szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden
felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt
cserben hagyjam. Nincsen még egy szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt
mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket amazok hozzák, mert az
úton megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg?
Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az isten
áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik.
A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni
készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, elhányt vonásokkal
volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott
szavak, befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is. Nem a halál
gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e
vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert
tartomány küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló
keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang».
Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely Béla
megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek volt e
perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden
szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a
tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna. Oh csak hadd essék el
hát, hadd igya föl szívének vérét a homok! Úgy a kicsinyt csupán egy
szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a
vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne. A mentor gondjaira bízza;
annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú
lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét. És meglehet, hogy egy
derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír
előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált,
mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt. Vagy elfeledi,
végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol
becsülettel fogja megállani helyét. Meghal. Talán áldozat lesz halála
ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással
fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke
redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés
fogja el a bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő
életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő
már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen most!
Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit
szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja
szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök. Ha
végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet,
melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének
nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját.
Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be
kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem
bízhatik jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit
örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt
megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek istenáldást
kér a beköszöntő napra!? Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz
vádakkal hánytorgó szív! Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a
sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát
neki; – de gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe
a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő;
hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly
megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be
magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos
teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, annak a becsületes kezei
vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi
iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz. Nejének csak
azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve
csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt
odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből,
hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre,
mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. Hadd
nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó
halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd
pihenjen, végre hadd pihenjen meg!
A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az
tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne is tudja meg
soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta. A lázas és
kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után
meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből
nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér
minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege
féken tartja őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a
harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba,
neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul
szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla arczán egy
kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. Bizonyára
ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos
ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott
annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem veszthettek ti ott annyit, a
mennyit én itt nyerek!
A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen rendbe
volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s
ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi
lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és
hitványakat egyaránt), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely
mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az
időknek végeiglen az örökké tartó homályra. Valami sugta neki, egy
titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren s e pillanatban mélyen
érezte, hogy az egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a
legnagyobb jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert.
Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és
vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem
reszketeg, a mint kérdezte:
– Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét…?
Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a helyzetből
oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve
átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a
kisérlet jól üssön ki. Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis
krákogó bevezetés után bemutatta magát.
– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád
szerencsének kiválasztott üldözöttje.
– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal,
hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel
ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. E levélben itt egy-két
intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék
maradni. Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi
módon eljuttatja rendeltetésük helyére?
– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl
helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. – Hanem
alkalmatlankodhatom-e én is egy kéréssel? Egy kicsike kis, jelentéktelen
kéréssel?
– Parancsoljon velem bármit. Örökre lekötelezettjévé tett ön.
– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében
véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az ördögbe
is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van
az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni
ki a körmeim közül. Például, ha az óráját nem igérte volna el még
valakinek…
Béla elmosolyodott.
– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog
szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére.
A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit,
hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség.
– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist csak
tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem
azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket
öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én
valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem. Legyen
egészen nyugodt. Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk.
A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen,
azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali
álmukból a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak.
Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és
beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba.
– Ki a Rákosra!
Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a
házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta már s inkább
egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős
a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt.
Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott
előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett
körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli
gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni
meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a
kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó
kerekek zaja. Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két
ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák
táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni,
vagy odalenn a pinczelakásokban, hol kora dologra készülő
napszámos-emberek olcsó mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen
vannak, alusznak még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott,
a ki hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák
egyre szélesedtek, a házak egyre alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb
jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon épülő házak előtt
felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák
és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy kis külvárosi templom
tornyában csengett a lélekharang.
Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az ablakon
keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. Sápadt volt, de
mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit
folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két
garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek. Egy vak
koldus támolygott a kocsi mellett. Béla kinyitotta az ablakot és maradék
pénzét kivetette neki. Ez volt végintézkedésének záradéka.
A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek
mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte. Nem sokat
forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem
volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rájok,
mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut
ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük.
El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most
robog el mellettök. Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és
mégis kihajol feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik
benn az uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen
olyan kék ruha fodra kandikált ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta.
Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és
czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi döczög szembe velük.
Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az a sárga arczú,
kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne! Állj
meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az egész. Az isten áldjon
meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek!
Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az
élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán
bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett,
élete egyetlen szerelmének gyilkosává. Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az
égből? Belátsz-e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé
soha? Elégnek tartod-e a bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és
közbenjársz-e érte az igazságos isten előtt?!
Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva,
mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv
hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig
fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy
szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami
gyanúsat látott.
– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján?
Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember. Hanem
azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival jó lenne itt befordulni
az utczába, azután úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe
juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem
gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint
különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy fehér-köteles
barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a hátán. Mi tagadás
benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen
nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket
váltsak meg öntől.
Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott
csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden pillanatban
kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy
próbálta hasznát venni, hogy elrágta a közepéig. Hasonló módon
belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen
elfogyasztotta félig.
Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek
komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz
sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó
bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, mintha minden
pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s
a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte. A Duna
felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru
gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában.
Emberi lélek semerre.
De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a
kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek.
Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott,
segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte.
A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy hangos,
mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak
egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az
éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta. Köpenye és
kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de
épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni
hajának sürű erdejébe. Vastag, duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles,
sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna. Tréfás
történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe
egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon,
melyek egy keveset meghatották.
Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna divat-uracs,
pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit
olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő
épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából.
– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, sörényes
hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban?
– Nem láttam, – vaczogta az úrfi.
– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint a
hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben
tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár sziklák körülöttünk
hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A haldokló király boszúra hívta
vele az atyafiságát. Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből
egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató
ordítozások. Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és
mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk
magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? Jó
reggelt!
Béla és segédje helyt voltak.
Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan
megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni
egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét.
Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs
nem húzott le.
Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló
Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan
gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól
villogna elő.
– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, egyszer
Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad. Csak
azt akarom mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra
méltó vadnak. Lőjj egyenesen ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással
a mellényét.) Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni
veled…
– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és arczát
elborította egyszerre a vér.
– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is jól
tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek
és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint egyszer a vérem
kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést. Egy
levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog
akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos urak, hát hova álljunk? De
igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást. Hol vannak a
pisztolyok?
A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak egymással.
A keztyűs uracs tapsolt egyet.
– Hangosabban! – kiáltott rá Artur.
Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott
résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük,
hogy alig lehetett hallani.
Tapsolt harmadszor is.
A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz
harasztra.
A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy porfelleget hajtott arra,
mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet.
Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája
is.
Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen
pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az
égen.
Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő
erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott,
hogy boszúlják meg.
Meghalt némán.
[Illustration: Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a
homokon gazdája is.]
XXIX. FEJEZET. Hová ment az úri fogat és az egy-lovas?
A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött
fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak
édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a
Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot
tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel
bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt.
Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem
lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan
volt, mint a ma született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett
rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: még sincs levelem?
Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz? Hol meg egy
haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak?
Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz már? És egy suhogó
pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött
levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony
sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a
posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a
sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú könyörgése végre
meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe
egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, fecsegést,
haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb
szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki «az ő
forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak»
czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. A megváltott postás magasra
feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep. János úr háza felé,
mint a karikacsapás.
– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb?
Mit?
– No hála istennek! Hát mi jár érte, levélhordó úr?
– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a
kisasszonynak…
Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó,
hanem egy valóságos kemény szívű férfi elbocsáthatta volna-e ilyen
esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a
piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? Bizonyára nem tehette,
de nem is tette.
Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az
udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt
kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei
öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. Míg apró, kötött erszényében
keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását
érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban
ragyogott, mint legszebb leánder-rózsája és boldog mosolya is
mindenesetre tündöklőbb volt azokénál.
A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles
galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag,
kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de
vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár.
Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra,
mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a
kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak
örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a
hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel
az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem
dolgozott itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé
lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen!
Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben
ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a
zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna.
Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta
az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok
pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot. Hanem az a
levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek. Magda ott
ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a
hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta
a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit. Minden vonást jól ismert a
levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a
pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is
bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy
csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek
a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül
nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak
őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név!