Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben
vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót
védelmezd? ’Sz ha lenne igazság a földön, már régesrég megették volna
őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor
az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és
telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak,
az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett
atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik
legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de
a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az
instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok
ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek
gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban
jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó
pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette
a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész
bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki
harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind
meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!
– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg
politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint
hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?
– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, –
mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam,
hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben
sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat.
Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt
hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy
meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan
a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem
kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már
én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy
annak rendje szerint lefüleltessenek.
Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen
becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő,
goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön.
– Lehet.
Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre
teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés
van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha
sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű,
apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával
puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve
is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje.
Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár
ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi
hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér
helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két
valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is
ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:
– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is
részeltessék benne.
A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő
ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá
voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a
bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy
ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova
ültessék.
– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki
a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?
– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.
– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta?
– tudakozta Vincze bácsi.
– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az
lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.
– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?
– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar leküzdi a szánalmat, mely a
póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások
között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide
állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek.
– Az a pecsovics gróf?
– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell
akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.
– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.
– Az igéret szép szó.
– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma?
Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a
kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal
kitálalja, hogy:
– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.
– Meglesz.
– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja
főbiró úr!
– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye?
– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim
külön számítanak.
– Hogy-hogy?
– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De
hát a verekedés még nem egészen bizonyos.
– Jól van, koma; megkapja azt is.
– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én
adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn
alul.
– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!
– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután
kászolódni kezd.)
– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét!
A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e
valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt
számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el
ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes
hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e
szavakkal nyujtotta Béla elé:
– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki
szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A
főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy
Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan
legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk
akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne
aggódjék. A többi mind az én gondom.
Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor
kezet fogott vele.
A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak
Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott
be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül
kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott
meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen
megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen
feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember
volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos
óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról
szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött
lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le
mindakét nadrágszáráról a port.
– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e?
Az a fő.
– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi.
Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak
jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!
– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele
juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik
felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást
előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne
elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy
zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán
vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy
csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat;
azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy
magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?
[Illustration: A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.]
– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint
valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele
akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy
legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is,
meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a
zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma,
Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, –
legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte
megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett.
Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele
pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy
kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné
fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.
– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod?
XXIV. FEJEZET. Gyöngéd ujjak himet varrnak.
Ez a fejezet Ágnesről szól.
Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki
tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind
arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról,
a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom,
a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a
csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt,
mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut
ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek
előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy:
nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a
boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is
tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer
el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok
s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt
engedett a gondviselés.
Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt
szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem
látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a
«holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes
életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek
ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus
árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az
aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó
szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem
hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől
a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a
legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén
korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után
s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán
egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá,
hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk
kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb
asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve
kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken,
mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen
nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás
áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a
kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi
életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen
volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám
szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté
lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde
vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy
nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál
között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt,
sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt.
Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát
hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis
lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró
asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt
mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról,
melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy
lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére
gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból
kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a
veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi
nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban
még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a
könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely
fojtogatva nehezedik a lélekre.
És mégis bizony csak titok volt az!
– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is
azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már
híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak,
mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga
házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a
hárman.
– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, –
szó sincs már nálam a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen
elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a
próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még
a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék
aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a
szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli
almákat. Rákiáltok a nyeregből…
– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának.
– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne
belőlük.
A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró
nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az
istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak
odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.
– Isten vele, kedvesem, – mondá.
– Hova, Ákos?
– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel,
mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot
csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre
is ott marasztanak.
– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos,
akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a
baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit…
– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit
veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg
a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom
jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve
félig Kálozdyhoz húz!
– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen
szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte
kötődő férjére.
– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők
mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv,
nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá,
épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis
ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat,
melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók
iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből
sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már
országos korhely hírében áll.
Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes
vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi
ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra,
szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű
kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte.
Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen
az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára
futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe
fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az
ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete
egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl,
mely soká-soká tagadni látszott, hogy keblében sebesebben is doboghat a
szív. Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha
nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e
barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy,
mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt
nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a
komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a
réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni
őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói
nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé
ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott,
dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség
gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába
merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon
reszkető gyöngy mellé.
Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette
körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást.
Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló
arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy
életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult
fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését,
mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek
már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely
egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent
köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását,
melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről.
Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az
arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és
az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla
semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét
gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.
Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő
levelet:
[Illustration: Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla
neve.]
Uram,
egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori
játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos
perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat
törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt,
minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem.
Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a
közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával,
mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön
megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga –
bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató
ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e
bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg
zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy
sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és
kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel.
Semmi aláirás.
Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos
vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta
lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta,
lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe. Ha
ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta
illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám
csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem
cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy
fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy
Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett
volna.
Úgy érezte.
Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában
szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld
kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át.
– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az
olvasással?
– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve
öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes kezeit, biz
én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem.
– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt,
a mit igértem?
A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a
sipkát vizes, sáros ujjai között.
– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért kijár az
új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be
ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és ne állj szóba
senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add,
az a legpontosabb ember. Siess, fiam.
A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább haladt –
egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk
sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá:
– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, mennyire
szerethette őt!
XXV. FEJEZET. Bugyi koma és a hivatalos pecsét.
Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A
szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy
régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a
szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja.