve. Széles kalapja alól fekete haj
omlott alá, a mi nem volt a sajátja, a szemöldökei is festve voltak,
elől trompeuset viselt, czipőin bouffantokat, a mi nagyon testesnek
tüntette fel. Azzal vonta magára a figyelmet, hogy hangos vitába
keveredett egy fiatal dandyvel, a kinek nem akarta megengedni, hogy a
mezitelen vállát megcsókolja.
– Pedig az arra való úgy-e? – szólt közbe a Bashaw.
– Természetesen. A leány azt kiáltotta: «Eredj! selyemruhás ember ne
érjen hozzám: gyűlölöm a selymet, meg a bársonyt.» Én ezen
elcsodálkoztam. Hiszen a selyem-, a bársonyruha zsebében terem az arany.
Odamentem a czivódókhoz. A dandynek adtam egy bordalökést, a mitől az
asztal alá kalimpázott. A leánynak szóltam: – Hát az én barchent
jaklimnak szabad-e hozzád dörzsölődni?
A leány elnevette magát: «Te már tetszel nekem, mert paraszt vagy és
öreg vagy». – «No hát gyere az én asztalomhoz s dalolj én nekem.» –
Kapott rajta, egy szökéssel lenn termett a magas pódiumról, pedig a
nehéz hárfáját is emelnie kellett.
– Ön nem segített neki?
– De igen. A könyökét fogtam.
– Pedig nem ott van a hypomoklion.
Azután leült mellém az asztalomhoz s elkezdett hárfázni és dalolni.
Csintalan románczokat énekelt, a minőket a többi hárfásnők szoktak: «Te
madaram», mondám neki, «el tudnád-e dalolni ezeket a nótákat, ha nem
volnál így kifestve?»
– Nem tudnám.
– Lehet téged kendőzetlen arczczal is látni?
– Lehet.
– Hol?
– Otthon a szobámban.
– Elvezetnél engemet a te otthonodba?
– Szivesen. Itt van a lakásom mingyárt a vendéglő padlásán. Van jó
lábad?
– Hegymászó vagyok.
– No, mert öt lépcsősoron kell fölkapaszkodni. Velem jöhetsz.
Azzal fölkerekedett hárfástul s vezetett föl a lakására. Biz az a
legmagasabb emeleten volt, a hol már a padlásgerendák képezik a
plafondot, s az alacsony ablakból a háztetőre látni; de az az előnye
volt a szobájának, hogy a vendéglő főkéménye nyult fel a szögletében s
annál fogva nem kellett benne fűteni, mert a kémény elég meleget adott.
Egy asztal, egy zárható szekrény, két szalmaszék, egy olajlámpás
képezték a butorzatát; az ágyfülkében volt a nyoszolya, tarka
kattun-függönyökkel. Egy kis szűk pitvara is volt a szobájának, a minek
szögletében vörös világosság derengett. Az egy kis bádogkatlanból jött,
melyben kőszén parázslott, forrón tartva a groghoz szükséges vizet, a
mit eshetőleges vendége számára készen kellett tartani a szép
Melusinénak.
– «Melusine»? Ez bizonyosan komédiásnév, – szólt közbe lord Bel…
– Természetesen. A hölgy arra kért, hogy maradjak a pitvarban, a míg ő a
szobájába megy toilettet csinálni. Valami polczról kénes fonalat vett
elő, azt meggyujtotta a parázsnál s bement a szobájába a lámpást
meggyujtani. Azután még egy perczre visszatért, az üstöt a forró vízzel
leemelni és bevinni. A bezárt ajtón keresztül nemsokára nagy
lubiczkolást hallottam, mely elárulta, hogy a forró vizet nem annyira
grogcsinálásra, mint alapos mosakodásra használja.
– Nem leskelődött ön a kulcslyukon át? – kérdé a Bashaw.
