Maga a regényczím is képtelenség!
Hisz a házasság oltáristenei: Hymen és Ámor, a hűség és szeretet;
lehet-e Erisnek házasságot szerezni, a perpatvar dæmonának?
Egy nevezetes válóper okmányai tanúskodnak róla, hogy ez megtörtént a
valóságban. Ez a híres Alliot-per.
Alliot úr előkelő állást foglalt el Sztaniszló királynál, a kinél udvari
tanácsosi s főfőbiztosi hivatalt viselt. Birtoka kevés volt, de
jövedelme sok. Csakhogy azt nagy család fenntartására kellett
fordítania. A legidősebb gyermeke volt Hortense kisasszony, a ki már
huszonharmadik évében járt és még mindig pártát viselt. Pedig országos
hírű szépségnek híresztelték s az is bizonyos volt, hogy a ki
vőlegényéül ajánlkozik, valami nagy hozományt ugyan nem kap a leánynyal,
de kap egy létrafokot, a min aztán feljebb haladhat az apósa hatalmas
befolyásával, no meg talán a szép asszonya kedvéért. Az ember nem hinné,
hogy egy szép feleség mosolygása mennyire kiegyenlíti a Sorbonne
testimoniumában található fogyatkozásokat.
Ilyen szerencsés kópénak tekintették monsieur De Pont egyetlen fiát,
Olivért. Az apa a nancyi udvarnál udvari tanácsos volt, a fia pedig
kanczellista az apja irodájában. Szép fiú volt, daliás termet, egészen
alkalmas arra, hogy asszonyi fejeket elforgasson. Ez lenne méltó párja a
szép Hortensenak.
A mamák már megegyeztek, de a papák még nem.
Monsieur De Pont hallani sem akart e házasságról. Mikor a felesége
szorongatta, hogy mi kifogása van e szép frigy ellen, őszintén kimondá
az okait:
– Az, hogy mi most Alliot úrral igen jó barátságban élünk. De ha az én
fiam elveszi az ő leányát, egyszerre halálos ellenségek leszünk s azt én
nem akarom.
Hogy mi alapja lehetett e csodálatos logikának, azt nem lehetett
kitalálni. Úgy ismerte talán a fiát, vagy még úgyabban a
menyasszony-jelöltet, vagy talán mind a kettőt?
A nagy befolyású Alliot, a ki nagyon óhajtotta a házasság létrejöttét,
végre a leghatályosabb eszközhöz folyamodott, hogy leányát főkötő alá
hozza: magát Sztaniszló királyt kérte fel ügye előmozdítójául.
És Sztaniszló király igen jó ember volt; nemcsak jó ember, de jó király.
Huszonnyolcz esztendeig uralkodott királyi czímmel Nancyban és azalatt
kiérdemelte a «jóltevő» melléknevet. Minden jövedelmét tudományos
intézetekre, művészetre, kórházakra, monumentumokra fordította. Katonát
nem tartott. Az ő országa háborút nem viselt. Mintaparadicsoma volt az a
földi tartományoknak. Még adót sem fizettek benne.
Hogy miként került a lengyel Leszczinszky Sztaniszló király
Francziaországba uralkodónak, az egy olyan kuszált regényszöveg, a
milyet csak a történelem múzsájának szabad harisnyakötés közben
lediktálni. A még akkor «nagy» Lengyelország trónja miatt versenygett
két megválasztott király: Sztaniszló és Ágoston. Beleavatkozott a
dolgukba Oroszország, Svédország, Bajorország, Törökország: európai
háború lett belőle; hol az egyiket, hol a másikat verték ki az
országból; végre a mit Mars nem tudott keresztülvágni a kardjával,
megoldotta a gubanczot Venus. A franczia király, XV-ik Lajos,
belészeretett a hozzámenekült lengyel király leányába, a szép
Leszczinszky Máriába és nőül vette. Ekkor aztán egy európai kongresszus
olyan szépen egyenlítette ki a viszálykodás ügyét, hogy Sztaniszló
király mondjon le a lengyel trónról Bajor Ágoston javára, kárpótlásul
tartsa meg a királyi czímet, s hogy legyen neki min uralkodni, szakítsa
ki a számára XV-ik Lajos Francziaországból Lotharingia és Bar
tartományokat s fizessen a királynak évi apanázst két millió livret.
