(Rémtörténet.)
Gyuri barátunk igen jól készült, derék ifjú gentry, a ki az egyetemet
kitünően végezte, a rigorozumon hatalmasan megállta a helyét még
Szilágyi Dezsővel és Pulszky Gusztival szemben is. A legközelebbi
választásoknál mint képviselő fog visszakerülni Budapestre s akkor majd
megválik, hogy hát Szilágyi Dezső és Pulszky Guszti olyan jól meg
tudnak-e felelni mindenre, mikor ő fogja examinálni a hajdani
professzorait?
Meg lesz pedig választva okvetetlenül, mert a mérsékelt ellenzéki
klubban hiányzik a «negyedik» a tarokkpartienál. Apponyi nem tud,
Horánszky nem akar, Beöthy Ákosnak elve ellen van, Fenyvessy Feri más
mulatságot talál; egyszóval, hiányzik a negyedik. Gyuri barátunk pedig,
a mellett, hogy a tudományokban tökéletes, még kitünő tarokkista is.
Kérem, ne tessék iróniának venni. A tarokk nem kártyajáték. A tarokk
magasabb művészet, a tarokk poézis, a tarokk drámai és vígjátéki
alkotás, a tarokk strategia, a tarokk politika, a tarokk jellempróba, a
tarokk prófétai ihlet, a tarokk a világnyelv.
Egyszóval, az nem olyan könnyű, mint artézi kutat fúrni. (Általános
helyeslés.)
A ki ennek a jelszavait érti!
Csakhogy a mult ősztől kezdve egész karácsonyig határozott nagy _pech_je
volt Gyuri barátunknak. Mindíg veszteséggel kelt föl az asztaltól. Már
utoljára arra a szóra fakadt, hogy «ha én muszka volnék, akkor én lennék
az _egyetlen kozák_, a ki minden ütközet után consequenter halva maradt
a csatatéren».
A karácsony délutánt idefenn tölté a fővárosban, rangjához illő ifjú
gentlemanek társaságában, István bácsi, kedves nagybátyja házánál, a
kinek nevenapját megünnepelni jött le onnan a görbe felföldről.
Vacsoránál kérdezi tőle István bácsi (a ki a másik szobában
harmadmagával kaláberezett): «No, Gyuri öcsém, hát hogy _ütött be_ a
tarokk?»
– Megint _elvertek_, mint a kétfenekű dobot. Jégeső volt földindulással
vegyest. Hallott valaha bátyám ilyeneket a tarokkozás világtörténetében?
Kapok tíz tarokkot a kezembe, kilencz _primőrrel_. _Solot_ még sem
mondhatok, mert két _fekete fináncz vulpes_ van mellette. Különben is
két _összekötött ultimo_ van a táblán, azt _begombolni_ opportunusabb.
Kérem a _talont_. Az elsőben van két _dáma_, a pirosából. Azokat hagyom
a szent eklézsiának; a másodikban felfordúl két _király_: egy piros, meg
egy fekete. – Éljen a köztársaság! – _Pagátot vadászok!_ Ha csak magában
lesz is. – A harmadikban van egy _király_, meg egy _spahi_. Mind a kettő
a _tökök_ familiájából. Négyet láttam belőle. Ez _braziliai király_.
Kénytelen voltam visszamenni az ötödikre. Hát tudhattam én, hogy mind a
két király _influenzás_? Kimondom a _dráj madadúrt, pagát-fogást_. Ha
kihívó vagyok, még a _volátot_ is. Megkontrázzák a játékomat is, a
_tuletroát_ is, a _pagát-fogást_ is: egyik jobbrul, másik balrul ráhínak
a _kompromittált királyaimra_, s két ütéssel _bikává_ tesznek a
_volát-kártyám_ mellett. Fizetek százhuszonnyolcz _blokkot_ háromfelé.
Hallott ehhez hasonlót bátyám?
– Soha.
– De ez mind semmi ahhoz, hogy az ellenfeleim meg micsoda
_rinoczerosz-szerencsével_ játszanak ellenem. Itt van a Muki: megtartja
a talont, vesz ötödikre: nem rebeg semmi tarokkot, hanem kimondja a
_trullt az ultimóval_. Én _hinterhandban odavágok_ neki egy kontrát
tizenegy tarokkal, játéknak, ultimónak, pagátfogással vegyest. Hát nem
megcsinálta az ultimót a maga kilencz tarokkjával az én tizenegy
tarokkom ellenében?
– Az lehetetlen.
– Mindjárt kifejtem a tényállást. A Muki három szine mind a kettőnkével
_renonsz_ volt. A Nusi három tarokkja az enyimek felett _szüperiőr_
volt; háromszor _szürkupot_ csinált; engem háromszor _megtalált_, akkor
a Muki levágta a _szept-majorját_, a nyolczadikra kiugratta az én
_szüperiőrömet_ s a színemen _hazavitte_ a _bohóczot_ legvégűl.
