süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven
esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja,
elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló
korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz
fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha
olyan fehér kezeket nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája
fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros
keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor
olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta
csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének
fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett
valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik
fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig
akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a
francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is
jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a
történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál,
ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e
jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra
ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget,
hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen
temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt
várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető,
temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla
rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla
tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek.
Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal
meg nem ajándékozza. Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső
gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra,
összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket
tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult,
huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg
kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban
rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel
totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát,
mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító
szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az
öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt
ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt
gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé,
hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az
uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában
gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival.
A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni
leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és
még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy
szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a
pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros
kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga
sem, hogyan került haza Kálozdra. Támolyogva, sírva, átkozódva jött s
ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a
béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert
családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a
jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek
szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten
sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és
kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos
tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak
már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység
elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az
ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy
fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára
tudni fog már mindeneket, és meghalt.
Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen
kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy
tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását
hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő
napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A
hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét
és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El
kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a
kastélytól és a nagy világ homályos ösvényeinek egyikén elindulnia
kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett
tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között,
hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog
kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan
kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait;
most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak
előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére.
Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó
imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a
nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik
előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet
arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet.
Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a
kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve
meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis
mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott,
áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el
lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő
szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét,
agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak
minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a
napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. Hazaszeretet,
családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett
egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei
előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak
térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.
Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon,
jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely
Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy
annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a
Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán
felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a
megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti
háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a
korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat
folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van
készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy
hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú
biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg
ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan
parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább
haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb
haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet
egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak
indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit
tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült.
Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli
csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek
volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról,
kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros
nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója,
melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így
kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr
sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját
gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az
örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint
kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel
azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak
tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték
útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu
sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy
csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató
kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy
Béla!
A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik
czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a
kastély, fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre
szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka
utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a
kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra
emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak
eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat
fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a
rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást
sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó
kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi
zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve
túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget
odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a
temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő
intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott
meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni
kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz.
Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató
kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a
gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az
előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta
kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után:
– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat! Tiszta
szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet.
Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak
részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is
legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a
kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén
szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották
volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta
még meg egy szóra az ura mándliját.
– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson
ám, míg keeteknek tart a jó világ!
– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is
a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács.
Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. –
No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk,
milyen nóta kerül a fejéből!
A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon,
azután mindjárt készen is volt vele:
– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek:
Messze hires Kálozd völgye,
Nem megyünk mi messze földre,
Ha jó hazafit keresünk:
Kálozdy lesz a követünk!
A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr,
foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy
rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy,
mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás
között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál
megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s
a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek
közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat
szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete.
Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy
gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a
nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden
csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az
általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg
takarja, hogy: várjuk a többit.
A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé
tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek
szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a
szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a
tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból
hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a
külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző
sebekről, melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok
is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha
gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot,
melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott
talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a
megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem
inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő
férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének
végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi
választókerületnek új jelöltjét éltette.
Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.
Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a
talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban
mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a
nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv.
Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan
ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében
a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki
tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek
következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés,
szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken.
Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem
látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba
döntött szent oltárok. Szemei még várták a csodát s nem akarták hinni,
hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De
ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más
okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett
arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve
elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták
az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott
paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy
ki tudta venni szívükből a szót.
A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen
fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult
egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány
esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.
A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői
lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket
raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli
rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos
korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza
a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor
rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid
kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé.
Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek kacskaringós
bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból
kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények
vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak.
Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi
repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment
Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek
vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna
könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a
családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza
a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait.
Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával
remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor
folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és
a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a
levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva
emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor
köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.
Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók
világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó
palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü,
arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk,
kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, hadnagyok és
közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a
lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű
pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint
Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte
ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a
korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van
avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel
tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint
valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a
világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének
érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az
eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély
fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla
követjelölt!
Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó
tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész
állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné
látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla
megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni,
mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom
orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van
készülőben s nagy titokban szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén
sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval
kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek
győzni kell az ármánykodás fölött!
– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki
a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált,
mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy
diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s
biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve,
észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást.
A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető,
vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai
kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a
grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély,
hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok
a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér
egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd
különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára
lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi
beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok,
hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából.
Hallod Béla?
Béla hallja.
A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze
bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen
italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig
hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát
hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már
ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga,
ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla?
A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem
haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.
Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló
miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell
érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az
egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor
fejéhez. Ez ötven voks.
A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától
követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt,
pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és
kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei
elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a
parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A
nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez kell,
annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell
keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!
– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a
kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg
szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a
karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a
bogádi mesteremberek is, ha van eszük.
– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe a pap.
– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig
mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks
csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük
falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt
az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját
rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az
orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy
mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része
engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett
ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az
ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a
kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a
tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet
a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy
ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A
követünk egészségére, uraim!
Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye
derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a
kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:
Ha jó hazfit keresünk,
Kálozdy lesz a követünk!
A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik
sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész
fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy
mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is –
mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki
mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig
szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak,
legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni
nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is
általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy
megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem
bizonyos.
Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben
szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás
is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely
ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a
nyitja, a miről ti itt fecsegtek.
– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a
töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a
tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok
ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak
életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi,
hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok
kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul,
fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két
gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott
nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.
– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé
kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut
állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban
mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!
A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett
rá. Nem jött ki a sodrából.