(Hiszen apósa volt.) A jó Sztaniszló kapott az alkun. Két millió livret
lengyel király korában sem látott soha egy rakáson. Elfogadta a
lotharingiai királyi trónt, s a franczia nemzet belenyugodott szépen,
hogy a hazájából egy szép tartomány lengyel birodalommá lett.
Sztaniszló királynak az ős aranykorra emlékeztető uralkodását még az is
jellemzi, hogy nem volt arisztokrácziája. Mit keresett volna a franczia
főnemes annak a királynak az udvarában, a ki nem tart hadsereget? Nincs
se marsall, se lájtinánt. Maga a király sem visel fényes egyenruhát,
polgári gunyában jár-kel, s gyakran megesik rajta, hogy a palotája
kapujában fölállított polgárőrségi strázsa útját állja s csak akkor
ereszti be, mikor a király kigombolja a hosszú kabátját s előtünteti a
brilliántos csillagot a mellénye baloldalán. Pedig volt idő, mikor
Sztaniszló király hadsereget vezetett oroszok és bajorok ellen s hősi
módon verekedett Péter czár és a németek ármádiáival szemben. Hanem hát
Európa azt határozta, hogy tegye le a kardot, hát letette; nemcsak maga,
hanem egy millió francziát hozzászoktatott ahhoz a gondolathoz, hogy
ellehet a világ dicsőség és puskapor nélkül.
A főnemesség helyett az ország minden filozófusai, poétái és
szépművészei találkoztak az udvaránál. Azoknak mind biztos alkalmazást
adott a lengyel király, azok képezték mindennapi társaságát. Ő maga is
írt tudományos munkákat foliáns számra: ki is nyomatta. Most is
megvannak.
Rangbeli emberek egyedül a hivatalnokai voltak. Azok lehettek
megkülönböztetve egyenruha-viseléssel, melynek kiegészítő része volt a
gyikleső. A tudósok csak nádpálczát viseltek, s az volt az ismertető
fokozatuk, hogy melyiknek fakóbb a parókája. Konverzácziójuk latin
nyelven folyott. A míg a királyné élt, vacsorára is megmarasztaltattak s
kaptak ürütokányt, haricska puliszkával és almabort meg duplasört hozzá.
A pálinkaféléktől és boroktól a király irtózott, a mi ethnografiai
rendkívüliség.
Ehhez az áldott jó királyhoz folyamodott hathatós közbenjárása végett a
derék Alliot udvari tanácsos. Vesse közbe magát a leánya és De Pont
Olivér úrfi házassága nyélbeütésénél.
Könnyű ezt kérelmezni, de nehéz végrehajtani.
A király megteheti (mert van rá szuverén joga) azt, hogy kinevezi De
Pont Olivért Lotharingia ellentengernagyának, de arra semmi sem
jogosítja, hogy kinevezze Alliot Hortense kisasszony vőlegényének.
Hiszen még nem is ismerik egymást: a véleményes menyasszony és vőlegény.
Hogy lehessen őket összehozni?
Eszébe jutott a királynak, hogy mialatt ő Versaillesben időzött, volt
alkalma az udvarnál fényes bálokat látni, a miken ő rendkívüli módon
unatkozott. Ellenben a felczifrázott hölgyek és urak teljes szabadsággal
találkoztak, tánczoltak egymással ezeken a parádés tánczvigalmakon.
Ilyen bált rendeztetett ő főlovászmesterével, a ki ehhez nagyon értett.