– Dehogynem. Volt azon az ajtón több judáslyuk is fúrva, de mindannyit
hasznavehetetlenné tette a komédiásné azáltal, hogy a levetett szoknyáit
az ajtó fölé akasztotta. Félre kellett tennem a kiváncsiságomat. Nem
soká várakoztatott. Ismét nyilt az ajtó, s ő kitekintett a nyiláson. Én
visszahőköltem a láttára. Ez nem az a hölgy, a kit én ide kisértem. Az
egy magas, testes amazon volt, ez pedig egy szilfid. Fehér, lenge
pongyola volt rajta, mely szoborszerű idomaihoz tapadt, a fekete haj
eltünt, a helyett csaknem fehér ezüstszőke fürtök omlottak a vállaira.
– Micsoda? Ezüstszőke haj? – szólt közbe lord Bel.
– No igen! ezüstszőke. Ez nem olyan ritkaság az angol nőknél. Sohasem
látott ön még ezüstszőke hajú nőt?
– De igen. Láttam.
– Én meglepetve rebegém: «Ön az, Melusine»? Erre ő szelíd mosolylyal
suttogá: Most már nem vagyok Melusine. Híjon az igazi nevemen:
«Milagrida.»
– Micsoda, Milagrida? – kiálta fel hangosan lord Bel. – Hisz az spanyol
név!
– Hát mért jön, mylord, ezért haragba? Lehetett a hárfásnő spanyol
leány. Csak nincs olyan bolond angol családapa, a ki a leányát
Milagridának kereszteltesse.
– Kérem ezt a thémát nem fejtegetni tovább.
– Az egész megjelenése a leánynak meglepett. Oly karcsú volt, oly
lengeteg; minden mozdulata csupa kellem, csupa báj, de különösen az
arczának az átváltozása volt feltünő, a mióta azt a czudar festéket
lemosta róla, szemei kékek voltak, miket a festett pillák feketéknek
hazudtak, a fekete szemöldök helyén finom vékony vonalak húzódtak, arcza
fehér volt, mint a porczellán, de bezománczozva a legtündöklőbb
rózsaszínnel, mintha a hajnal sugározná be. Csak a jobb arczán volt
látható egy háromszegletű fehér folt; de az is jól illett neki. Kis
leány korában egy papagály megharapta: annak a forradása maradt ott.
Erre a szóra lord Bel… izgatottan ugrott föl a helyéről.
– Egy papagály harapása? – hebegé.
– No igen; ezek a komisz beszélő madarak olyan gonoszindulatuak: a kire
irigyek, azt megharapják.
– Az lehetetlen! Az lehetetlen!
– Csak nem akarja a papagályokat védelmébe venni?
Lord Bel… a selyem zsebkendőjével törülgette izzadó homlokát.
– De egy hárfajátszóné!
– No hát miért nem kaphatott volna egy hárfajátszóné egy papagálytól
harapást az arczára?
– De hát honnan tudja ön, hogy az a fehér folt a leány arczán
papagályharapásnak a helye?
– Ő maga mondta el nekem.
Lord Bel…-nek a szemei vérben forogtak. Oldalzsebébe nyult, kihúzta a
bowieknifeot s annak a hosszú pengéjét kiugratta.
– Ugyebár, – hörgé tompán, rekedten, – mikor az ember egy ilyen szép,
piros női arczon egy olyan fehér foltot talál, egyszerre kedve támad azt
megcsókolni.
Eközben úgy fogta marokra a nagy kést, mintha a kedves barátjának szánna
vele egy oldaldöfést.
– No, azt én nem tenném; nem szokásom. Hanem az ujjam hegyével
érintettem azt a fehér foltocskát, megtudandó, hogy nem a letörült fehér
festék maradványa-e az ott? Erre adta a leány azt a fölvilágosítást.
Lord Bel… abbahagyta azt a szurkálási mozdulatot a zsebkéssel, a helyett
levágott egy darabot a rágódohány tekercséből s azt a szája szegletébe
dugta, s aztán hanyatt dűlt a kereveten.
Lord Alb… sietett még tisztábbra mosni a hárfás leányt, mint a milyen
tisztára az maga mosakodott.
– A lámpavilágnál szétnéztem a kis manzard szobában. Semmit sem találtam
benne, a mi hasonló természetű osztályhoz tartozó némberek lakhelyeit
diszíti. Falain nem voltak az Aretin-féle érzék-ingerlő képek, még az
ismeretes Männeken Piss gipsz-szobra sem volt látható a szekrénykéjén.
– Te kis Milagrida, úgy látszik, – mondám neki, – hogy valamikor a jobb
társaságokban voltál otthon. Olyan finomak a kezeid.
– Pedig a hárfapengetéstől megkérgesednek az ujjak hegyei. Igaz, hogy
fiatal koromban előkelő család tagja voltam. Családi nevemet nem mondom
meg. Az apám valamikor spanyol követ volt.
– Lárifári! – rikácsolt közbe lord Bel… – Hogy lett volna spanyol követ?
– Ezer bocsánat. Én tévedtem. Portugált mondott. De nekem a spanyol, meg
a portugál mindegy.
Lord Bel… a szóra egészen elvörösödött.
– Ezt ön csak az én boszantásomra mondja most! – S azzal kiköpte a
szájából a rágott dohányt.
Lord Alb… nem értette, hogy mi boszankodni való lehet ezen? Azzal
folytatá a mesélést:
– Egyszerű a történet; egy fiatal leány és egy ifjú szerették egymást.
Előkelő családok tagjai voltak mind a ketten. Boldogságuknak semmi sem
állt az útjában, a szülők beleegyezésével jegyesek lettek. A menyegző
napja ki volna tűzve, a jegyesek a szószékről kihirdetve, csak egy hét
volt még hátra. Ez utolsó hét alatt történt, hogy a menyasszony atyjának
egy majorházába beleütött a villám, s az porig leégett. Az apa és anya
együtt kirándultak a kár megtekintésére, leányukat otthon hagyták. E
távollét alatt érkezett meg a kastélyba a vőlegény. Volt, a ki fogadja:
a menyasszony. Őrjöngve szerették egymást, igazán őrjöngve. A páros
együttlét rossz tanácsadó. Az ifjú azt susogta a leány fülébe, hogy
hiszen úgy tekintsék már egymást, mint férj és feleség. Egy szikra volt
csak, s ettől a szikrától fel hagyta gyújtani a leány a szivét. Odaadta
azt a kincsét, a mit vissza nem lehet venni többé. Feláldozta jövendőjét
a pillanatért. Hát aztán mi lett velük? Az, a mi Hamlettel és Oféliával:
«Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.» «El is vevélek, ha hozzám
nem jövél.» A vőlegény a pillanat gyönyöre után megutálta a
menyasszonyát; leszidta, gyalázó szavakkal tetézte s magára hagyta;
többé felé sem jött, s azon a napon, a melyen menyegzőjüket kellett
volna megtartaniok, megszökött az apai háztól.
– A futó bolond, – dörmögé a Bashaw, kifújva a csibukjából a szikrázó
hamut.
Lord Alb… folytatá az elbeszélést:
– Ha ezzel vége lett volna a szomorú történetnek, hát ez olyan
mindennapi eset volna, a mit nem érdemes följegyezni. Egy megszökött
vőlegény. Gyöngyház, ha leszakad, lesz más! De az önfeledt szerelmi
odaadásnak következései voltak a leányra nézve, a miket a termete
elárult. Az anyai szem észrevette e változást: a leány mindent
megvallott. Kétségbeesés jött be a házba. Az apa előtt sem lehetett
titkolni a szerencsétlenséget. A becsületére féltékeny lord, kinek melle
királyok érdemrendeivel volt diszítve, határtalan haragra gerjedt s
elűzte a leányát a háztól, ki fejére ily gyalázatot hozott: egy shilling
nélkül. Látni sem akarta többé. Az anyja irgalmasabb volt hozzá. Minden
pénzét és az ékszereit átadta a leányának, a ki aztán Londonba menekült.
Az apja oly kegyetlen volt, hogy londoni ismerőseinek, rokonainak
tiltakozó leveleket írt: nehogy elűzött leányának menedéket vagy bármi
segítséget adjanak. A leány elveszett a fővárosi nyomorultak
számlálatlan tömegében.
