(Szájhagyomány.)
A ...y Barnabás az utolsó kardszakadtáig ott szolgált a fejedelem
táborában; jelen volt a trencséni ütközetben is, a hol Rákóczinak a lova
elbukott a kuruczsánczban, védelmezte Árva várát s egyike volt a kevés
híveknek, a kik a fejedelmet szomorú számüzetésébe Rodostóba követték,
innen mindenféle csalóka remények délibábjai után repdesve bevándorolta
Francziaországot meg a Németalföldet, élvezte e közben a török
barátságot, sorbethtel és fekete kávéval, a franczia sympathiákat,
csinált borral és czitromvízzel s a hollandi vendégszeretetet, dupla
sörrel és almaborral s miután mind valamennyivel elrontotta a gyomrát, a
mint az utolsó reménység gyökere is elszakadt Rákóczi Ferencz fiának
elhalálozásával, akkor vette észre, hogy a szakálla kezd őszülni. Egész
addig, a míg volt mit reményleni, mindig fiatalnak képzelte magát.
Ekkor aztán elővette a honvágy, azt gondolta, hogy visszatér a hazájába.
Hiszen volt neki még itthon mit felkeresni. Valaha módos, vagyonos ember
volt Magyarországon s mikor átlépte az ország határát a fejedelemmel
együtt, akkor még fiatal feleséget hagyott itthon, meg egy kis fiút, a
ki fapálczán lovagolt s egy még kisebb leányt, a ki a kis macskáját
öltöztette fel kisasszonynak: annak bizony már jó tizennyolcz
esztendeje.
Meglehet, hogy azok még most is élnek.
Az új király régen kegyelmet adott már a hazatérni kívánó bujdosóknak,
soknak az elkobzott birtokát is visszaadta s lettek belőlük nyugodalmas
hazafiak.
Barnabásnak is szép birtoka volt ott a Dunántúl – hajdanában.
Mikor a nemzeti ügy, a miért harczolt, hanyatlani kezdett, ő ugyan nem
tett le a reményről, hogy az még valaha újra fel fog támadni s «lesz még
szőlő, lágy kenyér!», hanem addig is azt a birtokot szerette volna
valahogy a gyermekei számára megtartani. E végett valami furfangot
gondolt ki. – Volt neki egy kedves jó czimborája, tőszomszédja a
dunántúli birtokán, a neve helyett csak egy ✝-et teszünk ide, mivelhogy
keresztes lovag is volt valósággal, ahhoz egy este lóháton beállított.
Mikor magukra maradtak, azt mondta neki:
– Csehül vagyunk, komám. A török megrágta a szíjat. A lengyelbe meg
belenyertünk, mint Bertók a csíkba. «Szalad a kutya Szeged felé,
csóválja a farkát Buda felé.»
– Ez bizony baj, – mondá a jó barát, megértve belőle mindent.
– Hanem hát «késő bánat, ebgondolat», – «oláh is okosabb vásár után» s
aztán «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul».
A jó barát ezzel mind tökéletesen egyetértett.
– Annál fogva, minthogy a «nánási szentnek is maga felé hajlik a keze»,
én pedig semmiképpen nem tudom kitagadni magamat, ha egyszer azt kérdik,
hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött» s utoljára is «jobb az élő kutya
a döglött oroszlánnál…»
– Igaz a’!
– No hát. Én magam csak tudom, hogy mit teszek. De megint azt nem
szeretném, hogy ha be talál ütni az idő, a mikor mindennap nagypéntek, a
szegény feleségem meg a gyermekeim úgy maradjanak ki a birtokból, mint a
káposztatorzsa a hóbul.
– Hát mit gondolsz?
– Azt gondoltam, édes czimborám, hogy ezt az én szomszéd birtokomat
eladom teneked pro forma. Tudod, csak úgy látszatból. Zálogba adom neked
az egészet – egy aranyért s te azt birtokodba veszed és használod kedved
szerint, a míg én oda leszek. Így majd a fiskus nem kobozhatja azt el.
Ha pedig egyszer elvonul a zivatar s akár így, akár amúgy visszakerülök
erre a földre; vagy pedig ha én elpusztulok odakinn s a gyermekeim
előállnak a nevemben, akkor az egy arany zálog visszatérítése mellett,
te kedves czimborám, megint kiadod a birtokot. Ráállasz-e?
