Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít
a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély
karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy
ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló
embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár.
Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi
szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz
szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek,
ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva
könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve
rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most
meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg,
egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád
nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó
tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér
istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit.
Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy
szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos
földalatti utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a
fiadért kellene? Nos, hát csak azért!
Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal
a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre
engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a
kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga
arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt
kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag
támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már
fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő
ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és
siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal
előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták.
Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre
gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe
vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet,
melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek.
– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az
égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!
A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke
félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette
ki a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy
visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor
(maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét.
Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon
falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a
régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén,
komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára
gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a
reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot
igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák
mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És
ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát,
mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.
Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul
a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek.
Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt
szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán
megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és
széttekint a vidéken.
Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas,
hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a
dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen sikja, mely
örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel
égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága,
elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas
világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az
őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas
szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs
neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne
hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak
árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és
máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal
rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a
gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és
vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e
szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó
érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a
mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan,
hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált,
málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert.
Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt.
Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők,
ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is
messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának!
Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz
gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva
közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban
figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta
volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése
messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra
elcsitítva az ébredő madarak csicsergését.
Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő
homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A
homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással
vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos
ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a
mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg
az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi
emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan
léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak
belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt
lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel
segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra
kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből
károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg.
Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és órát s minden mesterségét
igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy
megszabaduljon ebből a mély sirból.
– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt…
csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek?
Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását
s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes
kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította.
Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd
uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a
galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros
szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak
elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A
padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra
vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép
képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger
azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek
delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette.
Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü
pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait
emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első
lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy
számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny
szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott
leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge
sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető
pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol
vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett
Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol,
multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély
ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék
követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke,
melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák
komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott,
mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy
utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét
a folyóson találta magát.
Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos
napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a
honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva,
zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét.
Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.
Dobverés!
Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés!
Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden
szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva
boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi
ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és
ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét,
hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely
elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le
fogja szakítani az ősi czimert.
A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját
keresi.
Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta
kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult.
A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát
hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett
hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan
lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak
elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás
nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő
arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még
virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán
álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti
lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan a régesrég elszáradt
mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség
ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának
körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még
előtte van az élet!
Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a
kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét
szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor
messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel
hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s
indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova
régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott
előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos,
viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti
bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami
pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent.
Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly
mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt
kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól
tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott
zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy
még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha
bilincsekbe lenne verve és teljes megadással, bünei terhes sorozatának
őszinte beismerésével várná elitéltetését.
Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az
igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb
kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól
esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében
annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt
kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt
a házat, és milyen kevéssé magát!
– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje
nyujtotta.
A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes
jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott.
Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői
voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a
milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog
sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és
(esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét
mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha
mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez
egészen, csupáncsak maga ellen irányult.
Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg
barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le
az asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami.
Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el
egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő
áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni
magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta
szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről
emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el
sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor
nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan
értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már
összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt
sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir
többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s
talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent.
Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet
vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos
barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok
szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem
tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi
ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek
számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró
erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog
tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és
csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli
kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a
fő.
Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla
nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a
hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban
rezegtette volna meg.
A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a
legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa
mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt
Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a
zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta
velök a könyvet és pipát.
– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett
az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos
órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s
ha még te is megtagadod…
Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult.
Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig
birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak
megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, támaszt keresett
és csöndesen leroskadt egy székre.
– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van?
A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos
kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:
– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a
szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e
szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha
nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig
elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között
mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és
bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld
világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az
iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha
meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer
figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára
lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de
nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok
képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig
olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én
mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő
karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor
tefelőled gondolkodtam, mindig hiányosnak kellett tartanom azt a
filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni
vele.
Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén
csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai
alatt:
– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked?
Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen
csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid
tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig
tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen,
Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt
hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok
szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már…
engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem
a bucsut. Meglátogattam…
– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne
busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha
szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani.
A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel
a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében.
– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá hirtelen, – de ezen a
környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi
alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit
választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs,
nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem,
mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra
mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy
minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát
akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla
az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes
állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül
nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is
valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára,
megjavítani az irásomat…
– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus
meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem
hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt
a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk.
Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab
szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg
lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a
kert végén. Én ebben az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban
volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van
az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis
szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied.
A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb
legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek
nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta.
Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna
meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg
szemei.
– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom-e?
Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek
elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának
eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab
körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély
vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre
földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül
történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne
telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké
munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik,
csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az ajánlatot megértette.
És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá
ama folyton zakatoló mühelyben.
– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség
biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a
becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked
köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a
hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem
fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem
gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te
értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen
kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat
szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy
kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd
futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog
itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább,
egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen
nekem voltál?
A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben.
– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az
édesanyádé!
A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és
világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb
bátorságra edződött. A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már
jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma
utazni akar.