– Ez példátlan katasztrófa a tarokk történetében.
– Ha így üldöz a balsors, felhagyok a tarokkal, s átmegyek a whiszthez.
– Ne tedd azt, öcsécském. Inkább hódítsd vissza a szerencsédet.
– Csak tudnám, merre van a frontja? A classicus szerint «fronte
capillata, capite calva est». (Elől hajas, hátul kopasz.)
– Hát arra én kommendálhatok neked egy biztos szert. Hordj a zsebedben
egy darabot egy akasztott embernek a köteléből. Meglátod, hogy
_mammuth_-szerencséd lesz.
– Mameluk legyek, ha meg nem teszem! De hol kapok én ilyen kötéldarabot?
– Hát hol másutt, mint a hóhérnál? Ezt nem árulják a galanterie-boltban.
– S hol kapható ez a derék ember?
– Azt is megmondhatom egész bizonyossággal. Egyszer magamnak is utána
kellett járnom, mikor a peczérek a newfoundlandi kutyámat elfogták. A
mester magánlakása a Ferenczvárosban van, nem messze a templomtól; hanem
az irodája, a hol a hivatalos működését teljesíti, az kinn van a városon
kívül, túl a gyárakon egy puszta téren álló házban, a mit mindenféle
palánkok és korlátok vesznek körül. Ott tartják a befogott állatokat, a
miket a pribékjei őriznek.
– Odamegyek, felkeresem.
– Hanem elébb vacsoráljunk meg szépen.
– De hátha azalatt a hóhér lefekszik?
– Dehogy fekszik! Hisz az is keresztény ember. Annál is ólmot öntenek ma
este, s éjfélkor misére mennek. Addig te is ráérsz vele.
Ezzel aztán hozzáültek a jó malaczpecsenyéhez; a mihez derekasan bevált
a Pista bácsi saját termesztésű bakatora; megeredt a vidám adomázás; egy
kicsit tűzbe is jött a fiatalság a politika fölött. Volt közöttük, a ki
jól adta a kormánypártit, csak azért, hogy a többit _ugraszsza_.
Némettel, muszkával nagyhamar elbántak; itthon a vármegyéket, odakinn
Lengyelországot régi fényében helyreállították: Gyuri barátunk minden
merész eszménél magához ragadta a vezérszerepet, a mi illett neki
«rettenetes».
– De csak nem mernél most elmenni a hóhérhoz egy darab kötélért, – veté
oda a mindent megkontrázó veszedelmes Muki pajtás.
– Azért is el merek! – kiáltá Gyuri, kirúgva maga alól a széket. – Ebben
a szent perczben!
– Ohó! Akkor veled megyünk mind a hárman.
S a mit kimondtak, azt meg is tették. Fiakkert hozattak, nagyot,
négyülésest, hogy útközben is folytathassák a tarokkot. A térdeikre
terített plaid volt a kártyaasztal.
Az érdemes gyepmester úr háza elé érve, becsengetett a négy ifjú, s
bebocsátást nyert könnyű szerrel.
A mester salonjában a karácsonyfa volt felállítva, égő viaszgyertyákkal
és repülő czukorangyalkákkal. A család apraja-nagyja nagy örömben volt
az ajándékok fölött, a miket a Jézuska hozott számukra. A legkisebbik
sarjadék az apjának a térdén lovagolt s dicsekedve mutogatta a hajas
babát a nagyobbik bátyjának, a kinek már széttéphetetlen képeskönyv
mellett volt muszáj örvendezni.
A szomorú hivatalú házigazda külső megjelenésére nagyon kedélyes alak.
Sötétszőke haja, vidám piros arcza, kiborotvált álla, erőteljes termete
valami csendes foglalkozású iparost enged sejteni, félelmes kezein kék
és zöld köves pecsétnyomó gyűrűk.
– Mit parancsolnak az urak? – kérdezé nyájas tekintettel a családi
ünnepély közepébe betoppanó uraktól. A kicsikét a karjára emelte, mert
az nem akart az apja öléből leszállni: erőszakosan a nyakába
csimpajkozva mind a két karjával.
Gyuri barátunk előadta az idejövetelük czélját. Ő egy darab kötelet
szeretne jogos tulajdonává tenni, a mely már egyszer emberi igazság
végrehajtására szolgált.
A mester udvarias szavakban fejezé ki sajnálatát a fölött, hogy nagyon
tisztelt látogatója óhajtásának azonnal eleget nem tehet. Mivelhogy a
kérdéses tárgyat ő abba a házba, a hol a családja lakik, eltenni nem
szokta; hanem minden egyes szomorú alkalommal odaajándékozza a
legényeinek: azok aztán csinálnak abból maguknak némi kis
mellékjövedelmet. Akadnak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy
ilyesmi használ a fogfájásnak, meg hogy a kártyában szerencsét hoz.