– Hogyne állnék?
– Erről azonban nem csinálhatunk formális contractust, mert ha
megtudják, észreveszik a jámbor cselt s még magad is bajba kerülhetsz,
hanem csak úgy rövid kézből adunk egymásnak levelet s azt mind a ketten
jól elteszszük, hogy rá ne találjon más.
Ebben szépen megmaradtak, Barnabás úr átadta a birtokát a jó barátnak,
azt bele is statuálta nagy csendesen, a tőle kapott záloglevelet meg
odaadta a velejárt legkedvesebb emberének, vén sáfárjának, rábízva
erősen, hogy azzal nagy okosan igyekezzék felmenni abba a görbe
országba, a hol most a felesége lakik kicsiny családjával, saját
birtokocskájának falusi gerendás kastélyában s ott ezt a levelet jól
eldugja, hogy minden bolond ember rá ne bukkanjon. Azzal ezer üdvözletet
küldve feleségének, apró gyermekeinek, felkapott a lovára s ment
bújdosni a világba.
Szöghajú, délczeg férfi volt, mikor elment, őszbecsavarodott, törődött
alak lett, mire visszakerült.
Nem bántotta már senki itthon, azt sem kérdezték, merre járt?
Annyi keserves viszontagság között soha ki nem adat a tarsolyából azt az
egy aranyat, a mit zálogbecsképen vett át a czimborájától, vissza is
hozta azon módon.
Első dolga is az volt, hogy annak a portáját felkeresse.
Kérdi a legelső hajdutól, a kit a kastély udvarán megkap: itthon van-e a
nemzetes úr?
– Tyhű, vitézlő uram! Deszkát árul az már Földváron, de milyen régen!
(Deszka – a koporsó, Földvár – a sír.)
– Hát ki lakja most ezt a kastélyt?
Mondott aztán neki a hajdú két olyatén nevet, hogy majd kitörött bele a
nyelve. Az egyik német volt, a másik még sokkal inkább burkus.
Katonatiszt urak vették nőül a jó czimbora két kisasszonyát.
Hát hiszen azok is szívesen látták a bujdosó vendéget; tudott az már
minden nemzet nyelvén, eldiskurálhatott velük.
Hanem azt sehogy sem akarták megérteni, hogy az a szomszéd birtok, a
melyiken most ők gazdálkodnak, ezé a kopott uraságé legyen.
– Nem szólt erről a megboldogult?
– I vász nid, – volt a válasz.
– Nem hagyta meg a testamentomában, hogy ezt nekem, vagy a gyermekeimnek
vissza kell adni valaha?
– I vász nid.
– No Szent Ivásznid! Most vagyunk hát már ott, a hol a tót a kárászszal!
Az pedig az én birtokom, mind, egész a körtefáig, száz ember megesküszik
rá.
Azok csak azt tudták, hogy a megboldogúlt azt úgy akvirálta.
– Akvirálta ám, de csak zálogba, ideig-óráig, a mikor a zálogba adott
aranyat visszahozom érte. Azon mód itt van most is a táskámban.
Az új földesurak, nagy okosan, azt mondták erre, hogy ők bizony vissza
is bocsátják a birtokot, csak egy akkora írást hozzon arról az
egyezségről, mint a tenyere.
– Hozok is; egybe itt leszek azonnal; megvan az az írás, jó helyt pedig,
karsamadiner az uraknak.
Azzal nem időzött tovább, hanem csörtetett fel oda Tótországba, a hol a
feleségét a fenyveserdős völgyi lakban elhagyta; meg sem pihent, míg
haza nem ért.
Volt nagy öröm, mikor ismét egymásra találtak. A derék, hű asszony
megvolt ugyanis jó egészségben. Termete igenis gömbölyűre talált
megtelni.
– Hej, galambom, – mondá Barnabás úr az első összeölelkezés után, –
emlékezel-e még rá, mikor legutoljára láttalak, ölemben vittelek át a
Vág-szigetbe. Ha akkor ott felejtettelek volna, most nem tudom, hogy
hoználak vissza?
Az asszony arcza csak még gömbölyűbb lett ettől a tréfától.
– Hát a Pista gyerek hol szaladgál?
– Hjaj, lelkem, a Pista gyerek már szolgabiró s a markálison jár.
– Nézze az ember! Hát az Erzsi leány, az én kis aranyos leányom?
– A te kis aranyos leányodnak tegnap keresztelték a második szülöttét,
rég menyecske az már: Tury Boldinénak hívják.
– No nézd! Én pedig még most is hordom a tarsolyomban azt a kis piros
czipellőt, a mit Stambulban vettem a lábára, hogy majd jó lesz neki, ha
visszakerülök.
– Az most jó lesz a nagyobbik unokádnak!
– Hát ilyen nagy volna az idő?
– Bizony sok víz lefolyt azóta a Vágon.
– De a vén sáfár csak megvan?
– Ugyan, hova gondolsz, édes kincsem? hiszen az most már száz esztendős
volna.
– Hát az is meghalt? De csak odaadta neked elébb halála előtt azt az
írást, a mit rábíztam, hogy őrizze meg?
– Adott biz az nekem, édes lelkem, egy egész határ írást, de már akkor
magyarázni nem tudott, a nyelvét ütötte meg a szél. Én meg diákul nem
tudok. Ott van valamennyi a padláson: egy tele ládával. Mind ott
találod, a mit még meg nem ettek belőle az egerek, vagy el nem hordták a
szolgálók.
– Egerek! Szolgálók! – ordítá fel rémülten Barnabás úr s egy szót sem
vesztegetett többet a hitvesi enyelgésre, hanem rohant fel a
padláslépcsőn, megtalálta a nagy ládát, telehányva a családi
levéltárral: azt egyszerre kifordította a földre; a sok archæolog egér
futott belőle szerteszéjjel: ő maga meg neki feküdt s elkezdte
levélről-levélre sorba szedegetni a papirospetrenczét.
Ebéd ideje lett, mire elkészült vele. A keresett levél nem volt az
iratok között.
Hítták ebédelni azalatt; dehogy ment! Neki állt a padlás minden
zege-zugát felkutatni: hátha oda dugta el az iratot a sáfár? Az asszony
maga is feljött utána a padlásra hívogatni:
– Mind elhűl a leves!
– Kell is nekem most a leves! Hagyjatok békében!
S addig le sem került a padlásról, a míg be nem sötétedett. Nem találta
azt az írást.
– Sohse törd magadat miatta, – biztatá a jó feleség. – Más embernek a
birtoka is elveszett már; majd csak megélünk az én szegény kis
jószágomból, ha eddig megéltünk; a gyerekek a maguk szárnyára vannak már
eresztve, nekünk meg nem sok kell már. Azért legyen jó kedved. Egyél,
igyál. Nézd, mindent felhordtam, a mit hajdanában tudtam, hogy
szerettél.
Már az igaz. Úgy csak nem traktálja a császárt a maga Leibkochja, mint a
hogy a jó magyar háziasszony meg tudja vendégelni az ő szeretett urát
mindenféle jókkal.
Az ő keze csinálta azt mind.
Azt a fain, jó fonott kalácsot is, a minek még az illata is csupa életre
gerjesztő. Éppen következett a szent karácsony ünnep, arra készült az a
kalács.
Barnabás úr kapta-félretette a gondját s hozzálátott a régóta nem ízlelt
süteményekhez. Azt a jó, puha, fehér kalácsot csak úgy gyűrte befelé
frissében.
Az a jó asszony gyönyörködött a hazatért bújdosó derék étvágyában.
– De legalább vakard le a kalácsról azt a papirost.
Szokása a papirosnak, a mit a tepsibe tesznek, hozzásülni a kalács
fenekéhez.
– De gutát vakarom! Együtt jó az!
A mint azonban egy új darabot akar megint törni Barnabás úr a kalácsból,
rátekint arra a félig elmállott, barnára pörkölt papirdarabra, a mi a
kalácshoz volt ragadva s arra csak leesik az álla ijedtében. Az volt a
keresett zálogos levél. Ráismert a névről meg a dátumról; de a többi már
hiányzott. A szolgáló azt találta éppen a papirládából előrántani. S
ezzel a karácsonyi kalácscsal egyike a legszebb birtokoknak lett a régi
család helyett két újnak átbocsátva.
– No feleség, – mondá Barnabás úr, megtörölve a száját ettől a falattól,
– drága ebédet eszik a török császár, még drágábbat a chinai császár, de
olyan drágát, mint én ma, soha az öreg apjuk sem evett, mert én megettem
a dunántúli dominiumomat.
Ez pedig igaz történet!