Mikor a derék, becsületes Handa Péter uram a fiát Andrásnak
kereszteltette, nem gondolta meg, hogy azt a teljes életében Handa
Bandinak fogják nevezni, a mi egy betű különbséggel valami czivakodást
jelent magyarul.
Már az iskolában elkezdték a csufondároskodást a pajtásai, a mire
különben a fiú maga adott okot. Az a szokása volt, hogy minden
tanulótársának adott valami csúfnevet, a mi azon örökké rajta száradt. A
tanítói sem menekültek meg tőle. Született csúfolódó volt. Előre ki volt
jelölve az életszekere. Ebből ujságíró lesz, vagy képviselő – akár mind
a kettő.
A hazai tanulmányokból kinőve, mint _végzett_ ember, elutazott Angliába,
a britt törvénykezést és parlamenti életet alaposan tanulmányozni.
Ez is valami hallatlan.
Hogy egy magyar ember Angliába menjen bölcsességet és szokásokat
elsajátítani.
No de hát elsajátította.
Mikor Pestre visszakerült, már tökéletes angol volt. Szép arcza simára
borotválva, haja à la Liszt Ferencz.
Viselete épen megkülönböztette minden rendes embertől. Magas
inggallérjai csodaszámba mentek, ruháinak szabása daczolt minden
divattal, czipői fölött szarvasbőr kamáslit viselt s volt egy
felsőkabátja, mely alól kilátszottak a frakkja szárnyai (mindig frakkot
hordott) s ezen a kabáton csak négy gomb volt elől gyöngyházból, de azok
olyan nagyok voltak, mint egy fagylaltos csésze. Erről mindenki ráismert
messziről; mert ilyen a szárazföldön nem termett második.
Sok női tulajdonság volt benne. Maga a hangja magas és csengő volt: hát
még a fecsegése! Fecsegni csak nők tudnak, csak nekik van gyors szellemi
fölfogásuk, hogy egyszerre tudjanak látni, hallani, beszélni. Ilyen
adománynyal birt Bandi. És a mi a legkiválóbb minősítés: értett az
emberszóláshoz. Csupa élvezet volt hallgatni az asztaltársaságban. Egy
asszony veszett el benne.
A mint az első czikkei megjelentek egy hirlapban, azok nagy feltünést
keltettek pikáns, csípős, eddig szokatlan tenoruknál fogva, de még
inkább merész irányzatukért. Gúny, szatira villogott soraiból;
főfeladatának tartotta a bevett közvéleménynyel szembeszállni, olyan
állításokkal lepni meg a közönséget, a miknek a nagy tömeg az
ellenkezőjét vallotta. Meg mert támadni olyan ideálokat, a miket eddig a
közérzület sérthetetleneknek tartott, s fűszerezve volt a stilusa elmés
élczekkel, véleményét támogatták széles ismeretet eláruló idézetek, nagy
államférfiak, világhírű czelebritások emlékezetes mondásai. Egy könyvtár
volt a fejében. Diplomaták, művészek és művésznők neki mind modellt
álltak. A nagy financièrekkel azt csinálta, a mit akart. A szultán
palotáján keresztül látott, s a legtitkosabb királyi jelenetekről
részletesen értesülve volt. Azt meg épen nagyon jól tudta, hogy hol
vannak készülőben szenzácziós válóperek magasabb régiókban.
A kiadója nagyon háládatos volt iránta: lapja terjedt. A három nyilas
(ez volt az írói jegye) czikkei általános hatást keltettek. Tele voltak
azok szikrázó elmésséggel, erős kifejezései _repülő szavakká_ váltak,
harapásától, csipkedésétől félt minden jótétlélek. Azok miatt került a
lap radikális hírbe.
A konzervativ sajtó emberei próbáltak vele szembeszállni, de mind
kudarczot vallottak. Egy szójáték elég volt az ellenség kivégzésére.