– S hol vannak azok a legények?
– Rendesen ott tanyáznak az üzleti háznál: de ma éjjel bizonyosan mind
az éjjeli misére mentek. Hanem ha okvetetlenül kivánja uraságod azt az
említett tárgyat megszerezni, hagyja itt nálam a lakása czímét; én majd
értesíteni fogom, ha kapható lesz.
Gyuri barátunk ott hagyta a névjegyét, s boldog karácsonyünnepet
kivánva, czimboráival együtt visszavonult.
Ezzel a kalanddal aztán vissza kellett menni ismét a Pista bácsihoz;
volt mit elmesélni rajta; az ifjú társaság együtt kvaterkázott reggelig;
akkor aztán ki-ki nyugalomra hajtá fejét.
Másnap Gyuri barátunknak úgy rémlett, mintha azt álmodta volna, hogy ő
az éjjel a hóhérnál volt, s ott egy karácsonyfát látott. De bolond
fantáziája is van az embernek álmában!
Az ünnepek után Gyuri barátunk haza utazott rendén a maga hegyes-völgyes
vármegyéjébe.
Kezdődtek a nagy körvadászatok. Gyuri barátunknak ez volt a jobbik
szenvedélye. Szomszédjában mind nagy földesurak laktak: maga is azoknak
az osztályához tartozik. Majd itt, majd amott vívtak döntő harczot a
nyulakkal: az elesettek száma közölve lett a hirlapok vadászati
rovataiban.
A vadászat fáradalmai után következett az uri lakoma. A lakoma után egy
kis nemzeti ferbli: ez a vadászok játéka; ehhez nem kell tudomány, csak
kurázsi, s annyi ember játszhatja, a hány csak az asztalhoz hozzáfér.
Gyuri barátunkat még a ferblinél is üldözte a balsors. A négy disznója
megbukott a girigári ellenében. Elijesztették 17-el, mikor neki 20-a
volt. Ha két filkóra kóstáltatott, kapott ki két nyolczast. Ez már nem
pech volt, hanem aszfalt!
S mikor legjavában foly a munka, vágtató paripa dobogása hangzik a
vadásztanya udvarára, s nemsokára betoppan egy marczona alak a vidám
vadásztársaság közé. A haja, szemöldöke csupa zuzmara, a bajusza merő
jégcsap. Rá nem lehet ismerni, a míg fel nem olvad; beszélni meg nem
tud, úgy be van rekedve.
Ez a Gyuri barátunk nagyságos mamájának a huszárja.
Csak annyit tud ellihegni fujtató szavával, hogy a nagyságos asszony
küldi általa ezt a levelet a nagyságos úrnak, lóhalálában.
Gyuri barátunk felnyitja a levelet s ezt olvassa belőle:
«Kedves fiam!
Irtóztató dolog történt! Atyád nincs itthon. Még nem tud semmit! – Jőjj
azonnal haza! Kétségbe vagyok esve!»
Mi történhetett otthon?
A levélhozó huszár nem tudott egyebet elrebegni, mint hogy a nagyságos
asszony ma este egy táviratot kapott, melyre elkezdett szörnyen
jajgatni, kiabálni, s őtet rögtön kergette ezzel a levéllel, hogy
keresse föl a nagyságos ifjú urat, akárhol találja.
Persze az egész czimboraság rögtön ott hagyta az egész czupász-kasszát,
nem kérdezték többé, mi a vizi? hanem valamennyien mind «blindre»
befogattak a szánkóikba s vágtattak a vadásztanyáról a Gyuriék
kastélyához. A jó barátok el voltak szánva, hogy Gyuri pajtásukat, bármi
szerencsétlenség érte is a családját, magára nem fogják hagyni.
A nagyságos mama már a verandán várta türelmetlenül az érkező fiát.
Közel volt az elájuláshoz; sőt el is dőlt egy kicsit, a mint a karjai
közé zárhatta. Mire magához tért, már akkorra a jó barátok is
megérkeztek.
«Mi történt. Mi rémhír jött?» kérdezé minden arcz némán.
– Nézd! Nézd! Ezt a táviratot! – mondá minden idegeiben reszketve a
drága jó mama. – Most hozták stafétával.
A távirat így szólt:
_«Uram! A kötél készen van. Szolgálatjára áll. Kozarek budapesti
hóhérmester.»_
– Mit jelent ez a borzasztó távirat?
Gyuri pajtás körülvakargatta a fejét és nagyon összehunyorította az
ábrázatát, félre sandítva a körülálló czimborákra, a kik a mindjárt
kitörni készülő nevetés felvont puskáival czéloztak feléje, s aztán ezt
mondta:
– Tudod, édes mama, ez – _üzleti titok!_
Erre aztán következett egy általános dechargea a kaczagásnak.