Meghívatta ez ünnepélyre az Alliot- és De Pont-családokat, s a
főudvarmesterével (ki, mielőtt féllábára megsántult, tánczmester volt)
úgy intézteté a dolgot, hogy Olivér és Hortense a legelső menuettet
együtt tánczolják; a királyi asztalnál pedig egymás szomszédságában
üljék végig a vacsorát. Így azután lehetetlen, hogy egy kecsteljes
kisasszony meg egy délczeg úrfi egymásba belé ne szeressen. A két mama
az ifjú és leány oldala mellett foglalt helyet s figyelhetett minden
mozzanatára a találkozásnak.
Az udvari bál után azt kérdezé Alliot mama Hortense kisasszonytól, a
mint a hordszekérben hazavitették magukat:
– No, hát hogy tetszett neked az asztaltársad, Olivér?
– Az a legkiállhatatlanabb ember a világon. Nem is ember, egy
szörnyeteg. A Phæákok nemzetségéből való. Pofája Calibán mintaképe. S a
lelke éppen olyan csúf, mint az ábrázatja. Minden szava hazugság:
hízelgése gúny, hallgatása megvetés. A ki ennek valaha felesége lesz,
megérdemli a martirok koszorúját vagy férjgyilkos lesz belőle.
Ez nagy balsiker volt az egyik oldalról. De kiegészítésre talált az
ellenfél részéről.
– Mit szólsz a szép Hortenseról? – kérdé De Pont mama a fiától, mikor a
bál után hazatértek.
– Szép? Én csúfnak találom. Meduzafő, Erynnis pofával. Szemeiben
orgyilkok villognak. Minden vonása gúnyt, dölyföt fejez ki; a mit mond,
mint a Stymfalidák nyila, sebez. Tréfája viperacsípés. S mikor kedves
akar lenni, akkor Circét látni benne, a csábító syrént. Én megfagytam az
oldala mellett. Ha ez a nő lenne a feleségem, öngyilkossá lennék egy év
alatt.
De Pont mamának nem tetszett ez a beszéd; annál jobban helyeselte azt De
Pont papa: «A fiúnak igaza van; én is úgy találom.»
– Nem! Ezt te beszélted a fejébe! Ha te nem ingerelnéd a fiadat a
kiszemelt mátkája ellen, rég egy pár lett volna belőlük.
Ezen aztán a két házastárs kegyetlenül összeveszett.
De Pont papa aztán azzal végezte az ellenzéki vitáját, hogy lefeküdt és
nem kelt fel többet: megütötte a guta. Ezzel akarta demonstrálni, hogy
nem ő ingerli a fiát a menyasszonya ellen.
Olivér úrfi azonban az apja halála után is csak megmaradt a
gyűlöletében.
De másban nem maradhatott meg: a hivatalában.
Ha nincs udvari tanácsos, nincs kanczellista.
Az apa protekcziója megszünt Olivérre nézve, a saját érdeme és tehetsége
pedig nagyon hézagos ajánlólevél lehetett.
Csak a király grácziája segíthetett a sorsán.
A király pedig jó ember volt, a ki a jótéteményeit szerette megtetézni.
A ki hivatalt kért tőle, menyasszonyt is adott neki ráadásul. Olivér
úrfinak az eddigi irnoki állás helyett számfölötti számfejtői hivatal
lett kilátásba helyezve, ha megkéri Alliot kisasszony kezét.
– Inkább egyenesen a Bicétrebe.
Akkor azonnal elcsapatik.
Azt sem bánja.
Ekkor aztán az anyja jött elő az öreg ágyúkkal.
– Ha meg nem kéred Alliot kisasszony kezét, kidoblak a házamból,
kitagadlak a vagyonomból, a szeméten halsz meg!
Ez erős fenyegetés volt.
– Jól van, hát megkérem.
Bizonyos volt felőle, hogy a leány részéről kosarat fog kapni. Hisz az
első találkozásnál már annyira kifejezték egymás iránti kölcsönös
ellenszenvüket, hogy afelől semmi kétsége nem lehetett. A leány nem volt
a király kegyelmére szorúlva, azt nem kínálták számfölötti számfejtői
hivatallal.
