atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel
van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett biztosító bank
éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes
ünnepélyt, hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben
is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan
kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más,
mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és
dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból
fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással
ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát
viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor… néha álmodik arról
is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért
és jövőért. Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek,
és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más,
mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a
sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból,
melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult
és nem feledett semmit. A régi volt.
Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két
ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz
készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő
tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos
légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai. A
kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a rákosi
kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete
erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros
telekre, poros épületre és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona
attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen
szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse
meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal
vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi
padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk
küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból
kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan
tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos
vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas
szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a
mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott
a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt
városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind
megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem
tanuskodnának. Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja
leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe
és lármába egyformán bele kell kottyannia.
Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében
gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint izgatott zavarban
körül-körülnéz, ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való
hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén!) nyilván
nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne. A tollát minduntalan
leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le
a hanyagul összekötött sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét
éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek
kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal
figyelünk a szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és
beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak
ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára,
hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!?
A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s
kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt,
kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt jelenetek
tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el
dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek.
Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a
port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos
koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg
hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy
hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és
siessenek vissza újra belevetni magukat a gépbe; meglökdösik őket
jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény ördögöt temethetnek! Csak
aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis
meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az
özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi
s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj
veszi körül a komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott
uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki
tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő
publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a
vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt
fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új korában is ezt
az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?! Annak a szép
kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik.
A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem
sejtve, hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról.
Ilona gyermeke, a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a
szavát is meghallotta volna. S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind
azt mondaná-e neki: beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő
rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a
gazdagság!
[Illustration: A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére
hajtja.]
Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja.
Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. Temetőnek nézi a
szegénységet és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga.
Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre
tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették. Természete lázong ez élet
ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a
jövő ellen, mely reá vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal
messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek
és zöldnek hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már.
Keble liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe
játszik és minden izma reszket az izgalomtól.
– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első szerelmem
volt!
Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan
messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét.
– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután sem
szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos szózatnak és
arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott
rajta.
Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül.
Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg kopognak az
ajtón.
Gyorsan elrejt mindent. Még tekintetét is a belépő Béla előtt.
– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – végre
meg vagyunk mentve, Ilona!
– Állást kaptál?
– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével együtt
valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna. Hiába
jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet…
Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz?
– Semmi, semmi. Csak folytasd, hallgatok.
– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny állás, de
mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha megtanulunk
feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat,
megélhetünk belőle.
– S ha nem fogod elkártyázni…
A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla is
szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen
igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem
titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak
egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki:
– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. Tudom, hogy
ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt
fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok. De
most már vége lesz. Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem
tett. Nemes, derék férfi! Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont,
barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott
szenvedélyt!
– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, mogorva két
zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni
keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem.
Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla ajkáról:
– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él.
Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk,
mint eddig voltunk. Csak egymásnak és gyermekünknek élünk. A mint első
hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk
érte s derék emberré fogjuk nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden
éjjel vele álmodom!
Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába:
– A kártya-barlangban?
– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, kérlek
ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj hozzá az én
becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve. Nem
érezted-e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot,
a magadét? Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra?
– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. Sötéten
látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál.
– Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha?
– Miért ne? Hisz itt vagyok veled. Bár ne…
– És mi lennél, ha nem volnál itt?
– Ki tudhatná! Egyedül az isten.
– Azt ne emlegesd. Az a bocsánat és szeretet istene. Te pedig…
– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat,
lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És most még azt is
meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár
ne lennék itt!
Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna
érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt
karjait.
– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy?
Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem
jösz? Felelj.
A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait.
– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha tönkre
nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj
tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom
ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem,
szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot. Kimondom, hogy nem
szeretlek. Kimondom, hogy…
– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig éltek?…
Csitt… csitt… csitt…
Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, senki sem
fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez.
A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt,
szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy
ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett
volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely
megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül.
És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a
barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy
hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja
rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély
karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte-e,
hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre
visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent
megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a
szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban
kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb
érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal
mit törődnek már ők!) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél
tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek.
Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett. A
világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót. De
az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s
felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok,
kényelmes kerevetek, zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó
golyói, fényes szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és
tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú
gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a kik
itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága
borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak,
rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, – úgy tetszik, mintha
rejtegetnék az arczukat egymás elől. Mintha valamennyinek lenne valami
magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s
ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki
józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet
valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet
rontani. Jókedv! E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák
világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa
zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel –
valamint a rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és
egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat,
urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy
terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a
vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. Mintha mindazokat,
a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban
ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal,
visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha
valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos
vergődéssel néznének szabadító után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja
koppan, a gép forog. Nincs, nincs szabadító!
– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy nyurga
zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt. – Mi
már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona:
igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett
éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk.
Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, a kinek semmi
érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely. Jobb
lesz máshova ülni.
A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla válasz nélkül
hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. Az izzadság
gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és
fekete szemei reszkető lázban tüzeltek.
A pénzszedő kiabált:
– Vörös! Fekete! Vörös! Vörös!
Veszt, veszt, mindig veszt.
– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a hely
itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki
mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra
és mint valami vadállat, csikorgó fogakkal jön ide, hogy szeretne
megölni valakit, vagy megöletni magát. Hanem a szerencse valósággal bele
van bolondulva. Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a
bankunkat. Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti
érzésből kínálom, uram: cseréljen velem.
Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit
teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de
megjegyzést nem tesz senki.
– Uraim, senki többet? – kiált a pénzszedő. – Mehetünk.
A gép megmozdul. Kering, forog, csöndesedik.
A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan
meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a mint a
csillárnak egyik lángjában elégeti magát.
Egy álló óráig fog-e forogni még?
Bár addig forogna legalább!
Béla halott-halványan bámul és didereg.
– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a fekete!
Átkozott fekete!
Az utolsó, a legutolsó fillér is oda.
Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a
menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé.
Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak
támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja
hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este van-e, vagy hajnal
vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma.
– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a félhomályban
egy új vendég.
A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. Bizonyára azt
sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert
szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek.
Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó
Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében
ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája
elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos
nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. Az első
tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas.
– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív
fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti
szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél
kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett. Urrá
teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a
gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember. Akkor
megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek?
– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig
értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy
fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom.
De két aczélizmú kar a helyén tartotta.
– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet. Nagy
sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom
tenni és…
– Artur, te nem vagy magadnál!
– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor eszem,
mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!?
Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a tisztességes élet!
Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék? Egész világ előtt
bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak
valami zsidóból keresztelkedett báró miatt. Most mindenki nevet rajtam.
Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam
nevetnek! Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom,
nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen
erős vagyok hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a
kit szeretek. Tudod kit?
A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint
Bélát ujra megragadva, reá meredt.
– Béla, minek neked az asszony? Fele vagyonomat odaadom érte! Add nekem!
– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése
fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen. A korhely,
rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint
e pillanatban eltaszította magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek
ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy
megtántorodott ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még
egyszer, a mit mondtál! Menj, menj és ne szólj többet!
A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan
emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni.
– Uraim… uraim, az istenért!
Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna
kaczagását.
– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt
ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép
asszonynak kedvére lenne a csere!
A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke
sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott.
A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak
választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant
ellenfelének.
– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy én fogom
megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki körmeim közül.
Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk.
Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve
támaszkodott a divánra.
A halál szele!
Egy pillanatra jól esett homlokának.
XXVIII. FEJEZET. Vér.
Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel.
Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása,
osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei reszketnek egy kissé s a
magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot
ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s
mögötte összefont karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A
többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy
egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres
szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító
benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni
próbált.
– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda,
hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi tagadás benne,
engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a szemeim. Ha azt
akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti
szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a babonára: jókedvvel
minden jobban megy.
Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját.
Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen
adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután fekete kávét hozatott s a
divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát
bele a megkivántató jókedvbe.
– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem tudom,
mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott
dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már…
A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is hirtelen
mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos
szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy
időmutatóra tekintett.
– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének
szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz múlva öt óra. Sietnünk
kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög gondolta volna, hogy ön még a
mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni! Azt
hittük, már nincs is miről. Soká tart még?
– Azonnal megleszek, – suttogta Béla.
A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való
gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett.