gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra
meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid
pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis
kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig
osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő
lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:
– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön
vele.
– De hátha nem megy?
– De bizony eljön.
Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a
fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan
árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap
egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek
munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával
együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde,
életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a
rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik
tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és
tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az
embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.
Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó,
telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat
el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben
a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak
közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van
ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek
első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái
közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri
az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket
réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így;
attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a
fiát?
Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei
bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt
tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint
inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben
nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna
más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan
számadásokat, hanem szivét is ismerte.
– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a
vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival
rajta csüngő gyermeket.
A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan
dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó
és suttogó hangon válaszolt:
– Akkor… akkor én sem leszek katona.
– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus
csizmát kapnál ám, – biztatta apja.
De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.
– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a
Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé.
Emlékszel rá?
– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék
tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve
fogta át atyja térdeit.
– Aztán meg…
Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy
megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják
elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a
szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:
– Nem megyek, nem hagylak itt.
Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy
Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen
lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is,
mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos,
libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a
ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett
itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a
vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt,
még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország
egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott
neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele
fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is
találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd
aztán azok kezdenek el kártyázni.
A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája
nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt.
Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró
jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen
életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn
küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem
ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök
város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába
fultak.
Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése
velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja
gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le
törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu
levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy
pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a
feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a
meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a
parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával
ragadta…
A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának
egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt
egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete
a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy
megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a
megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban
époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte
lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok,
melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem
elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették
volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el
legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban
kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely
bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni,
egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm
meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya
fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte;
elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy
miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt
hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy
alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő
korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes
alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba
ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy
tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel
lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás
kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és
vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt,
a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba
való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre
jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő
isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu
heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét,
melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt
föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel,
szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az
az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan
reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony,
bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre
előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a
jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy
visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt
értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel
szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához
ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan
szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén
neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba
hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt
ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte!
Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg
czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis
fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott
kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt
bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt
hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a
gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a
mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket.
S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe,
mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat
fölverte és összekeverte a salakkal.
Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy
nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással,
kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint
ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a
szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem
szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett
senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az
élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és
dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya
mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is
érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával
szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s
anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a
kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett
legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne
szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal
szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett
töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen
mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett
fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól
magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá
kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig
az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor
fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki
nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó
reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves,
makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy
atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami,
arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak
Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső,
széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt
sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres
magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az
örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak
pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly
mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló
udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan
elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly
szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A
két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá
tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla
vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze
arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének
végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig
reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi
faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva:
«Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott
jelenteni.
Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt,
megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután
emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata
eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki
volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem
láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a
család dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az
érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre
lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a
legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel
fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte
visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt
hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és
észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A
gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol
másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra
kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.
Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük
közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem
állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép
asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál
tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie.
Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly
biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező,
elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges
virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő
verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a
pompás, égő, aranyos szirmok felett.
– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben
mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni,
mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy
látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb
megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját
velük.
Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző
felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára
nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot,
hirtelen így folytatta:
– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a
szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az
alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám,
mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam;
megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra.
Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.
De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki,
mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.
– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis
árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.
– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a
mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.
A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már
azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is
választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid,
futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.
– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre
vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz
különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója
lenne. Kapjon rajta, ha van valami.
No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy
tartja.
– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb
verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk
lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új
választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy
akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele,
(az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de
higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi
elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra!
A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta
a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó.
– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több
panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában?
– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen
hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész
terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a
száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen
áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal
hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó
név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga
Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem
felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet
neki!
– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az
öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény
irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja
üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot,
hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.
Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár
lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy
aggodalmát.
– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne
feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne
neki.
Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye,
fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan
helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott,
hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel
kortes-utazását.
Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből
hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú
szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek
játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek
könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő
parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a
mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett
tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a
verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró
kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések
után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a
teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint
az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött
rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.