Ő exczellencziája özvegy Szentjóby grófné előkelő állást foglalt el a
fővárosi magas világban.
Rangfokozatát megboldogult férjétől örökölte, a ki valóságos belső
titkos tanácsos volt, a ki bizonyosan a boldog túlvilágban is
megtartotta a rangját; mert ott is megbecsülik az olyan embert, a ki
titokban tudja tartani azt, a mit nem tud.
Az özvegy grófné minden közhasznú, jótékony és közművelődési egyletnek
választmányi tagja volt: adakozásgyűjtésben kifáradhatatlan. Respektálta
is minden ember. A kapusnak ki volt adva rendeletben, hogy ha azt a
czinóberpiros hintót meg látja állni a bejárat előtt, mondja, hogy az
uraság elutazott kormányozhatatlan léghajóval a mennyországba.
Hanem a jour fixeire distingvált társaság szokott egybegyűlni s
termeiben a szép szellemek találkoztak.
Egyszer aztán nevezetes családi események történtek a
Szentjóby-palotában.
Az első volt egy házasság. A család egyetlen sarja, egy grófkisasszony,
férjhez ment egy ismert nevű grófhoz. A menyasszonyról azt beszélték a
rossz nyelvek, hogy nagy rokonszenvvel viseltetik a drámai művészethez,
férfiképviseletben, a vőlegényről pedig, hogy ugyanazt a szenvedélyt
táplálja keblében, de nőnemű megszemélyesítésben. És így egészen
egymáshoz illenek.
A második esemény pedig volt egy gyászeset a családban, a mely rövid
időn követte az örvendetest. A grófnőnek egy öreg nagynénje halálozott
meg, a ki rengeteg birtokot hagyott rá örökségül. Eddigi vagyona egy
millióval szaporodott.
És ez nagyon helyes intézkedés volt a rendező sorstól, hogy a gyászeset
követte a menyegzőt, mert ha megfordított sorrendben következnek az
események, akkor a haláleset miatt elhalasztódik a menyegző, a hathetes
gyász miatt, s ezalatt az ismerősök és tisztelők könnyen megtévedhettek
volna, hogy melyik névjegyre írják a P. F.-et, melyikre a P. C.-t.
A kik a hieroglifokkal ismerősök, tudni fogják, hogy a P. F. annyit
jelent: «pour féliciter», a P. C. pedig: «pour condoler» (üdvkívánatul,
részvétül).
Nem kell hozzá nagy rosszalkodás, hogy az ember az adott esetben ezt a
kettőt összetéveszsze.
Természetesen özönlött a társaság minden rétegéből az üdvözletet és
részvétet tanúsító névjegy a grófnéhoz; egy herendi porczellánveder
egészen megtelt vele.
A teljes gyászév leteltével aztán Szentjóby grófné illem- és
szokásszerűnek tartá az udvariasságot viszonozni.
A kik a látogató-jegyeket behajtott szegélylyel küldték föl, azok
személyesen adták át azt a portásnak, tehát azoknak a viszonozás is
személyesen elviendő. A ki póstán küldte, annak ugyanazon úton felelnek,
nyomtatott válaszszal.
A grófné örökség fejében még a nagynénjének régi hű cselédjét, az inasát
is fölfogadta; a saját inasát komornyikká léptette elő, azontúl a János
dolga volt a bakon ülni s a futószolgálatot végezni.
A János jelenté, hogy a hintó előjárt.
– Jól van, János. Most látogatóba megyünk. Majd én füttyentek, a hol meg
kell állni. Vegyen magához hét vagy nyolcz darab látogató-jegyet, tegye
a livréeje ujjhajtókájába. Én sehol sem szállok ki a hintóból, hanem
maga ugrik le a bakról s egyet a látogatójegyekből kézbesít az illető
portásnak vagy esetleg házmesternének, az általam megnevezett úr vagy
asszonyság számára. Mindenik névjegynek a szélét behajtja balfelől.
Megértette? Tudja, hol állnak a névjegyek?
Hogyne értette volna? Hogyne tudná?
A János aztán kikeresett nyolcz darabot azokból a névjegyekből, a melyek
a porczellánvázában föl voltak halmozva, a legtetszetősebbeket: azok már
be is voltak hajtva szélről, azokat a kabát ujjhajtókájába dugta s aztán
szépen kiosztotta, a hol füttyentettek neki, megmondva a portásnak vagy
házmesternek, hogy miféle úrnak vagy asszonyságnak szolgáltassa azt át.
A grófné, elvégezve udvariassági feladatát, hazatért.
Nem is sejtette, hogy micsoda zürzavart kavarintott a körjárata alatt.