Megkérte nagy keservesen Hortense kisasszony kezét, – minthogy kénytelen
volt vele.
Természetesen nem Hortense kisasszonyhoz fordúlt a leánykéréssel, hanem
a hogy az illem és bevett szokás parancsolta, a szülőihöz. Azok nagy
örömmel fogadták.
Hortense kisasszony azonban hallani sem akart a férjhezmenésről.
Szívgörcsöket kapott, sírt, tombolt, átkozódott, a haját tépte, ki akart
ugrani az ablakon, csészéket, tányérokat vert a földhöz, sőt annak a
fejéhez, a ki Olivér nevét kiejtette előtte. Utoljára megtagadta magától
az ételt: felfogadta, hogy halálra koplalja magát.
Ekkor a jó király avatkozott e kínos ügybe.
Küldött Hortense kisasszonynak egy csinos menyasszonyi kelengyét:
teljes, tökéletes kiházasítási pompát, a menyasszonyi köntöstől a
himzett zsebkendőkig. Egyúttal kegyesen tudatá a szülőkkel, hogy a
lakodalmi vendégséget ő fogja rendeztetni, úri fényűzéssel, s tűpénzül
kétezer livret ajándékoz a menyasszonynak.
Ennek ellenében Alliot papa kerített valahonnan egy fekete psantiért meg
egy szürke soutanet s azt tette a leánya elé.
Tessék választani!
Vagy menyasszony, vagy apácza.
S a mit az anyai rábeszélés és az apai fenyegetés nem tudott kivívni,
megtették a selymek és a csipkék, kivált a himzések, a mikről Nancy
világhírű. Ennyi pompás «lingeriet» nem lehet visszautasítani. Hisz
utoljára is mit árt az, ha Hortense ezentúl H. P. monogrammal jegyzett
ingeket fog viselni? Egyéb nem következik belőle.
Így aztán létrejött a házasság a kölcsönös gyűlölet alapján.
Az egyházi szertartást a Chapelle Ducaleban tartották meg, melynek
fekete márványoszlopai között megannyi sarcophágok vannak elhelyezve,
herczegek és herczegnők, kiknek márványszobrai a koporsófödélen
feküsznek összetett kezekkel. Áhitatos látvány házasságkötő párok
számára.
Az esküvő után következett a nagyszerü menyegzői lakoma, melyben
résztvettek a város notabilitásai, s mely késő este érte végét. Ez
alkalommal sok bor elfogyott a számos áldomások mellett. A vendégek
észrevették, hogy a boldog mátkapár a poharába töltött bort nagyon
erősen keveri a nancyi savanyúvízzel, a minek sajátszerű hatása van, és
hogy egyszer sem koczintják össze a poharaikat. A király költségére ment
a lakodalom. Ő felsége maga otthon ült egy cervelát és egy kancsó bajor
sör mellett.
– Igazán összeillő pár! – hízelgének a vendégek a boldog szülőknek. –
Kár, hogy némák, – ejté ki némely gonosz nyelv.
– Majd megszólalnak, csak egyszer egyedül legyenek a nász-szobában, –
biztatták azok a kétkedőket.
Így szokott az lenni, s úgy szokott megfordúlni.
Hiszen meg is szólaltak, a mint egyedül hagyták őket a nász-szobában. De
a mit egymásnak mondtak, az nem volt egyéb a kölcsönös gyűlölet, útálat
kifejezésénél.
A boldog szülők, kik reggel siettek szeretett gyermekeiket üdvözölni a
nászéj után, ott találták a szép arát az egyik szobában, a délczeg
vőlegényt a másikban. Az asszony teljes menyasszonyi ruhájában volt,
csak a fátyola volt összetépve, a férj pedig vőlegényi jelmezében, csak
a nyakkendője volt szétszaggatva.
