Abban az időben Bécs volt a világ központja.
Már tudniillik, a mit mi világnak tartunk: a meddig a mi takarónk
nyúlik.
Oda sereglett mindenki, a kinek valami elnyerni, vagy elkölteni valója
volt.
Egy ideig (hosszú ideig) ugyan czentrifugál központja is volt Bécs ennek
a világnak. Tíz esztendeig dühöngött benne a keleti pestis. Bécs volt a
gócza ennek az egész Európát fenyegető vésznek. Menekült belőle
mindenki, a kinek a halál félelmes volt. Borzasztó halál, a mi ellen nem
volt gyógyítás, szabadulás.
Aztán jöttek az elemi csapások. A folyók özönvizekké áradtak. A
császárváros palotáinak az erkélyéről csónakkal szedték le a menekülő
uri népet.
Majd meg a tűzláng pusztította végig a nagy várost. Egész negyedek égtek
hamuvá. Menteni nem lehetett. A tüzes forgószél végtül-végig pusztította
a várost.
Ez mind Isten csapása volt. El kellett viselni.
De most következett az emberek csapása.
Az új királynőt, Mária Teréziát, fegyverrel támadták meg a szomszéd
hatalmak.
Bajorok, burkusok, francziák szövetkeztek ellene. Osztozni akartak a
tartományain. Már Bécs város kapuit döngették.
A királynő újszülött fiával Pozsonyba menekült.
Mindenki elhagyta, csak a magyarok nem.
Az az égretörő kiáltás: «Életünket és vérünket a mi királyunkért»,
megállítá az ellenségeit, kicsikarta kezeikből a diadalt. A többit
elmondja a történetírás.
A magyar főurak aztán otthont találtak a császárvárosban. Palotákat
építtettek és úri pompával tüntették ki magukat; a főutczákon
kengyelfutóktól előzött aranyos hintóikat, prémdolmányos huszárjaikkal,
bámulta a nép, s rájuk ismert a családi színeikről a libériáikon.
A királyi gárdisták épen mesemondás tárgyai voltak.
A gárdista mint közvitéz is tiszti rangot viselt.
A magyar nemesi családok büszkeségüket találták benne, hogy
legdélczegebb fiaikat a bécsi gárdába bevezethették. De mustrája is volt
az a magyar fiatalságnak.
De valamennyi magyar gárdista között legfeltünőbb alak volt Zarándi
Károly. A családi neve más volt: ez csak a prædicatuma.
Fia volt a Rákóczi-szabadságharcz egyik vezérének, a ki a kuruczok
fegyverlerakásánál nagy szerepet játszott, s ezért jutalmul donáczióba
kapta az Alföld egyik nagy latifundiumát, a rajta épült nagy kiterjedésü
mezővárossal együtt. Hozzá kapott még feleségül egy német herczegnőt.
Fiát a császár nevére kereszteltette, ez is volt a keresztapja. Károly
grófot Bécsben nevelték. Kitünő tehetségű ifjú volt már növendék
korában.
A mint árvaságra jutott, a tutora installáltatta a nagy dominiumba, a
hol megismerkedett roppant gazdagságával s azzal a meggyőződéssel
térhetett vissza Bécsbe, hogy ő az a hatalmas ember, a kinek csak akarni
kell valamit, az rögtön beteljesül.
Akart a gárdához bejutni: befogadták.
A bájos királynő kisérőjének választotta.
Az udvarhölgyek rajongtak érte.
Azok között a legragyogóbb szépségül volt elismerve egy nagy befolyásu
külhatalmasság nagykövetének, Lüderitz grófnak a felesége: Leontine
herczegnő.
Alakját a herczegnőnek a halhéj pánczél, vertugadin és a bouffantok
miatt nem lehet leírni; haját a puder, arczát a fehérítő és pirosító s a
szépségflastromok tartják előkelő ismeretlenségben; de a hagyomány azt
örökíté meg, hogy ő volt az udvarhölgyek legimádatraméltóbbja, a kinek
már azért is nagyon szépnek kellett lennie, mert otkolonban fürdött.
Zarándi Károly egészen belebolondult a herczegnőbe.
Azonban szenvedélyének erős akadályai voltak.
Nem a herczegnő férje. A kitünő diplomata, a mily tiszteletreméltó volt
a magasabb politika terén, oly kevéssé volt eszményképe a férfinak.
Alacsony termetét ferdére tolta el egy elrejthetetlen kinövés, féllábára
bicczentett, s a szemeit ideges rángatózás kényszeríté pislogni.
Hanem gazdag volt.
A herczegnő pedig erényes és büszke.
Az erénynek a legerősebb védbástyája a női büszkeség.
De az erényessége mellett a raffinált kaczérságot gyakorolta Leontine
imádói ellenében.
Szabad volt Károly grófnak a herczegnőt ajándékokkal meglepni. Hozhatott
neki drága schmuckot, beszélő papagályt, kapuczinus-majmot, nyerges
lovat; az mind elfogadtatott. Írhatott hozzá verseket (volt költői
tehetsége). Rendezhetett a nevenapjára tüzijátékot, karusszelt.
Lefestethette hírneves művészszel az arczképét. Ezzel mind elnyerte a
jogot – egy kézcsókra. No még többre is. Egy findzsa kávéra, a mibe
Leontine herczegnő saját rózsás ujjaival rakta bele a czukrot. Károly
gróf nagyon édesen szerette a mokkát. Még édesebbet kért. Nem! Nem! Azt
a kávéédesítőt nem adták meg neki.
Zarándi Károly gróf dúsgazdag főnemes hirében állott. Alföldi birtokait
nem is holdakban, hanem négyszög mérföldekben taksálták. Egyszerre ezer
tulkot hajtatott fel a pusztáiról, melyeket az akkori nagytekintélyü
főélelmezési biztos, báró H. vett át tőle a hadsereg számára. Volt
hitele a fiatal grófnak. A királynő rábízta a magyar nemesi gárda
pénztárának kezelését. Bármit kívánhatott tőle az imádott hölgy, ha csak
pénzbe került, teljesíthette.
Ha lovagias vitéztettről volt szó, attól sem riadt vissza.
Egyszer, egy nagyon követelt csók díjában, Leontine herczegnő azt
kivánta, hogy a délczeg vitéz ugrasson le a paripájával az ő szeme
láttára a bástyáról a sánczárokba. Megcselekedte. A lova tönkre ment, ő
maga zúzódást kapott. De elnyerte a díját: a csókot.
A csóktul lesz aztán az ember igazán őrült.
Bölcs szokás a chinaiaknál, hogy a csókot eltiltják; minek az alvó
démont fölébreszteni?
A herczegnő szobájában volt a képek között egy porczellánra festett
tableau, (talán Correggio remekműve), mely a hadisten Áresz találkozását
ábrázolja a szépség istennője Cytherével. Csókolódási jelenet: Áresz, a
fegyverzetéről itélve, afféle küraszir volt. Hátha még magyar gárdista
lett volna! Symbolice magyarázza a képen az isteni gonosztett végét a
két égi fiu, Hymen (a hűség jelképe), a ki fáklyáját – a föld felé
fordítva – kioltja, és Érosz (a szerelem istenkéje), ki a maga
szövétnekét a csókolódó pár fölé emeli magasra. Hiszen ott is kész volt
az indok: a kiállhatatlan férj, a kis sánta és púpos vállú Hefaisztosz.
Károly gróf mindig megállt az előtt a kép előtt, mikor Leontine
herczegnőtől búcsút vett; s forró sóhajtozásai kifejezték, hogy mire
gondol. Hát nem maguk az istenek adnak példát a halandóknak?
A herczegnő mindig kinevette.
Egyszer aztán komolyan vette a dolgot.
A társalgó teremből nyilik a boudoir. Egy szőnyegajtó vezet hozzá, a
melynek nincs látható zára. Egy titkos rugó nyomására nyílik fel. Ennek
a rugónak a gépezetét meg lehet tudni azon az áron, a mit a herczegnő
imádójának föltételül szab. Megsúgta neki ezt az árt.
És megállhatta, hogy nem nevetett hozzá.
Pedig az a lehetetlenség volt.
– Megteszem! – mondá Zarándi Károly, s hogy eskünek vegyék az igéretét,
térdet hajtott a tündérnő előtt. – Fogadom igaz magyar vitézi szavamra,
hogy meglesz, a mit kivánt a herczegnő. Az a nap az «én» ünnepnapom
lesz.
Azzal elhagyta a herczegnőt, a ki azután sokáig eltöprengett fölötte,
hogy vajjon csakugyan sikerülhet-e egy őrült szerelmesnek egy lehetetlen
föltételt valóvá varázsolni?
Hogy mi volt az a lehetetlen föltétel, azt majd csak ha a
megvalósulásához közelít, fogjuk elárulni.
A fiatal gárdista másnap rögtön szabadságolást kért a főudvarmestertől
nehány hétre, magyarországi birtokai rendezése végett. Azt megkapta s
azzal a saját fogatán lehajtatott a magyar fővárosba.
Ugyan mit kereshetett ottan?
*
Magyar főváros! Hisz ez nem létezett.
Volt egy Pest. Vályogból épült házak girbe-gurba utczáival, a mik igen
kellemes tanyául szolgáltak a hízó sertéseknek. A hatvani kapu zárta be
a védőbástyát, mely a Dunáig lekanyarult s ott befejezést nyert a
rondellával, a mi még száz év mulva is ott díszlett, mint a magyar
színművészet aziluma. A mostani Deák Ferencz-utczát határolta egy
czölöpgát, sárral tapasztott sövénynyel, a mi nem a török hadak
feltartóztatására volt kifundálva, mint inkább arra a czélra, hogy a
zsidók be ne szökhessenek a belső városba, portékáikat házalva
elárusítani. Az csak a palánkon kívül volt nekik megengedve. Reájuk
lehetett ismerni a parancsolt vörös köpönyegről, a minek a baloldali
szárnyán arasznyi sárga folt tett tanuságot.
A mostani paloták helyén terjengett egy nádas, melyben jó sikerrel
lehetett vadkacsákra vadászni; a városliget helyén farkasok, rókák
bozótja, azon túl a futóhomok sivatag pusztája. A Dunapartot ékesítette
levert czölöpeivel a vizafogó.
Sehol egy urasági kastély.
Az összeköttetést Pest és Buda között egy repülőhid tartotta fenn: a
hajdankor remek találmánya.
Budának ellenben a török háborúról tanuskodó romjai voltak.
De volt azután egy újabbkori nevezetessége: a hétkerekű malom. Ez a
hírneves hadseregélelmező biztos leleményes alkotása volt. Ő volt az
alapvetője a manapság oly nevezetes budapesti malomiparnak.
Tulajdonképen gőzmalomnak is lehetett volna már nevezni.
Budának megvoltak már akkor is a forró vízforrásai. Azokat még akkor nem
hitták fürdőknek. Ezeknek a forró vizet bugyogó forrásait használta fel
a korszak legnagyobb nemzetgazdásza, s egy nagyszerű malmot állíttatott
föléjük. Ez a malom aztán télen is tudott dolgozni, a mikor a dunai
malmok be voltak fagyva a jégbe. Azért nagy híre, kelete volt széles ez
országban. Télen minden vidékről idejöttek őröltetni.
Zarándi Károly azért jött le Bécsből Budára, hogy a hétkerekű malmot
megszerezze magának. Nagy árt adott érte cserébe: az egész nagy
terjedelmü apai örökét, pusztáit, gulyáit, méneseit, mezővárosát.
Kellett neki az a malom minden áron.
A bájos Cythere istennő azt a föltételt szabta imádó Áresze elé, hogy az
neki a nevenapjára egy szánkaversenyt rendezzen a Burg kapujától a
Szent-István templomáig.
Leontine napját pedig julius 18-ikára szabta meg a kalendárium. S a
kánikula égi jegyében nem esik hó; a mi az alpeseken volt is, az is mind
elolvadt már régen.
De azért szánkázni mégis fogunk.
Zarándi Károly neki állította a hétkerekü malmát a czukor-őrlésnek.
Annak nem volt egyéb dolga, mint czukrot lisztté törni. Azt zsákokban
csomagolva felszállíttatta hiencz társzekerekkel Bécsbe s elhelyeztette
egy roppant tárházba. Mikor aztán a Leontine nevenapját megelőző éj
bekövetkezett, akkor neki állította Bécs város valamennyi zsákhordóit a
munkának, s mire a nap megvirradt, ott állt a széles utcza egész
hosszában mélyen betakarva hóval. Czukorból készült hóval. A csörgős
szán a herczegnő kapuja előtt állt. Mögötte Zarándi gróf szánkója.
Az udvar és az egész előkelő világ részt vett ebben a lehetetlen
mulatságban. Szánkózás nyár derekán.
Nemcsak egész Bécs, de egész Európa viszhangozta azt a diadalt, melyben
egy magyar gavallér vívta ki a lehetetlenség legyőzését ezzel a
hallatlan sikerű partie de traine-nal.
Derék gondolat volt! Egy vagyont áldozott fel érte. De kivívta vele a
magyar név dicsőségét örök időkre. Ezt csinálja utánunk valaki!
A fogadás meg volt nyerve.
Leontine névnapja győzelemnap volt Zarándi Károly számára.
Az a Correggio-kép újra föltámadt.
Ámde a klasszikus istenmonda folytatását is adja e szerelmi kalandnak. A
sánta Vulkánus nem tűrte a tréfát. Elkészítette az aczélhálót, a
melylyel a szerelmes csábítót az egész Olymp előtt csúffá tette.
És a Vulkánok még most is boszúállók.
Zarándi Károlynak ez a szerelmi diadal egész vagyonába került. Nem
maradt egyebe a budai hétkerekű malomnál. Hát hiszen ha abba beleült
volna molnárnak s maga vámolta volna meg az őrletők zsákjait, abból is
szépen megélhetett volna; de hát nem azt tette, hanem ott maradt
Bécsben, és folytatta a pazarlásait, őrült szerelmeskedését, repkedett a
fényes lámpa körül, nem gondolva rá, hogy elperzseli a szárnyait.
Úgy tett, mint sokan tesznek, a kik egykor dúsgazdag urak voltak, s
aztán mikor a vagyonukat elprédálták, a régi hitelüket használják fel.
Magas állása volt, föltétlen bíztak benne. Ki merte volna őt
gyanusítani, a ki oly kitünő lövő és vívó. És a kinek a kalpagján levő
forgója ezreket ér.
Egyszer aztán akadt mégis valaki, a ki ezt megtette.
Nem egy hőslovag, nem egy Sámson, hanem a kis ferdevállu Lüderitz
herczeg. Készen volt Vulkán aczélhálója.
Meglátogatta Zarándi Károly grófot pompásan berendezett vöslaui
villájában. Nagyon örültek, hogy egymást láthatják. Hisz olyan benső
viszony volt közöttük. A tolvaj tudta, hogy mit lopott el az
ellenfelétől, s az áldozat tudta, hogy az mibe fog kerülni a tolvajnak!
Mosolyogva szorítottak kezet. Hisz a mosoly a harag számára lett
feltalálva.
De a szép asszonyon kívül egyéb okuk is volt mosolylyal álczázni az
arczukat.
A politika egén fellegek tornyosultak.
Valami készült a zárt ajtók mögött.
Ezt a valamit aztán a későbbi történetírás ezzel a czímmel jegyezte föl:
«hét esztendős háború».
Még most csak várandós volt a balsors.
De mindenki sejtett belőle valamit.
Erre volt jó az a kölcsönös mosolygás, kézszorítás.
– Kedves barátom, mondá a herczeg: te felőled rossz szél fúj. Te eladtál
gulyákat, méneseket az intendaturának, a mik már nem a te tulajdonaid.
– Ez egy félreértés, a mit én majd el fogok igazítani.
– Hát ez a kisebbik alkalmatlanság. De nagyobb baj is van annál. Te a
királynétól rád bízott gárdapénztárból tetemes összeget elsinkófáltál.
Zarándi elsápadt.
– Ki meri azt állítani?
– Nem kisebb ember, mint az új miniszter, Kaunitz, a ki most azt vette a
fejébe, hogy a közpénztárakat sorba vizsgáltatja. A tiedből roppant
összegek hiányzanak.
– Fedezi azokat a vagyonom. Ott van a budai malmom.
– Az is volna valami, ha czukrot nem őröltettél volna rajta; de most a
miatt újra kell az egészet berendeztetni, az semmi jövedelmet nem hoz.
El sem adhatod, mert mostani állapotában nincs rá vásárló.
– Ő felsége nem fogja engedni, hogy engemet ilyen bagatelle ügy miatt
üldözőbe vegyenek.
– Tudom jól, hogy ő felségének kegyében állasz. Legtitkosabb
rendelkezéseit te rád bízza. Be vagy avatva a kormányzás
előmunkálataiba. Ismered a közeljövő terveit. A csapatok elhelyezéseit.
A várak ellátásáról is értesülve vagy. Ha te ezeket az adatokat én nekem
kiszolgáltatnád, én viszontszívesség fejében helyrepótolnám azt az
összeget, a mi a rád bízott pénztárból hiányzik.
Ez érthető beszéd volt.
Zarándi Károlynak felforrt a vére.
Azt az ajánlatot teszi neki az az ember, a kinek legnagyobb oka van őt
halálba gyűlölni, hogy legyen árulóvá a saját királya, hazája ellen:
szolgáltassa ki a haditervek részleteit az ellenséges hatalomnak, a
miket a legfelsőbb bizalom közölt vele.
S a kés a torkára volt téve.
A rábízott pénztárban elkövetett sikkasztása fel van fedezve. Azt csak
az eltékozolt pénz helyretevésével lehet elsimítani.
Nem sokba kerül a megmenekülés. Egy fiók kinyitása. Egy iratcsomag
átadása. Senki sem tudja azt meg, kettőjükön kívül.
A meggyalázott férj így áll boszút a csábíton. Csinál belőle árulót.
Zarándi Károly egy perczig sem tétovázott. Felállt a helyéről s
kiutasító mozdulatra nyújtá ki karját.
– Távozzék előlem az úr! Semmi szavunk egymáshoz többet.
A diplomata még mindig nevetett és bizalmaskodott.
– Gondold meg, hogy ha ajánlatomat elutasítod, a Fleischmarktra kerülsz.
– Ott is büszkébben emelem fel az arczomat, mintha hazaárulóvá lennék.
Nem ismerjük egymást.
– No hát viszontlátásra – a Fleischmarkton.
Ott állt a pellengér.
Szép kis intézmény volt az akkori Bécs városában ez az
igazságszolgáltató jelvény. Egy karcsu kőoszlop, melynek oldalairól
vasbilincsek lógtak alá. Ide kötötték ki a czégéres bűnösöket.
Zarándi Károly grófot törvény elé állították. Nem volt mentsége.
Kiderült, hogy elsikkasztotta a rábízott nagy összeget. A miniszter
példát akart adni. A délczeg lovagot elitélték pellengérre. A királynő
nem adott neki kegyelmet.
Végre kellett hajtatni Zarándin az itéletet. Megfosztották rangjától,
grófi czímétől, kibilincselték a pellengérre, s ott a hóhér tépte le a
dolmányáról az érdemrendeket, gombokat és zsinórokat, letördelte a
sarkantyúit s nyakába akasztotta a szegény bűnösök tábláját, a nagybetűs
szóval: «defraudator» (sikkasztó). A törvényszék heroldja felolvasta az
összegyült sokaság előtt az ítéletet, s ketté törte a pálczáját fölötte.
Ez alatt egyre kongott a kápolna repedt harangja: a lélekcsengetyű.
Bizony temetés volt ez!
Azután ott hagyták: alkonyatig kikötve kellett neki maradni.
A köznép rokonszenvezett az elitélttel.
Az uri társaság is eljött a – halottnézésre. A jó czimborák,
fegyvertársak. Hiszen érdekes látvány volt. Egy délczeg dalia a
pellengéren. Az előkelő világ megjelent gyaloghintóiban e ritka
előadásra. Az a négy hordár által emelt kárpitos zsöllyeszék bizonyosan
Vulkánt és Cytherét rejté függönyei mögött. Vulkán boszút állt Marson a
szerelmi győzelemért. Itt van a szerencsés csábító az aczélháló alatt
megfogva.
Leontine órák hosszat ott maradt és leste a dráma változatait. Mert a
jelenet egyre új meg új fordulatot vett.
A népbeli asszonyok szánták az áldozatot, odamentek a
pellengéroszlophoz, felálltak a talapzatára, s kinálták mindenféle
italokkal az elitélt ifjút, narancscsal, süteménynyel: ez csak fejének
ingatásával mutatta, hogy nem kell neki semmi.
A nap forrón sütött az arczába, a feje le volt nyírva kopaszra, ki volt
téve a piaczi legyeknek.
Egy fiatal pástétomos leány azt gondolta ki, hogy lekapta egy
kengyelfutó fejéről a tollas sipakot, a ki ott egy gyaloghintó rúdjára
támaszkodva ácsorgott s odaszaladt vele az elitélthez, ezt a hegyes
süveget nyomta annak a fejébe, a mivel nem csak az lett elérve, hogy a
legyek nem csiphették; de a bámuló népség azt hihette, hogy ott a
pellengéren egy kengyelfutó van kikötve.
Rögtön akadtak többen, a kik a sipka strucztoll bokrétájának a színéről
kitalálták, hogy azok a Lüderitz herczeg családi jelvényei. Ebből a
gyors bécsi ész aztán arra is rájött, hogy abban a gyaloghintóban ők
rejtőznek a függöny mögött: Leontine a férjével.
Ez több volt, mint a mennyit a bécsi népkedély eltűr.
Nosza a kofák elkezdték rohadt almával hajigálni minden oldalról a
herczegi hordószéket, csúfnevekkel árasztva el a benne ülőket. A
hordárok loholtak észnélkül a Fleischmarktról a gyaloghintóval.
*
Itt vége lehetne ennek a szomorú történetnek. Rendes megszokott vége. A
testben, lélekben, vagyonban semmivé tett ifjúnak megmaradt még az
aranyvitézkötése. Az épen elég arra, hogy valahol a Práter egyik
bükkfájára felakaszsza vele magát. Mit választhat mást az olyan ember, a
kit a nemességétől megfosztottak: mint ezt a paraszthalált?
*
Az urasági kengyelfutók azon korszakban egész czéhet képeztek.
A hogy manapság a lóversenyek képezik Bécsben a legizgalmasabb
közlátványokat, akként volt az időben a népünnepek fénypontja a
kengyelfutó verseny.
A kengyelfutóknak az volt a rendes hivataluk, hogy uraságaik hintójának
lovai előtt szaladjanak s kereplőiket hangoztatva utat nyissanak előttük
az utczákon tolongó sokaság között.
A kengyelfutók igen jó fizetésben részesültek; de ezért gondjuknak
kellett lenni arra, hogy testi könnyűségüket megtartsák. Nekik nem volt
részük az urasági asztalmaradékban.
Nem volt emberséges szokás ez az emberfuttatás; ámbár azt hozták föl
mellette, hogy ez is olympi verseny.
Több száz kengyelfutó nyargalt egyszerre a versenytéren. Hegyes sipkáik
tollbokrétája szineiről lehetett látni, kinek a cselédei. Sok ezer lépés
volt a versenypálya. Halálra fáradtan, zihálva, izzadtan érkeztek meg a
bírói emelvényhez. Az összegyűlt sokaság biztatta őket zajos
kiabálással: «Előre Nádasdy! Ne hagyd magad Schwarzenberg! Szorítsd
Kaunitz! Colloredo!»
A tribünön ültek a magas uraságok, hölgyeikkel, a kiknek a kengyelfutóik
versenyeztek, s lornyónjaikkal lesték az eredményt.
Valamennyi futó között elől járt a fehér-sárga tollbokrétás a Lüderitz
herczeg színeivel. Nem is látszott kifáradtnak. Ő érkezett be
legelsőnek. Ő nyerte el az ötszáz darab lázsiás tallért. Becsületesen
megszolgálta.
S a csengő tallérokon kívül még egyéb jutalom is várt rá. A kifáradt,
felhevült futókat rögtön pokróczokba takarták, hogy meg ne hüljenek, s
italul forró fekete kávét kaptak.
A három elsőnek beérkezettet az a tisztesség érte, hogy herczegi és
grófi úrasszonyaik maguk nyujták át nekik a kávés findzsát és czukros
szelenczét.
Leontine herczegnőé volt az elsőség joga.
Ekkor szemben találta az isteni Leontine a győztes kengyelfutóját, eddig
rendesen csak a feje hátulját láthatta a hintójából, mikor az a lovak
előtt szaladt.
Meglepte az a nagy hasonlatosság. Régi ismerős ábrázat! Ezek a tüzes
szemek! Ez a csókotkövetelő száj! Csak a bajusza hiányzik.
Megkinálta a kávés csészével. Azután a czukros szelenczével.
– Köszönöm. Nem kérek czukrot.
S nevetett hozzá.
Ez a hang. Ez a nevetés egészen ismeretes volt már.
Leontine odafordult a két másik herczegnőhöz s csodálkozva mondá:
– Különös egy ember. Ő a legjobb futó, s czukor nélkül iszsza a kávét.