«Egyetlen garde des dames van a világon, a kire a hajadon leányt rá
lehet bízni: a saját erénye.»
Ezt a bölcs mondást örökíté meg az utókor számára nagytiszteletű és
tudós Blätterhold Theofil uram, a ki Nagy-Frigyes korszakában a
filologia professzora volt a göttingai egyetemen.
Ennek a világhírű tudományos intézetnek minden nemzetből voltak
látogatói: különösen angolok, a kik a tiszta latin nyelvet óhajtották
megtanulni.
Blätterhold professzor uram házánál rendesen volt két angol ifjú
beszállásolva, a kiket különös jó ajánlólevelek segítettek ez előnyhöz.
Mert az előny volt. Blätterhold professzor úr kosztosai mind
eminencziával végezték a kurzust. Azonkívül erkölcsi tekintetben is
kitűnő felügyelet alatt voltak.
Ezt a felügyeletet pedig nem valami pedáns, zsémbes, élemedett
asszonyság gyakorolta a háznál, hanem a tudós tanár egyetlen leánya,
Izabella kisasszony.
Igazi brünehildi alak: a milyennek a Nibelungen-ének illusztrátorai
rajzolják a hősnőt.
De nemcsak a gondozása volt a kisasszonyra bízva az ottlakó diákoknak,
hanem azoknak a kalligrafiára betanítása is, a miből naponkint leczkét
kaptak. Annál fogva a Blätterhold professzor úr egykori kosztosainak
mind szakasztott olyan írásuk volt, mint Izabella kisasszonynak,
ugyanolyan apró, gömbölyű gyöngyszemsorok, hogy azokról egész világi
életükben meg lehetett tudni, hogy egykor Izabella kisasszonytól
tanulták a szépírást.
Vajjon mikor az embernek ilyen szép kéz írja eléje az exemplumot,
lehet-e megállni, hogy azt meg ne csókolja? Meggondolandó, hogy annak a
szép kéznek párja is van, a mely szintén tudja a leczkéjét.
Különben Izabella kisasszony nem tartozott a rideg, örökké biráló
tekintetű házi zsarnokok közé: asztal fölött ő is nevetett a diák
pajtások egymás közötti dévánkodásain, s vasárnapokon, a mikor nem volt
előadás, bor került az asztalra, még a gitárt is a nyakába akasztotta s
eldanolta húrpengetés mellett, hogy egy jó férjnek az a kötelessége
asszonya iránt: «Hallgasson szavára: Ha őt tűzbe-vízbe küldi, menni kell
parancsolatjára. Szépen kezet csókolni, Intésére hajolni: Ha vendége
érkezik, Őtet mulatni hagyni.»[2] A mire viszont a studiózusok dalolták
vissza a maguk strófáját a jó háziasszony kötelességeiről.
A leányán kívül még egy kamasz fia is volt a tudós professzornak; de az
ritkán volt a társaságban látható: többnyire a lazaretumban üdült.
Örökösen párbajozott s rendesen őtet szurkálták meg. Nem is hítták
máskép, mint «Non est hic». (Nincs itt.)
Legutoljára két fiatal angol lord-sarjadék volt a professzori ház
kosztosa: az egyik Mac Kulmick Policrat, a másik Cleithon Edvárd.
Policrat délczeg dandy volt, a ki sokkal több gondot fordított a
nyakravalója helyes megkötésére, mint a diák-prozódia szövevényes
szabályaira. Egész magatartása olyan volt, mint a ki meg van győződve
róla, hogy ő mind nőkkel, mind férfiakkal szemben ellenállhatatlan.
Kíméletet nem ismert semmi tekintetben, Westminsterből azért relegálták.
A másik ifjú lord ellenben vézna, szűkmellű alak volt, a kire nagyon
ráillett a szerénység; komolyan is vette a tanulást kora hajnaltól
mécsgyujtásig, hogy jól fejébe verje, micsoda privilegiumuk van az
«inis» és «entis» genitivusú szavaknak a többiek fölött.
