röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és
ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is,
melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.
Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött
nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan
szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van
kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem
megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések
ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez:
a rabok háza.
Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a
meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz,
meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő
hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes
lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem
látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot,
mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az
emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén
bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen
vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró
jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a
halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a
félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott
egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó
és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van.
Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem
ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt;
sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott
s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való
szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor
vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény
testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni
akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis
hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében.
Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi
megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára
kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében
kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez
a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú
raboskodás utolsó órájáig.
Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult
fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a
nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis
testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a
jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni
kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag
falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a
hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a
kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő
rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint
hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen
beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a
nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága
ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem
olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy
a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött
s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és
kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új
itéletet mondtak felette és bilincsre verték.
Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön
büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé,
homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy
sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt
köszöntötte.
[Illustration: Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a
nap.]
A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe»
keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és
röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja,
hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás
elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta,
hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy.
Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak
rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az
egész tuczat kártya szertehullott.
– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel
kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe
jutunk.
Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött.
– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz
kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak
megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan
penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen
derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban
tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról!
Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni.
Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből nehéz sóhajtások
szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy
tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő
nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben
sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét;
nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer
kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem,
az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat.
Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben
bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez
lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő
kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből
erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit
gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött
így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre
talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa.
Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét.
Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen,
szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy
mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott
csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára
és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják,
hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes
gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste
magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új
meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei
nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket
ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és
szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok
ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki,
mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre
is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak
mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet
ujjai között tartogatott.
Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki
ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint
fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy
meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat
szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes,
istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe.
Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint
a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta
magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden
második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb
hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha
kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon
röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is
örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami
különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött
– egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette
helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott
mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a
történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri
Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya
az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék
viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy
verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett
a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a
bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára,
az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt,
sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni
magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában
elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először
életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus
deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver
között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem a
történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az
ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy
tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült
a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a
lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig
pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló
szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk
meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt
megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik
irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt,
volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban
bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes
szívét.
Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a
részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt
be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély
volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva
állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé
egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap
bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a
zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar
megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják,
mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr
orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha
valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen,
odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte
nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap
szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.
Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint
első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött
fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt
egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg.
Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét
érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden
tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a
lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie,
mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban
végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag.
Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését
kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt
volna.
Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle,
de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki.
– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is
panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába
panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a
kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe
jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor
valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd
térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának,
csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a
cselédjök legyek odahaza!
Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy:
legyen.
Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok
elfojtott érzés.
– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a
boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő
teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok
és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben.
Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a
szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú
történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha
vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról
beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes,
csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt
álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de
megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a
templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel
belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült
aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol
töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót
fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár
ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik
napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy
jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a
rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez
szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?
Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták
neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.
– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én
elvégeztem vele számadásomat.
XXIII. FEJEZET. A komák.
Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon
van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy
zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott
bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a
napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a
menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded
nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem
félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn
sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg,
melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi
kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a
zúg a gyermekek világa.
Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn
felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz
fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek
tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy
gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott,
egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó
fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és
virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely
mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat
tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az
őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek
mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a
bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol
atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi,
hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal egy-egy
czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy
ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is
hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több,
mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami
néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem
tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül
minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld
lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák
egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos
szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje
fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is
ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni
akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér
mindnyájunknak bizonyosan.
Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék.
A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig
a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem
azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak
szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol
gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség
és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a
fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és
öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint
elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld
képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét.
Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén
szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott
ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen
fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s
szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét
és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi
temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az
egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most
már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy,
és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő
csöndes, magányos gondolatai voltak.
– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy
mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok,
kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény
öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből
kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan
neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges
szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen
természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires
familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való
atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott.
Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes
képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság
fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom
bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a
mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő
rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom
szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel
találkozni fogok.
Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda
nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers,
a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen
hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira
venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi
terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette
és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen
zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta
ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg
térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem
részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, hogy minde
különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal,
odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.
Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi,
mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte
a verset.
– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik
végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen
odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha
visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát:
Egy, kettő, három, négy,
Kicsiny fiam, hova mégy?
A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a
feleletet:
– Tudom már, tudom már.
Paripámra fölkapok,
Katonának fölcsapok,
Soha meg nem szaladok.
A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a
kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt,
éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik
időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett
lovagjokkal, még meg is szólalt:
– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám! Maradj inkább
itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.
Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős
báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.
– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá.
– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki
bodzafából sipot tud csinálni.
– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó!
– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis
gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?