Lord Bel…-nak valami eshetett a szemébe, mert nagyon törülgette.
– A szerencsétlen leány nemsokára megszabadult – az istenáldásától.
Finom társaságban úgy hivják ezt, hogy istenáldása. A fölösleges emberek
számát szaporító új gentlemannek volt annyi becsületérzete, hogy a mi
hibát világrajöttével elkövetett, azt nagyhamar a világtól megváltával
helyrehozza. Miss Milagrida felvehette a Melusina nevet. Utolsó pénzéből
vett magának egy hárfát s a csapszékbe járt énekelni.
– És most már abból élek, a mit a hárfámmal keresek. Szegény
keresetforrás, de tiszta, – mondá, nagy szempilláit lesütve. –
Czintányéromba rézpénzt dobálnak: arany, ezüst nem kerül abba soha. De
nekem az elég. És már most azt is érteni fogja ön, miért mondtam annak a
tolakodó dandynek, hogy hagyjon békében: utálom a bársonyt és selymet. Ő
is mindig bársony ruhában jött hozzám, a ki boldogtalanná tett. Azóta
irtózom a bársony érintésétől.
Én kissé valószinűtlennek találtam a leány állítását.
– De hát, szép Milagrida, mit csinál maga, hogyha valamely úrnak kedve
támad magát a szállására felkisérni, a hogy ime én is felkisértem? Nem
minden látogató engedi magát szomorú történetekkel kielégíteni. S maga
is csak húsból és vérből van.
– Oh, az ellen van énnekem egy talizmánom, a minek az igézete
csalhatatlan. Akarja ön, hogy megmutassam?
– Kérem szépen.
Erre a szép Milagrida a szekrényéhez lépett, felnyitotta s kivett belőle
egy üveg ládikát, mely selyemmel volt befedve: azt letette az ágyára.
– Nézzen ön ide, – szólt, a selyemtakarót lerántva a ládikáról.
Visszariadtam a látványtól.
Az üvegfödél alatt egy csecsemő bebalzsamozott mumiája volt látható.
– Ez az én talizmánom, – suttogá a leány; – akar ön az ágyamra feküdni,
sire? Kettőnk között nem lesz más, csak ez a kis koporsó.
Nekem a köny kicsordult a szememből.
Egy utczai énekesnő, a kinek mindennapi hálótársa első, egyetlen
szerelmének szülötte üvegkoporsóban!
Odadobtam az erszényemet az asztalra.
– Fogadja el tőlem, miss, e segítséget s őrizze meg továbbra is a
tisztaságát. Gondom lesz önre. Én leszek önnek az apja.
– Nem, nem! – hörgé lord Bel… – Én, én vagyok az apja! Ez az én leányom!
Azzal fölugrott a kerevetről, arcza sötétvörös lett, szemeit aláfutotta
a vér, kezével a torkához kapott, mintha a fojtogató lidérczet akarná
eltávolítani. S egyszerre csak arczczal előre bukott, eszméletét
vesztve.
A két mylord fölemelte s lefekteté a pamlagra. Rögtön sebészért küldtek,
az eret vágott rajta, a mire a beteg föleszmélt, de már csak megbénult
nyelvvel tudott hebegni, lord Alb… kezét keresve jobb kezével, mely
hideg volt, mint a jég.
– Hozza ön – ide – a leányomat. – Keresse föl. – Megbocsátok neki. –
Visszafogadom. – Örökösömmé teszem. – Egyetlen leányom. – Szegény
Milagridám!
– Sietek! Rá fogok találni!
– Akkor én is sietek a fiamat idehozni a lunatic asylból; – szólt lord
O’Don… – Tegye jóvá a bűnét, tegye boldoggá a kedvesét, s maga is
gyógyuljon meg általa.
Azzal lekapta a fogasrul a tengerikutyacsont-fogantyús bambusznád
pálczáját s elrohant a kioszkból.
