a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a
szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a
felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos
szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve.
Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem
lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona
szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor
viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket.
Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre
mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen
nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval,
egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa
foglalta el minden figyelmét.
– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó
ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé.
Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl
szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére.
Béla szeliden ismételte a kérdést:
– Tudod?
Semmi felelet.
A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán
nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának
visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába
szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint
ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá),
hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd
szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért
csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés
meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent,
mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még
azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való
levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki
egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!
– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös
vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona,
csak egy perczig hallgass meg, kérlek!
A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek
csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.
– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is!
Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel
tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a szívedig, föl nem
fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt
és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi
tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel
tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló
szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán
minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már
vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni
tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet
kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg
Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek.
Mindenre kész vagyok érted, Ilona!
Egy új szisszenés és semmi felelet.
– Ilona! Elhagysz-e?
A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt:
– Természetesen veled fogok menni.
E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A
csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon
maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly
müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni.
– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet
tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked!
– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad.
A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden:
a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek,
virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából.
– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e,
hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi
Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye,
mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám!
Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő
dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák
valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet
várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!
Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem
bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a
mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes
Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a
ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez
alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel
a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét
neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és
daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát Béla
nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy
arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta
össze poharát a papéval.
[Illustration: – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. –
Elkártyáztad!]
Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal
sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s
jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi
háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott
igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki
kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a
kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is
tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha
köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A
nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba.
Mi bajuk lehet ezeknek?
– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu
és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt,
mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén
vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron.
Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva
követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított,
kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a
vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az
elnyomorodott dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak
oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a
hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni.
A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen
ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a
szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami
közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett
különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész
égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a
kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz
az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még
kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan
mennyei mécs kiséri az utasokat.
A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már
a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy
miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az
sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt.
A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa
álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég
megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak,
porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan
hirdetések függenek és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája
aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek
semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba
takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor
tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett
dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is
megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben.
Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház
elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.
– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg
kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes
párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél
megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást,
friss egészséget kivánok!
– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen
Béla.
– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak
kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg
végünk nem lesz.
Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra
maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a
ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki.
Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos
parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró
gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett
legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy
bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és
akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske
vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott
egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a
mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott
róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a
szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az
ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta
a bokrétáját és kisietett vele a ház elé.
Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza
csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart:
– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni,
én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy
örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az
apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos
nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a
mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az
ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb lesz, mondok, nem lát
senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a
kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan
jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne
sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg
mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak.
Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is.
Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé.
HATODIK RÉSZ
XXVII. FEJEZET. Régi utak az új városban.
Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a
Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de
hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan,
végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött
zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt
észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy
eltünni akarnak a világból!
A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az
országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha
csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója
magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor
ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök
harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás,
magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén
nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös,
zsufolt termeiben a pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés,
hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja
magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz
esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé
előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös,
ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü
uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt
hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva
várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett
bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom
bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk,
melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett
gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott
örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy
egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak
a homokba, hogy föl se keljenek többé.
De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek
történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új
vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák
is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az
embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a
világ elől futó szégyen; azok a sötét boltok, melyekben szegény
özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a
rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze;
azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok
hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós,
poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy
gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és
eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a
zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre
futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője,
az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal
terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral
vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit
szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros
városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák
magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az
egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt.
Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes
szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet
nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban
töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis
friss levegőt kapjon. Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon
úrtól, a nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát,
gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét
vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló
ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja
ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari szobához
jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál fontosabb
körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis,
kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, másnap estig hiába
várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott csöndesen, hogy nincs-e
valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába minden sürgetés; uram
segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki – mielőtt a
rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének
tudatára ébredt volna – lakatoslegény volt. Az ajtó feltöretett s a
besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót. Nem
segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből.
Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a
karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is
megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint
részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és
fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van
játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü gyalázatba keverte most ez az
éhenhaló nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan
ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is fel
lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg
mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér
levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap,
harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval
el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az
ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az
ablakába; hogy – míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált –
varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában
s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne
viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves
betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a
szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle;
hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az első
látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s
olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! – még
erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne
mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet
háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda
kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és
az illető, nagy kalapos emberbarátnak utóbb, az irnok előtt tett ama
nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam
meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután,
mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény
egyszerre csak eltünt az oldalukról, becsapott a Bimbó-ba és józan
szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát, kijelentette, hogy ismét
vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik.
Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta
Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni
elkeseredését újból igazolta.
Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb
kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes
rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden
összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a
mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a
komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének.
Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap
mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a
karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő», örömében
megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett
közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény –
miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült
kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen. A
biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a
kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó
ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda
kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén
kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki
a levélirás.
Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát,
hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum
teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az
udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen
nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig
váratott magára. Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az
átellenes ablakból észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön
odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket,
azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított
sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz
is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj.
– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak alatt.
Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is édeskedett ám
neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. Sovány arczáról az a
különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott
jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden simogatta a kis vendég szép, sima
tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen
czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után felborzolta
magát.
– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban
kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd ha én
a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam:
égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott?
– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga
kedvéért dolgoztam.
– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne
merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se ne
fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon,
ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd meglátja, ha felesége
leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy mert engedetlenkedni?
A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis kezet.
– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?!
Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat?
– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen
terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok,
hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból.
Nincs a török a hátunkon. Isz úgy várom már minden reggel azt a
levélhordót, mint a messiást. Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak
mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr,
ismeri maga az új lakókat?
– Nem én.
– Nem is látta?
– Nem én.
– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél előbb,
mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz.
Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak egyet várok, az
se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás,
mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja,
kezébe nyomja a mit hozott. De ha véletlenül az ura is otthon van,
hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett
volna.
– De jól megnézte, Magda! Nem szeretném ám, ha megtanulná valahogyan.
– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… hogy jól
ránczba szedhetném.
– Magda! – hangzott egy földalatti szó a műhelyből.
– Megyek, bátyám, megyek, – felelt a leány és elsietett.