Íme tehát megtörtént, a mit a szülők úgy erőltettek, s a mit a király
előmozdított: lett Olivérből s Hortenseből férj és feleség.
Azok pedig e nászéj után soha többé nem látták egymást.
Olivér áttetette magát más városba, hogy még csak egy levegőt se szíjon
a feleségével.
Hortense elébb klastromba akart vonúlni; de a zárdafejedelemnő
elutasította: férjezett nő nem lehet apácza. Akkor meg akarta magát
mérgezni; rajtakapták, megakadályozták. Akkor aztán hazament a
szülőihez.
A két házastárs úgy gyűlölte egymást, mint az ördögöt. Pedig semmi okuk
sem volt rá. Egyik sem szegte meg az oltár előtt tett esküjét.
Egyszer aztán mégis csak találkoztak egymással – véletlenül. A touli
«officialité» főlépcsőjén.
– Mit keres itt monsieur? – kérdé Hortense.
– Én a keresetlevelemet hozom – a válóperemhez. Hát ön madame?
– Én szintén a válóperi keresetlevelemmel jövök.
– Hisz akkor egy dologban járunk.
Akkor aztán karonfogva mehettek föl nagy vídáman az elnök-vikáriushoz s
együtt adhatták át neki a keresetleveleiket. A válás oka volt «nem
foganatosított házasság, engesztelhetetlen gyűlölet.»
Az elnök megbiztatta őket: hagyják itt az irataikat, aztán menjenek
haza; lakjanak együtt; három hónap múlva megint jőjjenek ide; akkor
egyházi tekintély meg fogja kísérteni a kibékéltetésüket, s ha az nem
sikerül, kimondja az ágytól és asztaltól való elválasztatást; azzal
megint hazamehetnek, lakhatnak külön szobákban, újabb három hónap múlva
aztán megint előkerülhetnek, s ha válási szándékuk megmásíthatatlan,
megkaphatják a házasságukat megsemmisítő ítéletet három hónap alatt.
Ennek aztán mind a ketten nagyon megörültek. Mikor az Officialité
kapujában elváltak, még kezet is szorítottak egymással.
Már most ha Olivér jól megértette volna az elnöki utasítást, vagy ha nem
értette is, de legalább megtartotta volna, hát minden a legszebb rendben
folyott volna le.
Azt mondták nekik, hogy «menjetek haza s lakjatok együtt a törvényszabta
hataridőig».
Olivér azt hitte, hogy ez csak olyan kegyes szólásforma.
Mi a csodának lakjék a férj a feleségével együtt, ha nem szereti? Csak
azért, hogy a szép arczát, termete bájait tükörből lesse? Hogy mikor
alszik, egy csókot lopjon oda a vállára? Egy hideg csókot!
Hagyta a feleségét hazautazni Nancyba, maga pedig ment Lunevillebe, a
hol hivatalos állása volt.
Pedig hát az egyházi kánonnak szilárd ethikai alapja van.
S erre De Pont Olivér a saját eszéből is rájöhetett volna.
Hogy házastársak között nincs szeretet, az lehető dolog, de hogy
szerelemféltés ne legyen, az lehetetlen. A szerelem = virág, mely
lehull, de a szerelemféltés = méregtoboz, mely a sziromhullás után is
duzzad és érik.
Ezt nem érezte De Pont Olivér.
Kitől féltse egy férj a szép asszonyát (a szalmaözvegyét) Nancyban?!
A jó becsületes Nancyban, a hol a király példájához alkalmazkodik minden
ember; az egész udvar csupa tudósokból áll. A hol egy férfi ezt a szót
«baiser» (csókolni) ki nem ejtené a száján, hanem ezt használja
helyette: «embrasser» (ölelni).
Egy közbejött tényről nem volt tudomása De Pont Olivérnek.
A versaillesi udvar diplomácziai illendőségnek találta, hogy XV-ik Lajos
király rendes követe által képviseltesse magát uralkodótársa, I.
