egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez
fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen
időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak,
mintha kalapács alá kerültél volna!
A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta volna –
újra megragadja a biztosító gallért.
– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e egész
csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a
vármegyeházára?
A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a
falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a gondoskodás, úgy
látszik, szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az
ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy:
– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos
neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes lehetetlenség,
hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a
szegény, neveletlen árváim…
– Jösz vagy nem jösz?
– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a
családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, mint
a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig még
megsegíthet az úristen!
– Bevárod az erőszakot? Csakugyan be akarod várni, hogy
megvasaltassalak?
A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új
meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából
nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a vonakodásra, mert
szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával.
– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz
Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal,
meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked,
Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat
és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből. Látom a
szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! Itt a kertek alatt
fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – a Bugyi koma nincs.
Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé Ájzigné, hozzon egy pohár
bort! Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel.
A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és
saját, sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével. E közben azonban
az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt. És már vagy az erre
ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés
eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy
mozdulatlanul maradt.
A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos
nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal – nagy óbégatva
hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló.
– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, – de az
Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk történt
volna az egész. Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban!
(T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem
keveredhetünk-e még mink is bajba miatta?
Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő
beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal.
Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még
készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két
pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint
Bugyihoz fordult:
– Így. Most pedig te ide becsukattatol. Hol van ennek a szobának a
kulcsa.
– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott Ájzigné.
Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat.
Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt
itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj
lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan,
nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket tessék ám kegyes
pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba.
A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül
nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde orron
keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő
sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a
legkétségbeesettebb helyzetekben is fel tudta találni magát. Egyszerre
csak nagyot pislantott, felvillantak szemei, jót rántott az
atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt.
Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére:
– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy
megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval?
– Isten őrizz! Ojjé, könyörgünk alázatosan…
– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged
megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet.
Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú pecsétviasz-szálat
Bugyi szeme elé tartotta.
– Látod ezt?
– Látom, – nyögte a koma.
– Hát ezt látod-e?
Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet
Vincze úr a zsebéből huzott elő.
– Azt is látom.
– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel,
egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között
tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg én
odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot le fogok
pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a pecsétet feltörni
merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig
való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné,
hanem inkább gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi
bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot,
akkor Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok.
– Ojjé, esedezünk…
– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott?
Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos
pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi
főbírói hivatala.» Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a
bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos
pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt
mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való
rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a
pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek
felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél
el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért
még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom
oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül
akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig
tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság.
A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt,
lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának.
A furfangos főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá:
[Illustration: A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű
fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…]
– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál
odabenn!
Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a
kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen
kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi
komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három
puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd,
hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak
félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga,
száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba
vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri
természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot.
Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az
árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár
menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény
fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a
szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják
előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek
is azt hajszolják.
Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette
homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a
mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege előtt.
Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos
atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden
nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság
álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj,
mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni –
hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta
vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint
mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek,
mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal,
mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné
tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz
kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg,
mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent
elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla
senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik,
úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a
bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a
pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával
akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz
természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek
között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott
bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan zene-bona kerekedik belőle,
hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a
gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a
zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a
zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt
gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi
kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő
reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi.
Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek!
A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül
ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája
ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az
ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú
zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes
órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén.
Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül
nyugovó pecsétre.
– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót.
Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a
kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a
virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott,
mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott.
A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik
az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig
szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván
nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött.
A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind
elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a
kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét
egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó
fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett
rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az
elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és
gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen
helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban
tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem
vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem
elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a
veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett
tekintély is boszút kiván!
Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a
világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor
piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte
ártatlanok voltak is a rossz szándékban, de mögötte a három csöndesen
röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen.
– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a
parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a
komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös
és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja
keserülni ez az Ájzig-korcsma.
A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre
természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró
szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott
többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt
történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra
való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek
fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is
rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a
Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt.
De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől
felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az
üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű
erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a
mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket
nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – nem is
léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a
világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a
halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai
üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár
itéletnapig a Becsaliban.
E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták
Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a
várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett.
Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a
Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat
rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el
az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik
saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot.
A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap
vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a
kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig
ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a
kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy
ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban
odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető
lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az
övéi között.
Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő
lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak
szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi
koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki
feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is
úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak
észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa
lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy
mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő,
hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A
szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem
rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették.
Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs
sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma
előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra
hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik
egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma
egyszerre kiáltotta el magát:
– Itt a Bugyi!
Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz
csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló
koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a
piroskötős rézkard, meg az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind
hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre
és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban
érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a
nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt,
melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül
odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta
fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar
előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette
bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg
goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését,
hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien
kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi
ellenségétől kerül.
Bugyi koma szörnyű józan volt.
– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy
nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg,
ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel
leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat!
Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett,
hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma
körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal
tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a
komát? ki akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek
agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:
– Most indulnak a Becsaliból!
Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó
szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt
ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy
lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette
észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló,
fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó,
zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak
Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való
öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de
ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben
olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap
katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás
plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított
fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg,
nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket;
el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is
ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az
is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem
láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn szavazni Karámoson; a
ki bejutott, azt úgy vitték vason.
Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy
ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.
Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres
gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte
be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a
szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld
szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett
ellene:
– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a
ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi
szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom,
neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne
bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd
meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e?
A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt:
– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és
Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az
búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság!
XXVI. FEJEZET. Dobpergés.
A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat
nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első
sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.
A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az
istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s
onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen
is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a
nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett,
úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna
fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk
keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész
órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon
kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos,
pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak
nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A
tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba,
melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a
tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez
órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és
huszonegyeztek reggelig – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A
bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig
várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.