Policrat úrfit többször is lehetett látni a commerseken, mint a
kollokviumokon. Csak a kalligrafiai leczkéken jelent meg pontosan,
bemutatva Izabella kisasszonynak a megírt penzumát, melynek szövegét ő
maga választotta ki Ovidius Ars Amatoriájából, s nagy gyönyörűsége volt
a szemérmes hajadon haragos elpirulásán, a kit bántott a megértett
csintalan szöveg; de azért belerakta a kihagyott interpunkciókat.
Mind a két ifjú imádta Izabellát; de Edvárd úgy, mint a szentet,
Policrat pedig, mint egy mithoszi istennőt. A szenttől malasztot várunk,
az istennőtől gyönyört.
Szegény kis Edvárd olyan járatlan volt abban a tudományban, hogyan kell
egy nővel szerelmünket észrevétetni; annál gyakorlottabb viador volt
Policrat e téren.
A hízelgések, hazudozások nem vezettek czélhoz. A könyörgés – egy kis
alamizsnáért – egy alázatos rabszolga számára: «csak egy csókot!» – mi
ez egy mesebeli kincstárból? – Nem adták meg. Játszotta az elbúsultat;
főbelövéssel fenyegetőzött. Kinevették vele. Aztán erősebb módszerekhez
folyamodott, a mik sikerrel hatnak a női szívekre. Tüntetett a
bőkezűségével, fitogtatta a gazdagságát: lakomákat rendezett imádottja
ünneplésére, kirándulásokat vízen és szárazon. A lány megközelíthetetlen
maradt.
Egyszer aztán Izabella születésnapjára (ez volt a tizennyolczadik) egy
drága szép gyémántos gyűrűt hozott neki hódolata jeléül. A gyémánt a
legveszedelmesebb démon. Ennek ritka nő áll ellen.
Hát ilyen ritkaság volt Izabella. Visszautasítá a szivárványszikrázó
karbunkulust, azt mondva, hogy a gyémántos gyűrű lehull a leány ujjáról,
ha azt nem egy karikagyűrű szorítja hozzá.
A karikagyűrű az eljegyzés jelvénye.
Ezt meg Policrat úrfi drágállotta.
Máskor is találkozott ő már ilyen makacs ellenállással. A ki Ovidius
Liber Metamorfozeosát tanulta, ismeri belőle a varázsló Pelis nimfa
történetét, a ki tigrissé tud átváltozni, ha szerelmes férfi közelít
hozzá erőszakkal. El van mondva ékes hexameterekben, hogyan kell az
ilyen tigrissel elbánni. Azért jár az ember iskolába, hogy ezt
megtanulja.
Policrat úrfi megvesztegette Izabella szolgálóját, hogy a kisasszonya
hálószobájának ajtaján a tolózár ütközőjének a szegeit húzza ki, hogy
így az ajtó egy erős nyomásra felnyitható legyen. Aztán egy éjjel, jól
felborozva czimborák társaságában, azzal a gonosz elhatározással tért
haza, hogy a mit se hízelgés, se bőkezű pazarlás nem bírt kivívni,
diadalra juttatja szenvedélyét férfias erőszakkal.
A betörés sikerült; de hogy aztán mi történt Izabella hálószobájában,
azt nem lehetett megtudni, mert néhány percz múlva Policrat úrfi úgy
repűlt ki a hálókamrából az étkező szobába, hogy széket, asztalt,
mindent felfordított, a mit útjában talált s még azonfölül az egész
mosdótál vizet is a nyakába zúdították, hogy lucskos lett, mint a
kiöntött ürge.
S még ezzel nem érte be a haragra gyúlt Walkür, hanem azonnal
targonczára rakatta Policrat úrfi minden czókmókját s a háziszolgával
elszállíttatta abba a korcsmába, a hol az úrfi rendesen tanyázni
szokott.
Ezzel a szerelmes história rendén be lett volna fejezve.
A tudós professzor tudomásul vette, hogy egy kosztosával kevesebb van.
A rákövetkező napon a másik angol ifjú, Cleithon Edvárd késő este került
haza, nem is vacsorált otthon. Izabella kisasszonynyal kivánt
négyszemközt beszélni.
Reszketett a felindulástól; alig bírt szavakat találni.
– Drága kisasszony! Nem képzeli, milyen rosszak az emberek. Az a kiűzött
ficzkó most azt hireszteli városszerte, hogy azért hagyta el az önök
házát, mert eliszonyodott a kegyed fajtalan szenvedélyétől, melylyel őt
üldözte.
– És ön nem tudta a rágalmat megczáfolni, a becsületsértőt megfenyíteni?
– Szavakkal ellenmondtam, de tenni képtelen vagyok. Nézze, kisasszony,
ezeket a vézna karjaimat: az a Brontes engemet felszúr, mint egy
pillangót a skatulyára.
– Jól van, elmehet ön. Majd találok megtorlást.
Azzal a szobájába ment Izabella.
Magára volt hagyva.
Ez undok rágalom ellen senkitől sem várhatott segélyt.
Az apja legfeljebb egy secundát írhat a vétkes diáknak a testimoniumba.
A bátyja most is maródi: ott fekszik a lazaretumban, egy szúrással a
mellében, a mit sörházi pinczérnő miatt kapott.
Van egy német közmondás, a mit nagy veszedelem idején használnak:
«Selbst ist der Mann.» (Magad légy férfi.)
No hát legyen úgy.
A «Selbst» megvan, a «Mann» megjön.
Leült levelet írni.
Utánozta Edvárd írását; könnyű volt az.
«Uram!»
«Ön gyalázatosan rágalmazta előttem a hölgyet, a kit én tisztelek.»
«Ezért én öntől fegyveres elégtételt kérek.»
«Fegyverünk kard.»
«Holnap hajnal előtt jelenjen ön meg a nürnbergi kapu előtti glacis-n, a
hol várni fogom.»
«Tanúkat nem hozunk magunkkal; egyikünk halva marad.
_Lord Cleithon Edvárd_.»
Azzal fogott egy lap síma itatóspapirost, azt rászorította a nedves
írásra, hogy annak az egész szövege ott maradt megfordítva a bibulán:
tükör elé tartva el lehetett azt olvasni.
A levelet lepecsételte s rábízta az iskolaszolgára, hogy keresse fel
vele a szokott Kneipeban Mac Kulmick urat.
Ezen az éjszakán nem feküdt le aludni Izabella.
Hanem előkereste a bátyja öltönyeit s azokat felvette magára. Kardot,
barettet, köpönyeget egymás mellé rakott.
S aztán lekönyökölt az asztalra s bámult a sötétségbe, várva az óra
ütését.
Elgondolkozott rajta, hogy milyen nyomorult teremtése az Istennek egy
hajadon leány, a ki szép és erényes.
Ha bűnös volna, könnyelmű, szenvedélyes: csupa öröm volna az élete. Ő
játszanék a férfiakkal, tördelné a szíveket, kaczagna a mások
szenvedésein, kincseket seperne össze, meglopná a mennyországot. De mert
bűszke a női becsületére, sárba tiporják, kigúnyolják, erkölcsi halálra
itélik.
S ez ellen nincs védelem!
No hát lesz.
A mint a lomhán perczegő óra ütötte a hármat éjfél után, Izabella
összekulcsolta a kezeit s elmondta reggeli imáját. Rövid volt az: «Én
Istenem, bocsásd meg az én bűneimet. Amen!»
Azzal a haját csomóba kötötte, betakarta barettel, a kardot oldalára
köté s a köpenyt vállára keríté. Aztán észrevétlenűl elhagyta az atyai
házat.
Mikor a nürnbergi kapun kiment, még sötét volt, még nem jött el a
találkozás ideje. Leült egy padra, a hol a bokrok eltakarták.
Négy órakor megszólalt a városház harangja.
Máskor álmából is fel szokott ébredni e hangra. Ma nem lehetett a
hajnalt imával üdvözölni.
Miről imádkoznék: «Uram, add, hogy ma megöljem az ellenfelemet!» – Vagy
pedig: «Uram, add, hogy az ellenségem ma megöljön engem!»
Ma nem kivánt egyebet az égtől, mint hogy virradjon már.
Halavány sáv az ég alján jelenté, hogy hajnalodik.
S a hajnal szürke ködében látható lett egy közeledő férfi alakja.
A barettjén lengő strucztollról rá lehetett ismerni, hogy ez Policrat.
Izabella eléje ment.
Mikor közel értek egymáshoz, Izabella széttárta köpenyét. Policrat
ráismert. Elámulva hördült fel:
– Izabella!
– Az a nevem.
– Mit akar ön itt?
– Megtorolni a gyalázatomat.
– Ön leány.
– A kardom férfié.
– Én nem húzhatom ki a kardomat ön ellen.
– Ha volt önnek bátorsága megölni a lelkemet, legyen bátorsága megölni a
testemet is.
– Mivel tehetném jóvá a bűnömet?
– Találja ön ki.
Policratnak a jobb szelleme sugdosott valamit, önkéntelenül elkezdte az
egyik kezével a másiknak az ujján azt a két gyűrűt forgatni, melyek
közül az egyik tartja a másikát, hogy le ne hulljon. Ha meg tudta volna
hallani, a mit védszelleme, jobbik esze súgott! De nem hallotta meg;
csak az ujjainak hegye tudott róla.
– Végezzünk, uram! – kiáltá türelmetlenül a leány s kirántotta a
kardját.
– Goddam! – mormogá Policrat, – én nem vívok fehércselédekkel!
– No hát nesze, te gyáva!
Izabella a kard lapjával arczul üté a férfit.
Erre aztán Policrat féktelen dühbe jött, ő is kardot rántott s bőszülten
rohant megsértőjére.
A düh pedig rossz tanácsadó a páros viadalban.
A gyakorlott viador beleszaladt ellenfele kardjába. A szívén ment az
keresztül. Halva maradt ott.
A leány megtörülte a kardját a köpenyébe, haza ment, levetkőzött,
lefeküdt és elaludt csöndesen. Csak délfelé kászolódott fel, a mikor
ebédre csengettek.
Egyedül találta az atyját az asztalnál. Edvárd is hiányzott.
A tudós professzor elmondá a leányának a történteket.
A két angol ifjú valami hölgy miatt párbajt vívott, Cleithon Edvárd
megölte a pajtását, Mac Kulmick Policratot. Ezt ott találták halva a
nürnbergi kapu előtti glacis-n. Zsebében meglelték Edvárd kihívó
levelét. Ennek az alapján rögtön elfogták Cleithont és törvényszék elé
állították. Az ifjú nem tagadta tettét; bevallotta, hogy ő ölte meg Mac
Kulmick Policratot párviadalban.
Magára vállalta a gyilkosságot!
Melyik volt a nagyobb hőstett? Elkövetni azt, vagy elvállalni a bűn
terhét?
A párbaj büntetése halál. Az az ifjú, a ki irtózott az ellenfél éles
vasától, most nem retteg a még félelmesebb vastól: a hóhér pallosától.
Izabella nem szólt semmit az atyjának. Felment a törvényszékre s
bejelenté, hogy mint tanú akar vallomást tenni a két angol ifjú
párbaj-ügyében.
Ott aztán a birák előtt elmondá az egész eseményt. Ő írta Cleithon
Edvárd nevében a kihívó levelet Mac Kulmickhoz. Felmutatá az
itatóspapirost a megfordított lenyomattal, mely tükör elé tartva
tökéletesen azonos írást tüntetett fel a Policratnál talált levelével s
bevallá nyiltan, hogy ő maga állt bosszút meggyaláztatásáért. Kéri, hogy
őt itéljék el, ha bűnösnek találják s bocsássák szabadon az ártatlan
ifjút, ki magát helyette föláldozni kész volt.
A birák meg voltak hatva a vallomás által. Félretették a törvénykönyvet
s itéltek a szívük szerint. Egyhangúlag fölmenték a becsület hősi
megvédőjét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A krónikaíró, kitől e másfél század előtti esemény vázlatát vettük,
azzal végzi be a történetet, hogy Izabella fölmentése után az itélőbirák
egyikének nejévé lett. De mi szebbnek és igazságosabbnak találjuk azt a
megoldást, hogy a hős leány a fényes elégtétel után Edvárddal csatolta
össze az életét. Az is hős volt, a ki felajánlott önfeláldozásával a
büszke hölgy szerelmét kiérdemelte.