A János csupa idegen nevezetességek névjegyeit osztotta ki a
látogatással megtisztelteknek. Ilyeket talált ő a porczellán-vederben e
czélra felhalmozva, a mivel aztán csodálatos félreértések
operett-tárgyainak szolgáltatott kidolgozásra méltó anyagot.
Az első átadott névjegyet egy sokat emlegetett országos képviselő kapta
meg, a ki híres volt az interpelláczióiról. Ez a névjegy származott a
török konzultól «P. F.» jegyzettel. (Üdvözlet.) A honatya mindjárt
kitalálta, mi okon jutott e megtiszteléshez. Nemrégiben lepte meg az
összes miniszteriumot azzal az interpelláczióval, hogy mit szól hozzá,
ha Bosznia Magyarországba bekebeleztetik: akkor az ottani mohamedán hitű
honfitársaknak a próféta által megengedett többnejűség a Szent-István
koronája országainak területén jogi érvényességet fog-e nyerni s a
kétfeleségű férj gyermekei nálunk is törvényeseknek fognak-e
elismertetni? Szándékozik-e e sok miniszter közül valamelyik e
bizonytalan helyzet megorvoslására egy novellát a Ház elé terjeszteni? A
mely kérdésre, egy miniszter sem lévén a Házban, a Ház elnöke azt a
határozatot mondta ki, hogy a fontos ügy ki fog adatni az ó-gyallai
csillagvizsgáló igazgatójának, hogy tudakozza meg a csillagok járásából,
mi fog Boszniával történni az idők teljességében?
Bizonyára ezt az interpellácziót vette szivére a magas porta konzuli
képviselője; ennek a következménye a látogatójegy a nagyjelentőségű «P.
F.»-fel.
Nem is késett az országos szónok a jelzett látogatást még aznap
személyesen viszonozni, legújabb szmokingját felöltve, melynek
oldalzsebébe oly módon dugott egy zsebkendőt, hogy annak zöld csücskéje
a zsebből kikandikált. A medzsidie-érdemrendnek a szalagja zöld. Ezt a
gyöngéd czélzást el fogja érteni a finom tapintatú török diplomata, a
kinek a magyarok iránti szeretete köztudomású.
A nagy szónok igen szívesen fogadtatott a diplomata által. A beszélgetés
tárgya természetesen a képviselőházi interpelláczió volt, a mely
alkalommal nem mulasztotta el a magyar honatya az Izlám-hit iránti
respektusának kifejezést adni, beleszőve azon hajlandóságának
kivillanását, hogy ő maga is kész volna a sokat igérő mohamedán vallásra
áttérni, ha az bizonyos előkészülettel nem volna összekötve.
A diplomata finom szarkazmussal vágott eléje:
– Ön a fejnek kopaszra borotváltatását érti, úgy-e? No, ez múlhatatlan:
a többnejűség miatt van, hogy a sok feleség ki ne téphesse a gazdának a
haját.
– Holnaptól kezdve borotváltatni fogom a fejemet.
És két hét múlva megkapta a nagy szónok a medzsidie-rendet. A mihez a
János tévedése segítette.
A második névjegytévesztés valóságos jócselekedetszámba ment. Egy a
felső köröket régóta nyugtalanító testvéri viszálynak lett
megszüntetője.
Mind a kettő rokonszenves alak volt: a Stanczi is, meg a Blikus is (a
gyerekkori álnevükön hítta őket mindenki). De a magas körökön kívül még
a publikum is szerette őket. Az a publikum, mely az alagi, budapesti,
freudenaui turfon a favoritokra és outsiderekre fogadni szokott. A két
testvér sokat emlegetett sportsman volt. Mind a kettő versenyistállót
tartott s futtatásaik eredményéről a napilapok referálni szoktak.
Egyszer aztán a Stanczinak a biztos nyerőjét megelőzte fél lófejjel a
Blikusnak a paripája. A Stanczi ezt nem tűrte békével. Óvást emelt a
futtatás ellen. Azzal vádolta a nyertes versenytársat, hogy
megvesztegette az ő jockeyját, hogy tartsa vissza a lovát. A
Derby-díjról volt szó. Pör lett belőle. Tanúkat vallattak: urak,
jurorok, jockeyk, pályabirák, virágárúsnők hívattak föl
bizonyságtételre. A dolog elmérgesedett, a lapok is fölkapták,
szenzácziós rovat lett belőle.
Hiszen más családban is megesik, hogy osztályos testvérek egymás közt
összevesznek, de ilyen nevezetes pöresethez rendkívüli körülményeknek
kell találkozni. Azzal vádolni egy sportsmant, hogy jockeyt vesztegetett
meg! Egy ilyen hercze-hurcza az egész high life-ot megeczetesítette. A
mint egy úri estélyen ők ketten megjelentek, egyszerre félbeszakadt
minden kedélyesség.
Érezték ezt a kellemetlen helyzetet maguk a testvérek is és szívesen
kiegyenlítették volna, de nem tudták, hogy kezdjenek hozzá; a büszkeség
tiltá egyiknek is, a másiknak is, hogy az első lépést megtegye.
Egyszer aztán egy tavaszi meeting alkalmával a Stanczi az úrlovasok
gátversenyénél fölbukott a lovával a palánkátugratásnál, a ló lábát
törte, a lovas pedig zúzódásokat szenvedett, a mik orvosi kezelés alá
vétettek.
Ekkor érkezett hozzá a Blikus látogatójegye a «P. C.» részvétjelzéssel.
Stanczi elérzékenyült.
– Hát mégis van szíve a bátyámnak, – mondá s rögtön hivatta a titkárát.
Megbízást adott neki, hogy csomagolja össze valamennyi aktáját annak a
keserves zsoké-proczesszusnak s vigye el a bátyjához, adja át neki,
szünjön meg ez a kellemetlen versengés a testvérek között.
És ezzel elvonult a sötét felleg a magas társaság egéről végképpen.
És ezt megint a derék János jóhiszemű tévedésének lehetett érdemül
beszámítani.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A harmadik tévedéses látogatójegy egy nagyon szövevényes szívbeli
viszonynak adott szerencsés kibontakozást. Az úrfi bonvivant volt, az
úrhölgy pedig szigorú erkölcsbiráló. Egyébiránt vőlegény és menyasszony
voltak. A menyasszony megtudta, hogy a vőlegénye egy orfeumi divának
udvarol. Ebből összezördülés, szakítás, a jegygyűrű visszaküldése
következett.
Ez eddig rendben van. Ekkor következett azonban az a még rendesebb
fázisa a történetnek, hogy a hirhedt starját a kis deszkának (brettli)
magasabb regiókba emelte egy muszka impresszárió, a ki elszerződtette
ballerina-asszolutának egy szentpétervári operetthez, a melynek
protektora egy uráli aranybánya-tulajdonos.
Ezért igazán megérdemelte a magyar szeladon, hogy «P. F.» jegyzékű
névjegyet kapjon ünnepi ajándékul. Szerencse volt rá nézve, mert ő
ruinálta volna magát a csábító szirén miatt.
Az üdvkívánó névjegy azonban az egykori menyasszonya nevét és koronáját
viselte. A galán megértette a dolgot, magába tért. Sietett azonnal az
elvált jegyeséhez, lábaihoz vetette magát, megbánta bűnét, esküdött,
hogy sohasem követi el többet!… Azzal megkapta a teljes bűnbocsánatot s
kivívta a jegygyűrű visszacserélését.
Így tett boldoggá egy szerencsétlen jegyes párt jóhiszemű tévedésével a
becsületes János.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy névjegy a fővárosi szinházak egyikének igazgatójától származott és
egy fiatal bohémhoz tévedt, a ki szívesen látott alakja volt az előkelő
társaságoknak, mint szellemes fölolvasó, causeur és poseur, hivatására
tárcza- és színműíró. Legközelebb egy vígjátéka az akadémiai pályázaton
egy szó híja, hogy el nem nyerte a kétszázaranyas jutalmat. Dicséretet
nyert, jeligés levele fölbontatott: neve kikürtöltetett.
Szentül azt hitte, hogy ehhez a sikeréhez gratulált neki az igazgató.
Kapott az alkalmon, sietett a darabjával az üdvözletküldőhöz. Szívesen
fogadták, a darabja huszonöt előadást ért, ő is nyert vele, a szinház
is.
Ezt is a János sütötte nyélbe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugyanegy házban lakott két ismeretes alakja a fővárosi közéletnek: az
egyik operai énekesnő, a másik szatirikus írónő.
A primadonna jóformán kihízott már az Elvirák szerepköréből. A mi
alkalmat adott egy élczlapnak egy gunyoros kép közlésére, a melyben a
primadonna szerelmet vall a szíve választottjának (olasz előadás volt):
«Io t’amo, Io t’amo», mire a tenorista ijedten hőköl vissza: «Tu m’ami,
Tu m’ami!». A művésznőnek alapos oka volt azt hinni, hogy ez a
persiflage az átellenese gonosz ötlete volt. Annak volt egy papagálya, a
ki (!) az udvari szoba ablakában levő kalitjából, a mint a folyosón
megjelenni látta az énekesnőt, elkezdte hangosan kiabálni: «Tu mámi!» E
miatt engesztelhetetlen ellenségeskedés támadt a két úrhölgy között.
Egyszer aztán a beszédes szárnyas megczáfolta azt az állítást, hogy a
papagályok élete száz esztendőre nyúlik; az írónő kedvencz madara
hamarább bevégezte a magáét. Kitömették, úgy tették az ablakba.