Végre aztán egy juste milieu lap vette föl ellene a harczot, egy új
irodalmi nagy tehetség támadt egyenesen a három nyilas lehetetlenné
tételére, ennek az írói jegye volt a három mérleg. Ez is használta a
kiméletlenség fegyverét: fullánk ellen fullánkot, buzogány ellen
buzogányt. Ráolvasta Handa Bandira, hogy minden ismerete, tudákossága
nyegleség, idézései merő hamisítványok, adatai fikcziók, azok a híres
emberek sohasem mondták a csattanós kifejezéseket, az élczei nem
eredetiek: föltalálhatók mind Saphir Humoristisches Conversations
Lexiconában, az angol Punchban, a Fliegende Blätterben, a
Kladderadatschban.
Ebből azután nagy harcz lett: a két ellenfél, a nyilas és a mérleges,
keményen egymásba harapott. A közönségnek ez rendkívül tetszett.
Mindenki ott kezdte a lapot olvasni, a hol az ő polemiájuk foglalta el a
rendes tárcza rovatát. Két egyenrangú szellem ragyogtatta egymást
fölülmuló rendkívüli tehetségét.
Csak jó hosszú idő mulva árulta el valaki, hogy ez a két szellemi
gladiátor – egy és ugyanazon személy. Az egyik lapba is, a másikba is
Handa Bandi írja azokat a gúnytól mérgezett czikkeket és perlekedik
magamagával, csinál pártot és ellenpártot, gyakorol kritikát és
ellenkritikát, politikai kérdések felett késhegyig menő harczot folytat,
támad és visszaver, merész eszméket szül, s ugyanazokat kiméletlenül
leöldösi. És mindezt egy és ugyanazon toll írja: csakhogy az egyik
lapnak violaszín tintával ír, a másiknak alizarinzölddel.
Ez a leleplezés általános szenzácziót idézett elő.
Lehet rá fogadni, hogy az a _harmadik_ «valaki», a ki e leálarczozást
cselekedte, megint csak ő maga volt, a Handa Bandi.
Mi szüksége lehetett erre?
Az, hogy saját lapot akart kiadni. Ismerte jól a maga közönségét.
Tetszik az annak, ha valaki bolonddá tudja tenni, de elmésen, új
methodussal.
«Darázsfészek» volt a hetilap czíme. Illusztrált lap volt: karrikaturái
is egész új methodust teremtettek. Tódult hozzá az előfizető sereg. A
czíme elárulta a tartalmát, s a tartalma megfelelt a czímnek. Minden
szám hozta egy-egy országos nagyság torzképét, kisérve a nagy ember (és
asszony) szarkasztikus életleírásával. Nem volt ez előtt senkise szent
és megcsíphetetlen. Jaj volt annak az alaknak, a kit állandó figurájává
tett, az százféle változatban mulattatá az olvasó világot.
Aztán mindenről értesülve volt, a mi csak darázscsípésre méltó. Zárt
értekezletek, titkos paktumok, tervek, a mik még csak szándékban
léteznek, eltussoltnak látszó visszaélések mind prédául estek a szatira
közlönyének. Zárt ajtó, függöny, spanyolfal nem biztosította előtte a
titkot, és a hol nem adta ki az árulkodás, pótolta a ráfogás. S
legtöbbször a koholmány az igaz.
Mert ehhez a mesterséghez nem elég a szellemi tehetség: élni is kell
tudni. Együtt élni a világgal, mindenütt megjelenni és vezetni a
_bohémet;_ éjszakákat együtt tölteni a világfutókkal. A darázsnak mézet
is kell gyűjteni.
Ez élni szerető mindenféle zseniknek voltak híres tanyáik, a hol
naponkint, esténkint találkoztak. A _kis pipa_, a _kávéforrás_, a
_mezítlábos_, a _politikus szatócs_, a _márványmenyasszony_, a
_burgzsandár_, a hol a «fiatal óriások» összegyűltek, poharazás közben
eszmeharczot vívtak, s a ki a legjobban győzte (a bort és a
vitatkozást), az lett a champion.
Egyszer aztán felszínre vetődött valami új merénylet a gasztronomia
világában. Az eszmét Londonból hozta magával Handa Bandi. Itt talált
vállalkozóra, a ki azt gyakorlativá tegye. Egy vendéglős éttermet
nyitott, a melyben a felszolgáló személyzet mind leány volt; de
férfiruhában. Rövid időn kedvencz tanyája lett az élni szeretőknek. A
férfinak öltözött leányok természetesen férfinevet is viseltek.