Sztaniszló király udvaránál. E feladattal Beauveau lovag bízatott meg. A
franczia előkelő világ egyik legszeretetreméltóbb gavallérja. Ez volt az
első és egyetlen arisztokratája Sztaniszló király udvarának. Tudós nem
volt, hanem az asszonyokhoz alaposan értett.
Hogyne ismerte volna fel ily szakértő búvár a tenger fenekén rejlő
gyöngytermő kagylót?
A harmadik törvényszék előtti megjelenést valami közbejött eset
megakadályozta.
De Pont Olivér csak megjelenhetett volna, de Alliot Hortense nem
jöhetett el Párisból, a hová három hónap előtt félrevonult. Az az oka
volt rá, hogy a Saint Marie Madelaine-templomban ez időtájt egy
újszülött fiúcskát kereszteltek, a ki a Szent Sakramentomban Basile
Amable nevet kapott, a matriculában eképen beírva: «fils naturel de
Ferdinand Jérôme de Beauveau, et de la demoiselle Hortense Alliot.» Az
apa maga írta bele a nevét a hivatalos lajstromba s egyúttal a következő
igéretet adta ki hiteles okiratban:
«Én Ferdinánd Jérôme de Beauveau, igérem Isten és emberek előtt, a mire
a becsület és vallás szentül kötelez, hogy Alliot Hortense kisasszonyt,
a mint az egyházi törvényszék állítólagos házasságát De Pont Olivér
úrral semmisnek és érvénytelennek nyilvánítandja a folyamatban levő
válópör alapján, azonnal hitvestársamul fogom venni. Ez azon benső
egyetértésnek következése, mely köztem és ő közötte fönnáll, a ki
szabad. Mi a teljes igazság szerint kereszteltük Párisban a Saint Marie
Madelaine-templomban a fiúnkat Basile Amablenak. Istent hívom föl
tanúnak, hogy az anyát nőül véve, a fiút törvényesíteni fogom s
rangjához juttatom, mely őt megilleti, a mire engemet kötelez a
becsület, a vallás s az anya és gyermeke iránti gyöngédség. Beauveau
lovag.» Hitelesítve czímeres pecsétjével.
Ez hát jó lett volna már De Pont Olivérnek. Soha még férj tisztább
munkával férjhez nem adta a feleségét. Most már házasságtörés czímén is
indíthatott válópört a felesége ellen.
Hanem ekkor egy újabb bonyodalom következett.
Az új férjjelöltnek, Beauveau lovagnak, a családja förmedt föl Ferdinánd
Jérôme házassága ellen. Tiltakoztak s a grand chatelet elnöke, a párisi
prevot elé vitték az ügyüket.
A derék biró meg volt akadva; neki a statutumok szerint csak
kétszázötven frankig terjedő ügyekben szabad itélkezni; az a kérdés,
hogy ér-e egy leányosított asszony, vagy egy asszonytalanított leány 250
frankot? A baillik és senechallok mind összeütötték a fejüket, mégsem
bírtak tanácshoz jutni. Az ügy a parlament elé került. A korszak két
leghíresebb ügyvéde: Loiseau és Legouvé mérkőzött meg egymással. Az
akták halomra nőttek. Végre a parlament sem tudott egyebet határozni,
mint hogy be kell várni a touli Officialité döntését ebben a rendkívüli
kérdésben.
Végre valahára megérkezett az egyházi törvényszék határozata, melyben
kimondatik, hogy De Pont Olivér és Alliot Hortense hitestársak
házasságában semmi impedimentum dirimens nem találtatik. A canonok
Beauveau lovagot nem ismerik, csak a házasság szent sakramentumát. A
Saint Marie Madeleine dékánja utasíttatik, hogy a keresztelési
matrikulába új lapot vezessen be: törvényes apának De Pont Olivért,
anyának Depontné, született Alliot Hortense asszonyt nevezve meg.
Ez volt a megoldás.
És így megtörtént az, hogy a gyűlölet nevelt a családfán egy új
sarjadékot.