Nem olyan könnyen ment lord Alb…-nak az eltávozása. Annak a kezét
vasszorítással fogta a gutaütött ember ökle, a ki egyre rebegte e két
szót: «Leányom! Clerc!» Az utóbbira azért volt sürgetős szüksége, hogy
végrendeletét élőszóval tollba mondhassa neki. Másfelől meg a kioszk
kávésa ült a lord Alb… nyakán azzal a követeléssel, hogy vitesse el
innen azt a gentlemant, a kit a gutával megüttetett, az ő kioszkjában
nem szabad senkinek meghalni. A felcser meg a díját követelte rajta.
Lord Alb… praktikus ember volt, föl tudta osztani a föladatát. Első a
nyavalyás lord elszállítása a lakására, ápolás alá vétele: egy
óranegyed. Azután a clerc meghivása a testamentomtevőhöz: másik
óranegyed. Akkor lóhalálában a Kakaslovaghoz, a leányt fölkeresni: ez jó
félóra. De időközben egy zsibárusnál flanell janklit kell venni, mert
bársony ruhás urat a leány magához közel nem ereszt. Onnan vissza.
Minden kitelik másfél órából. Addig várjon a halál. Hiszen mi is elég
soká várunk a kegyelmes úrra, várhat ő is.
Így szépen fölosztva az időt, kifizette a kávést, meg a chirurgust s
levitette a beteg mylordot a kívül várakozó sellyéjébe. Azután a lovát
kereste, a min idejött. Azt biz’ elvitte a Bashaw a maga sietős útjára.
Egy goddamot sem mondott rá. Ott ácsorgott egy boxcab a kocsija mellett.
Megmondta neki, hogy hova hajtson. Míg az a hátulsó ülésbe
felczihelődött, lord Alb… előhúzta a zsebéből a butykosát, a mi
whiskyvel volt tele s megitatta belőle – nem a kocsist, hanem a lovat.
Ennek azután volt sikere. A boxcab röpült, feldöntött egynéhány
kofaállványt; de minden állomásra megérkezett jó idején. Öt perczczel a
kiszabott idő előtt a mylord már rátalált a hárfásleányra a «Kakaslovag»
ivótermében. Még az ajtóból kiáltott rá. A családi nevén szólította.
– Miss Bel… Milagrida! Önt az édes atyja hivatja magához.
– Kicsoda?
– Lord Bel… Algernon, az én legkedvesebb barátom.
– Mi dolga van velem a mylordnak?
– Önt akarja tenni örökösévé.
– Így csak nem mehetek hozzá, ebben a maskarában. Engedjen átöltöznöm.
Hisz nem ismer rám az apám
– Nincs idő rá, miss; önnek az atyja haldoklik, órái meg vannak
számlálva.
Erre a leány fölsikoltott s elkezdte a haját tépni. Már tudniillik azt a
fekete parókát, a mit viselt. Zokogott.
S ez igen czélszerű volt. A fekete paróka lehulltával előtünt az
ezüstszőke hajzat, s a sűrű könyek lemosták az arczáról a festéket. Rá
lehetett ismerni a Milagridára. Így aztán vihette őt magával lord Alb…,
útközben elmondva neki a kioszkban történteket.
A boxcab lova feleúton összerogyott a nyargalástól, gyalog kellett
tovább sietniök. Felhasználták a melléksikátorokat. Elég jókor érkeztek
meg lord Bel… szállására. A mylord utolsó óráját élte; de még
eszméleténél volt. Hárman is voltak mellette, a kiknek feladata az volt,
hogy utolsó óráját megnehezítsék: a clerc, a ki motyogásából a
végrendelkezését igyekezett kiértelmezni; a káplán, a ki gyóntatta, s a
csodadoktor, a ki hólyaghúzókat rakott a talpára, meg a mellére s
szalmiákszeszt szagoltatott vele, a mitől a beteg nagyokat tüsszentett,
a két különböző examinátor nagy boszuságára.
Mindennek röviden véget vetett miss Milagrida megjelenése.
A hárfásnő, a mint ágyban fekvő atyját megpillantotta, nagy zokogással
rohant oda hozzá s keblére borult.