Illem és közerkölcsiség tekintetében semmi kifogásra nem volt helyes ok.
Szokatlan volt s ez tetszett.
A leányok elgondolhatóan mind szépek voltak.
Feltünő volt közöttük egy magas karcsú alak, a ki arczban nagyon
hasonlított Bandihoz: ha egymás mellé tették a fejüket, alig lehetett
felismerni, melyik az egyik, melyik a másik. Annak is gesztenyeszínű
haja volt, s à la Liszt Ferencz körülnyírva.
Azt suttogták, hogy jó családból való.
S igen sokszor tették így egymás mellé a fejüket.
No, az még szabad.
Egyszer azt mondta Bandi a leánynak:
– Ide hallgass rám, _te_ Károly. (A leányoknak férfineveik voltak, s e
néven tegezték őket.)
– Hallgatok.
– Én _magából_ Karolinát akarok csinálni.
– Hogyan?
– Úgy, hogy elveszem feleségül.
– Ne tréfáljon.
– Komolyan mondom.
– Mit talál rajtam?
– Épen azt, a mit rajta találok. Azt, hogy férfiruhában jár. Ha a
leányok férfiruhát viselnének, mind férjhez vennék őket. Becsületemre
mondom.
A leány nagyot nevetett rajta.
– Nincs azon mit nevetni, – erősíté állítását Bandi. Higyje el nekem,
Karolina, hogy én tudom, mi a férfiúi bátorság. Ismerek férfiakat, a kik
szembe mernek szállni kard élével, szurony hegyével; de ha egy _varrótű_
kerül eléjük, attól elszaladnak. Ez a fegyverek legfélelmesebbike. Ez a
férjgyilkos. Maga beéri a férfiruhával, hozzászokott már. Annak a
divatja nem változik. Van egy kucsmája, meg egy túri süvege darutollal,
télre-nyárra. Maga nem fogja tönkretenni a férjét divatárús kontókkal.
Én magát szeretem úgy, a hogy most látom. No hát tegye a kezét a
kezembe.
A leány gondolkozott egy kicsit: az ajánlat egészen komoly volt, aztán
csak lassan bele hagyta csúszni kezét a Bandiéba. A Bandi keze lágy
volt, a leányé mint az aczél.
A lakodalomhoz nem kellett nagy előkészület. Két hét szükséges az
egyházi kihirdetéshez, ugyanannyi megkivántatik a szolgálat
fölmondásához. Azalatt Bandi mindennapos vendége volt a Valhallenak.
Ez volt a hírhedett vendéglőnek a neve: a fölszolgáló leányokat hívták
Valküröknek.
Csupán annyit kötött ki Bandi (a vendéglőssel kiegyezve), hogy a
_Károly_ ez idő alatt másnak ne töltögessen pezsgőt, mint csupán ő neki.
Ennél a házasságnál nem kellett gondoskodni a kelengyéről.
A hírlapokba nem került a menyegzői szertartás leírása. Ha csak Handa
Bandi ki nem fecsegi, hogy az eskető pap, mikor eléje járultak, azt
kérdezte tőlük: «már most, édes gyermekeim, csak azt mondjátok meg, hogy
melyitek a vőlegény és melyitek a menyasszony?» Mikor ez adoma nyomán
egy régi pályatársa kérdőre fogta: «Nem is mondaná, Sir, hogy
megházasodott» (senkivel sem volt pertu, s mindenkit Sirnek szólított),
egész komolyan válaszolt rá: «Nem kérdezte ön, Sir».
A háztartásban sem történt semmi változás. Bandinak kétszobás
garszonlakása volt, előszobával: elegáns bútorzattal: arra sokat adott.
Abban párosával elfértek. Kiszolgált az inas, takarított a házmesterné.
Étkezni a korcsmába jártak, ki mikor hozzájutott, sohasem együtt. Bandi
folytatta a rendes életmódját; Karolina ezt rendes dolognak találta. A
ki ujságíróhoz ment feleségül, az szokjék hozzá, hogy annak az éjszaka a
nappala.
Hanem télen együtt jártak korcsolyázni. Karolinának is kedvencz sportja
volt ez.
Egyszer aztán az történt, hogy Bandi alatt leszakadt a korhadozó jég s
Karolina szemeláttára elmerült a víz alá.
Felesége sikoltozására előkerültek a mentők s kihalászták a
vízbeesettet, életre dörzsölték, szanatoriumba vitték, nehéz beteg lett
s mire fölgyógyult, mind a két lábára megbénult, mankóra szorult:
kerekes székben vitték haza.
– Most már nincs hátra más, mint hogy főbe lőjem magamat, – mondá a
férfi a feleségének elkeseredetten.
– Hogy mondhatsz ilyen rettenetes szót?
– Nyomorékká lettem.
– Dehogy lettél. Hisz megmarad a szellemed, a lelkierőd, az a te
egyéniséged. Most fogod még igazán megmutatni, hogy mit tudsz teremteni.
Nagy munkákat fogsz írni, a mikről annyit ábrándoztál. Én sokat éltem
írók között, hallottam, miről beszéltek. Azonkívül olvastam is sokat.
Elmondták, hogy volt egy hírhedett tréfaköltőjük, Nagy Ignácznak hitták,
a ki húsz évig oda volt kárhoztatva a karszékéhez, járni képtelen, s
azalatt írta kötetszámra legelmésebb életképeit, karrikaturáit, a mik az
egész közönséget fölvillanyozták. Egy másik humoristánk, Pákh Albert, a
legelső ujdonságíró és szatirikus, ifjúságától kezdve ágyban meg kádban
töltötte az életét, s a mit azalatt írt, szikrázott és gyújtott, csupa
életvidámság volt. Hát a németek legszellemesebb írója, Heine, nem
«madracz-kriptában» töltötte-e el éveit, a mik alatt költeményeivel
besugározta az egész világot? A bénának szárnyai vannak.
A nagy példák fölemlítése hatott az íróra.
– Aztán nem marad ez így, – biztatá őt neje; – vannak hathatós
gyógyvízfürdők, a mik csodákat tesznek. Te vissza fogod nyerni
épségedet. A villany helyreállít.
– De azalatt elsilányodik a lapom. Ennek az éltető forrása az eleven
napi élet, a hírhallás, a szemlélet, a mendemonda. Ez mind el van veszve
rám nézve, ha a karszékemből meg nem mozdulhatok. Elvesztem a földet
magam alól, ha a társaságot elvesztem.
– Nem fog elveszni semmi. Én fölveszem a te ruháidat s eljárok
mindenüvé, a hol te tárgyaidat szoktad keresni, színházba, gyűlésekre,
korcsmákba; hiszen szokva vagyok hozzá, az volt a hivatásom. Mindent
hazahozok neked, a mire szükséged van, én megfigyelem, följegyzem az
adatokat, s te azokból remeket fogsz alkotni.
És úgy lett, a hogy a nő mondta. Megfordult a családi életrend. A
feleség járt el kóborolni, s a férj várt türelmesen a hazatértére.
Karolina meghozta számára a pikáns témákat, éles biráló szemmel találta
meg a napi élet kényes mozzanatait. A «Darázsfészek» elevenebb lett,
mint valaha volt.
Lassankint Karolina maga is kedvet kapott a férje mesterségéhez. Egy-egy
pillangó jegyű czikkecske a lapban feltünést keltett, a mi hézagpótlónak
lett beszúrva. Azt Karolina írta. Voltak jó ötletei s az emberszóláshoz
úgy értett, mint nemének bármely tagja – vagy mint a férje.
Egy késő este üres tarsolylyal tért haza az asszony. Nem történt semmi
följegyzésre méltó a világban.
Pedig dehogy nem történt. Nagyon is érdekes eset volt, a mit suttogva
adtak odább. De csak suttogva. Egy nagy tekintélynek örvendő politikai
czelebritás esete volt az, a ki képviselői állásával szertelenül
visszaélt s megvesztegetés, zsarolás vétségével vádoltatott. De senki
sem mert hozzányúlni. Kitünő vivó és hírhedett pisztolylövő volt. A
mellett népszerű vezérszónok, a kinél kész a párbaj, vagy a mi még
rosszabb, a dementi.
Karolina féltette a férjét, nem avatta bele e titokba.
De a mellett a férje lapját sem foszthatta meg egy ilyen nagy izgalmat
keltő témától, melytől visszhangozni fog az egész ország.
Azt tette, hogy maga írta meg a szenzácziót keltő czikket s a kisérő
torzképet is ő rendelte meg a karrikatura-rajzolónál. Bandi nem tudott
róla semmit. A lapja összeállítását, áttekintését munkatársára bízta. Ez
volt Karolina.
Az a czikk úgy hatott a közönségre, mint a bomba.
Maga Handa Bandi is meg volt lepve általa, mikor a saját lapját kezébe
kapta.
– Ezt te írtad? Ezt a képet te rajzoltattad? – kiálta Karolinának. – Én
sem tudnám jobban! Magamévá teszem.
És talpraugrott kerekes karszékéből. De csak visszahanyatlott: még
mindig bénák voltak a lábai.
A következményekre nem sokáig kellett várni.
Karolina ott ült az íróasztal előtt a dolgozószobában. A Bandi
világoskék smokingját viselte, a milyen szintén nem volt a világon
második. Virított.
Kopogtak az ajtón: belépett két úr, állig begombolkozva, kalap és pálcza
a kézben. Átadták a névjegyeiket.
– Szerkesztő urat keressük.
Karolina kitalálta, hogy mi járatban vannak.
Ezek párbajsegédek.
Könnyű lett volna nekik azt mondani: «Tessék a másik szobába átsétálni,
ott találják».
Azok aztán találtak volna ott egy nyomorékot, a ki a két lábára állni
nem bir: ettől fegyveres elégtételt kérni nem lehet. Hanem ezzel aztán a
lapja is elvesztette volna egész hatását a közönségre. Egy szerkesztő, a
ki csak tollal harczol, szúr, vág, de sértéseiért férfimódon helyt nem
áll, a magyar közönség előtt halott ember.
Karolina összefonta a karjait a mellén, fejével daczosan hátravetette a
hosszú haját s azt felelé:
– Rendelkezésükre állok.
Az urak látták, hogy emberükre akadtak.
– Ön írta ezt a czikket? – kérdé a magasabbik.
– Én írtam. (Nem is hazudott vele.)
– Megbizónk, a ki ebben sértve van, ezért lovagias elégtételt követel.
– Szolgálok vele.
– Lesz szives megnevezni a segédeit.
Karolina a lap két munkatársának a nevét írta föl Handa András
névjegyére. Átadta nekik. Átvették és távoztak.
Karolina értesítette a segédeit.
Megállapították a föltételeket. Pisztolyra megy a dolog.
Kardra nem vívhatnak, mert ahhoz le kell vetni az öltönyöket.
Bandi nem tudott meg a dologról semmit.
Másnap korán reggel ment végbe a párbaj a lovassági kaszárnyában.
Karolina férje ismeretes kabátját viselte, azzal a négy csigaházgombbal.
Az első golyóváltás befejezte a párbajt.
Karolina golyója keresztülfúrta ellenfele karját, míg annak a lövege
Karolinát mellben találta, de olyan szerencsésen, hogy egyikébe a nagy
gyöngyházgomboknak ütődve, arról lepattant. Különben halálos lövés lett
volna. A fenomenális gomb kicsorbult a szélén. Karolina meg sem
tántorodott a golyó ütésétől.
A hirlapok természetesen közölték a párbaj körülményeit, a segédek
jegyzőkönyvét, a hogy ez nálunk bevett szokás. Így aztán Bandi is
megtudta ez eseményt. A kabátja gombján esett csorba tanúja volt annak.
Nem kell helyette másikat venni: viselheti azt diadaljelül.
Ekkor tudta meg, hogy micsoda kincset bir az élettársában.
De még nem tudta meg egészen.
Ennek az esetnek messzeható következményei lettek.
A leleplezett képviselőre sok hiba derült ki, egész bűnlajstromot
olvastak a fejére. Karaktertelenség, hamisság, vesztegetés, simoniai
árulás!
A bukott nagyságot mindenki üldözőbe veszi. A képviselőnek a kapott
golyó után a társadalom minden nyilai repültek a pellengérre kötött
alakjába: nem volt maradása, le kellett mondania a mandátumáról, s
elbujdokolnia bérczes otthonába, a hol senki sem olvas hirlapot.
Handa Bandi pedig egyszerre egy nemzeti hőssé emelkedett. Ő volt a
sárkányölő lovag, ki a korrupczió hidrájának a fejére mert taposni.
Lapjának a közönsége mesésen fölszaporodott, s a kiadók versenyeztek
ajánlataikkal, melyik bocsáthassa közönség elé összegyüjtött humoros
kedvcsapongásait.
Egyszerre herczeggé lett téve. Nagy szállást fogadott, konyhát tartott,
inas, szobaleány szolgálta ki. Hanem azért a Karolina csak maradt a
férfiruha-viselésnél. A cselédek őt tartották az «úrnak».
Az _asszony_ folytatta a titkos föladatát. Féléjeken át kóborolt és
gyüjtötte a becses anyagot Bandi számára s mikor küldetéséből
hazakerült, akkor bedörzsölte a férje lábszárait gyógyító balzsamokkal s
rakta a jeges borítékot a fejére. Kora hajnalban már felköltötte a férje
s diktálta neki az álmatlan fejében kifőzött czikkét.
Bandi nagy népszerűségre vergődött. S a népszerűségnek nemcsak
ragyogása, hanem haszna is van.
A porrá zúzott képviselő üresen maradt helyére őt kiáltották ki
képviselőjelöltnek.
– De furcsa lenne, ha megválasztanának képviselőnek, – mondá Karolinnak.
– Én azt igen természetesnek találnám.
Vannak rá esetek, hogy azt ingyen kapja meg az ember.
Egyszer csak hire futamodott, hogy a választókerületből száztagú
küldöttség jött föl a fővárosba, szeretett jelöltjük üdvözlésére.
Az üdvözlésnek legalkalmasabb formája ily alkalommal a fáklyás-zene. Ez
is bekövetkezett.
No most állt elő aztán a kritikus helyzet.
A csodahős két mankóval menjen tisztelői elé? Egyszerre vége lesz minden
illuziónak.
Pedig már hangzik a Rákóczi-induló, fénylik az utcza a fáklyáktól.
S a mi elkerülhetetlen veszedelem, azok szónokolni fognak s
viszonszónoklatot várnak.
– Te csak maradj a karszékedben, – mondá Karolina. – Majd elvégzem én
velük a dolgot.
– Ne tégy bolondot!
– Okosat fogok tenni.
Azzal felölté a négygombos kabátot, fölcsapta a fejére a begyűrt angol
kalapot s kilépett merészen az erkélyre.
És aztán tartott egy olyan programmbeszédet rögtönözve, hogy azt
egetverő tetszésvihar követte s másnap a lapok tele voltak a
magasztalásával. Milyen zseniális ötletek! Mily merész fordulatok!
Mennyi eredeti eszme! És különösen az a csengő _hang_, a miről Bandi, az
asztaltársaságok szóvivője annyira ismeretes volt. A kézmozdulatai is
mind rá vallottak. És az a négygombos kabát.
Tökéletes volt a siker.
S meghozta rá a diadal pálmaágát a kivívott képviselői mandátum. Bandi
megválasztatott. Helyébe küldték a jegyzőkönyvet, a megbizást.
De már most aztán be kellett vallani az igazat.
A képviselőházban csak az igazi Handa András foglalhatott helyet.
Karolina csak mint kisérője mehetett vele az országház folyosójáig. Ott
ki kellett szállnia Bandinak kerekes zsöllyeszékéből s mankóira
támaszkodva tipegni a törvényhozói helyére a leghátulsó padban. Ott
leülhetett. Olyan párthoz tartozott, mely sohasem szavaz _fölállással_.
Karolina pedig ment a hirlapírói karzatra, jegyzeteit csinálni.
Minden szem nézte őket s minden száj azt kérdezte:
«Melyik a férfi?»