Akkor kapta az írónő azt a bizonyos látogatójegyet az énekesnő nevével
és a «P. C.» jegyzettel. Világos volt, hogy ez a sajnálkozás a kedvencz
madárra vonatkozik; egyéb családtag nem hiányzott. E részvétnyilatkozat
megnyerte az írónő szívét s azontúl a hirlapok csak magasztalták az
énekesnőt. Az ellenségekből jóbarátnők lettek.
Nem sejtette senki, hogy ez a János műve volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A fővárosban volt egy előkelő klub, a mely kizárólagosabb volt minden
eddig létezőknél; a czíme ez volt: «Várurak klubja». Tagja csak olyan
magyar nemes lehetett, a kinek a birtokán saját várkastélya volt. Ha
lakható állapotban, az is jó. De ha várrom volt, még erősebb jogczím. Ez
utóbbi esetben csak arra volt kötelezve a klub-tag, hogy az ősi romot
épségben fönntartsa. Sehol a világon annyi ős várrom nem létezik, mint
Magyarországon. Ezek hirdetik a nemzet dicső múltját és a honalkotás
körüli érdemeit.
Sajnos, hogy e dicső emlékek egy része bevándorlott idegenek kezébe
került. Ilyen új földesúr volt az a sok milliomos vállalkozó is, a ki a
magyar fölvidéken nagybirtokossá cseperedett föl. Derék ember volt,
iparvállalatai ezer munkásnak adtak kenyeret. Vára is volt, teljesen
lakható állapotban, még az ős-magyar főúr ódon bútorzatával,
vasembereivel, vas csatakigyóival: maga is itt lakott az országban.
Hanem egy erős akadálya volt annak a régnövesztett vágyának, hogy a
«várurak klubjá»-ba bejuthasson. Annak az elnöke intranzigens
arisztokrata volt. A klub alapszabályai szerint nem volt elég ahhoz a
váruraság, ahhoz magyar nemesség is kellett, az elnök szerint pedig még
valami más is. Az új földesúr nem is próbálta nyitogatni a bezárt
paradicsom ajtaját. Pedig már bárói rangot is nyert – érdemeiért. De
csak afféle birodalmi bárói rangot, a mit a várurak klubja nem
respektál, s nem tehette ki magát egy esetleges refusenek.
Ekkor jött János a maga alkalomszerű intervencziójával.
Az új földesúrnak ezüst tálczán hozták föl a kilenczágú koronás
névjegyet a várurak elnökének teljes czímzetű nevével és a «P. F.»
jegyzettel. Ez már érthető megnyilatkozás. Az új földesúr rögtön sietett
érintkezésbe lépni a megtisztelő dinasztával s fölajánlott neki a
várurak klubja számára húszezer aranyat az ősi várak s azokat szegélyező
podhrágyok helyreállítására. A melyre egyhangúlag beválasztották – még
pedig tiszteletbeli tagnak, a mi nagy kitüntetés.
Ez is jól sikerült.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De legokosabb volt, a mit János elkövethetett, a midőn a két hátralevő
névjegyet, a melyre az ő irástudománya szerint két asszonynév volt (némi
megtoldással) írva, mint egymáshoz tartozókat, gombostűvel összetűzte s
úgy kézbesítette a Bristol-vendéglő portásának.
Az a két névjegy ugyanis az özvegy grófné leányáé és vejéé volt: «P. C.»
aláírással. A nagynéne gyászesete fölötti sajnálkozás jelzése. A kinek
pedig felküldettek, az volt a megboldogult nagynéne régi házibarátja, a
ki abban a hitben élt, hogy miután a grófnő az elhunyt nagy birtokát
örökölte, a házibarátot is átveheti örökségül: az uraság javakorában
levő legényember, ha a szürke szakállát leborotváltatja s a bajúszát
feketére kipödrögeti, senki sem mondja, hogy több negyven esztendősnél;
a grófné pedig özvegyasszony, a kinek még igényei vannak az élethez.
Elkezdett látogatásokat tenni s magát vacsorára ottfelejteni s a közben
ajánlatos tulajdonságait ragyogtatni.
Ekkor jutott a kezéhez az a két összetűzött névjegy a fiataloktól. «Pour
condoler.» Megértették. Keresztülláttak a tervén, bevágták az útját.
Azontúl aztán hagyta a szürke szakállát újra megnőni. S nem fente ki a
bajúszát fekete kenőcscsel s nem járt el az öreg grófnéhoz szupirozni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És így a János a maga inaseszével egy óra alatt hét olyan okos dolgot
hozott rendbe, a mit a hét keleti bölcsek sem intézhettek volna el
tökéletesebben.