Lord Bel… csak a balkezét tudta még fölemelni, a jobbja megbénult, azzal
ölelé keblére visszatért leányát, utolsó erejével világosan ejtve ki e
szavakat:
«Leányomat nevezem ki általános örökösömmé.»
Ez volt az utolsó szava, utolsó lélekzetvétele. E szavakat protokollumba
vette a törvény embere. Tökéletes végrendelkezés volt.
Szeretett leányának nem volt már más feladata, mint halálra vált
atyjának szemeit az örök álomra lefogni.
A közjegyzősegéd felszólítá a másik két urat, a káplánt és a kuruzslót,
hogy menjenek át vele a mellékszobába, a hivatalos okiratot mint tanuk
aláírni. Lord Alb…-ra nem reflektált, azt daróczruhájában valami
szénhordónak nézte.
Ezalatt megérkezett a Bashaw a fiával. Az őrültek gunyáját még a «Kis
házban» fölcseréltették vele a hajdani bársony köntösével. Az orvos
kiadta a bizonyítványt, hogy a fiatal mylord, mint teljesen felgyógyult,
elbocsáttatik.
– – Már most, ha a regényíró szabad kézből írhatná meg ennek a
történetnek a végét, a maga szentimentális hajlamával, optimista
felfogásával, milyen szép jelenetet festhetne ebbe a rámába! Egy apa
halálos ágyánál térdelő leány, kit a megtért vőlegény vigasztal;
halavány ifjú, homlokára hulló szőke hajfürtökkel; az érzékeny pár
fölött az élő családapa, ki áldó mozdulattal teszi két kezét az ágy
mellett térdeplők fejére; a halott apának még egyszer fölnyilnak az
ajkai, mintha a túlvilágról sóhajtaná el az «áment».
Hanem a kegyetlen krónika kötve tartja a regényíró kezét.
Nem az lett a vége.
A bolondokházából előhozott fiú nem volt szép. Feje simára borotválva,
homlokán áruló diadém: egy sor fehér pont, a mit pióczacsípések hagytak
hátra letörülhetetlen emlékül; kiülő szemei széjjel kancsalítanak;
orrczimpái lüktetnek, arcza vigyori ránczokkal keresztülbarázdálva;
mikor állatias kifejezésü felső ajkát fölhúzza az inyéről, két kitörött
fog helye tünik elő. Azokat erőszakkal távolították el az orvosok, mikor
a tébolyultat megszállta a sitophobia (ételiszony), hogy az ételt tömlőn
keresztül vezethessék a gyomrába.
Az ifjú ember egy ólálkodó dúvad sunyiságával tekintett szét a szobában.
A mellékszobában látott három embert, a kik valami írással voltak
elfoglalva.
Egy ember ott állt az ablakban jó távol.
Az ágyon feküdt egy halott, annak a keblére borulva sírt egy nőalak.
Az ifjú apja, O’Don… lord költögeté a halottat.
– Mylord! barátom! Ébredj föl! Elhoztam a leányod vőlegényét.
Tehát ez az ő menyasszonya!
No de régen óhajtott vele találkozni! Annak a bolondja volt.
Most hát itt van! Nagyon jól van.
Lassan odacsúszott az asztalhoz. Azon hevert az apjának a
tengerikutyafogas pálczája. Ismerte jól. Abban volt egy pálczatőr, egy
két élű dákos.
Hirtelen kirántotta a tőrt s egy szökéssel ott termett a halottas ágynál
s a tőrt markolatig döfte menyasszonya hátába, a szívén keresztül, hogy
annak még sikoltani sem maradt ideje.
Azzal visszarántotta a gyilkot s két marokra fogva a saját szívén verte
azt keresztül, úgy vágta magát hanyatt az apja lábainál.
Erre a rémlátványra az apa, a Bashaw, elkezdett elébb őrülten
vigyorogni, majd hangos kaczagásba tört ki. Megtébolyodott.
… Ez volt lord Alb…-nak az eleven regénye, a mi meg van örökítve a napi
krónikákban.