csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins
és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a
szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének
teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki,
kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika
csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták
veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett
semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán
keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben.
Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a
kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom,
noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi
magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a
Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! A Péterfi gróf emberei
valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák
czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat
harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az
úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el
irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet
iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj
házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és vörös
ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig
a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de
hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő
rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott
lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a
kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban,
melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen
került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés
tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi
utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk.
Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi
ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta
volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett
a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra
állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt az, hogy elválhatatlan
szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy
malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe
állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak,
ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik
zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak
dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi
komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a
szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti,
mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután
peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt,
igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás
köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert
Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen
kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös
ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek
ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők
maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is
folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész
Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a
komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi
nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az
álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit nem hirdet, az nem
tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik,
feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér
tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki
vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind
Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád
dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely
feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.
A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az
istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog,
hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha
ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő
bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy
öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van.
Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek
udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg
zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás
részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a
kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és
közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel
egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba
tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval és az udvar
csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis
zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek
között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz
rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a
legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen
távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán
mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül
rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló
hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai
Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant
Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is
elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb
mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a
szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta
válaszolni:
– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan
a maga szent meggyőződése!?
Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás
kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű
Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi
már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi
győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben
forgolódik, mindig azt tapasztalta, hogy az elbizakodás a legrosszabb
politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy
van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával
és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld
tollakkal együtt.
Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek;
ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet
a _Karámosi Hiradó_ Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére
Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a
választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a
csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak
Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással
mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre
dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan
viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem
sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a
törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az
embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek
visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a
hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk
nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny,
mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén
egyszerre elhagy bennünket; Béla tekintetéről e válságos napokban el
látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült
homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia
katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek
körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind
a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy
felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök,
hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben
igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem
akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a
párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással
szokta hangoztatni a híres biztató igéket:
Nem vész el bármi sors alatt,
Ki el nem csüggedett!
– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül
pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a
«felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári,
ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az
én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi
megvetésre méltóbb a kishitüségnél.
– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai
iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a
pipaszárral, homlokára és így szólt:
– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti
fejetekből persze nem kerül.
– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a
pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.
– Megvetlek, Gyuri!
Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott
ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel
találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben.
Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart
tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga
fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól
felöltöztetett báb-sereg báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi
szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a
miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak
szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a
vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó
legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd
titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj
nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog
tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze
maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból,
a mennyit tetszik.
– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált
plánumot?!
És úgy tett, a miként beszélt.
Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt
emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért
gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó
igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú,
sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag
udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból
bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése.
Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre,
hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne
élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával.
A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.
Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az
értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal
ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel
barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy
rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész
sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és
fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével,
(egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha
egyenesen csatába készülnének, még pedig ama divatból kiment ütközetek
egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma
sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és
délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne
látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt
eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a
környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a
Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik
nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre,
noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és
széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató
Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a
vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az
ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt
akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak
az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból
kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés
hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére
felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem
sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz
szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz
hazafiaknak ezen összejövetelén.
Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt legtávolabbi gyanuja sem,
mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő
igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem
vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók;
lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is
keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem
felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette
el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa,
a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott
áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek
szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az
orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami
véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az
orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból,
a melybe odafenn megindult.
– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok
egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági
viszonyban állott.
A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre,
hogy vigyék, a mint következik:
– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben
belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz
hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott
ügyét…
– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az
elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a
Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk!
A cséphadarók csöndet kértek.
– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd
kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó
zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran
hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen!
A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára,
melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a
szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a
mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy
hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is
sulyosabban nyomta ingatag lelkét.
– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a
panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint
a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?!
– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes
Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a
közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett
lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a
szegény ember dolgát. Az isten éltesse!
Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma
udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással
nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát.
A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett.
A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte
volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint
csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig
mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és
Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája
íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és
mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan
tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben
foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának,
szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A szegény
ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a
kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt
a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják. Mikor
a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan
ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági
legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban
nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba,
az Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak
mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében.
Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte
mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és
elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu
környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni
az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig
czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött
üvegeket.
Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke
önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő
vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől
mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a
csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre
a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága
ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi
nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a
szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és
pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember.
A koma iszik és újra iszik.
Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott
járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a
felesége semmi módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a
vállára ütött.
– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi,
a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén
nem közönséges pirosságnak örvendett.
– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén
cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem
jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?
– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait
egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a
fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy
ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr…
– Isten őrizz, koma! Csak menjünk.
A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné
muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor
a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – zsebébe nyult
volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért
valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe:
– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió
kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj
a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött
puskák között utczát söpörsz Karámoson. Hallottam mindent és most úgy a
körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen
törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány
kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva.
Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd
hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak
viczkándozzál, koma!
És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A
megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából,
s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó
ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha
veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy
Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és
az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta.
Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a
kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a
kelepczébe került koma. Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta:
– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy szóval
se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az igazságnak fogtam
pártját.
Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott
volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára
a derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy
ne bolondozzék.
– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból.
Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni!
És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval
csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől. Az forgott
a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak
ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy pillanat alatt el
volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is
esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog először a szegény
embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a
megtartását az úristen se kéri számon.
Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen
nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert
bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű
méltósággal folytatta szerepét:
– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük egymást,
mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és sérthetetlen törvényt
képviselem. Hallod-e?
A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott
atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az igaz, hogy
így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és
meggyőződött róla, hogy fele sem tréfa a dolognak, az újból való
elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte.
– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan vagyok,
tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen becsületre
nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent
meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt.
A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön
hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott
olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki dühödött.
– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, hogy a
sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember,
ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a
huszonötöt?!
– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem
feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz
okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig,
hála isten, nyomát sem látta a ház táján.