hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét. Béla
fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és
el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról!) Ilona
szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás
nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél
pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett. Mintha
külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi
pompáját kibontotta, és más az, melyre a másik reszketve várt. Mikor
Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve
hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő
világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató
zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó
csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán
hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig, mindig egyedül
volt. És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák
között. Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán
hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját,
feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!)
meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult
tehetetlenségében, kimerülten elalszik. Béla is megelégelte sebeit s a
verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen. Nem
tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségéért,
könnyelműségeért, udvarlóiért, Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak,
az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a
füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos
vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen különös,
állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy hónapig minden
istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát. Most Pesten
töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott; egyszer meg Ivánfi
Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a
hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.) Béla nem
tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur
mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt,
hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy
valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy
szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből
azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. Szenvedéseinek
sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az
élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen
menekülés. Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen
ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta maga körül az
emésztő lángokat, melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni.
Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett
szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a
földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait,
a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet,
mindent, mindent. Már szenvedély, kiirthatatlan szenvedély tartotta a
kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és
hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta.
Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók. S
azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját)
mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy
kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő
számokkal; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt
apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így
megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru
pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut
járna eszében, melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a
Tiszán túl sem virágzanak többé!
Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a
szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi
Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az arany ifjuság s már a harmadik
éjtszakát készült átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart,
addig innen nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt
gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik
kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e
három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek
lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint csakugyan
nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak
műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva erősítette: hogy apáinknál is
ez volt a régi jó vadásztempó. A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek
az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva
boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan
főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból
készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. Itt
egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen dadogó ajkak
és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak
hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót pörzsölték künn a
ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon.
Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy
sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó
Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül
nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly
furfangos masinájával, mely – noha egész délutánját a kireperálásra
szentelte – semmi módon sem akart elsülni. Ügyességében Gál Andris
annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a
legmélyebb horkolásnak adta át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői
természetesen a korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent
elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon
érjék.
– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt,
– hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén
ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben
soha.
– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott
becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett
zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak
mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én
lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak
macska, nyomorult macska! Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett,
hogy átöleljen…
– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – Már
akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem
sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág
tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem
tett egyebet, mint pulykákat fogdosott.
– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan
pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott
bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából nem
eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! De hát…
– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb téren
nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot
ad.
A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők
felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál Andris
ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a
szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német
vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá
valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele.
Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést
okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy
függő lámpa halvány világa derengett.
Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak
ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó
nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei
meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá. A halavány
sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén,
becsületes tekintet egyszerre akart elmondani mindent, a mi szivén
feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még
volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért
vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit.
[Illustration: Két reszkető karjával átfogta a nyakát.]
– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj van? Nagy
baj?
– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, nem baj!
Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! Felejts el most
már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van…
– De mi hír, kérlek?
– Gondold meg Béla, gondold meg, hogy… hogy fiad született.
Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra
bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni.
De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan,
mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, mint veti föl nemes fejét,
mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle. Nézte, hogyan
tágul melle, hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó
kötelékeket, melyeknek eddig fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg
lassan homloka, mintha beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez
a némaság, míg Béla megtalálta az első szót:
– Fiam! – sóhajtotta és a mentor nyakába borult.
Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De Béla
minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy
vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve
tartotta.
Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a
parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes éjtszaka
volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld
tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük
telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú
volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor ajka boldog fecsegésre
nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az
időn!
– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt az öreg
utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok
benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen. A kis
Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az
valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy… hogy…
(A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor
ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.) Igen, gondolj meg
mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó
Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze
az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy
minden a régiben legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. (A nekihevült
öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.) Nem
szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü
emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt
más belőlem, mint a te javad. Milyen egy kis baba vár rád, Béla! Szólj
már, valamit. Örülsz-e neki nagyon?
De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor
szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel.
Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított
ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak
ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük.
Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel
borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy
csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad!
Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett
czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy
nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek
lábánál a ház új bútora rengett.
A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla
megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából
visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és
a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes
mosoly, melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég
várakozott.
Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis
vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom
csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi
kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is
ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára.
A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta,
egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony ajkát félrevonta,
mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha
csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az
óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie.
– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem eddig! –
kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé.
ÖTÖDIK RÉSZ
XXII. FEJEZET. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe.
Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már
bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett
kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak
hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel
látszott várni a kivánatos surolást. A kóválygó felhők alig átlátható
leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen
iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst
gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai,
valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska,
tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek
kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege
alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit
a jó isten időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az
asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is
megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az
udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó hajduk fegyverei
közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek,
csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki nem találná el, hogy ez
vármegyeháza?
Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb szobája, mely
a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává
választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy
napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni. A vén
korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén
nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem
aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt
megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta beszélgetést folytat az agarát
simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva,
egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei
fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan
megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön
futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a
kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a futártartókhoz
tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő
Vincze bácsinak következő vádja:
– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi jó. Hiába
már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek
az árva hazának a sorsán. Megromlott a régi jó magyar vér és ezzel vége.
Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még
országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket!
Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a
félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna.
– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit!
– mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak ránk! A mult
éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha nem hiszed; de
bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén
lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre
bepénzeltél.
– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy
fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri.
Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek,
miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete
Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a főszolgabiró úr már
megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját
tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid
szavakkal válaszolt:
– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt a
dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, kinek
lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar?
Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két
czintányér) és jelentette:
– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot
hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az
egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe.
Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a
panaszukat.
– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant
füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen temérdek itt a
dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! Hiába, a paraszt csak
szemtelen.
Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró
pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését,
szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra
visszatérjen.
– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és
igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem
be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának,
mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem. Meg
is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek örökké! Hát Arturnak van
e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én megrövidítettem volna őket! Az
a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott. De miután az igazi
jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt
nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire.
E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok
újra meg nem szólalnak.
– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint
itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához.
A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados
mellénynél.
– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – kiáltotta
szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat
vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt benyomást ez a fényes
példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély
iránt, kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt.
Azonban Ignácz még nem volt készen.
– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna
letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis
incselkedésre testileg bántalmazta.
Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte
volna.
– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom én az
őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! Hanem
azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. Hallottad?
Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki meg incselkedik
vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha
ötvenig nem tud.
A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri álmosan pislogó szemekkel
ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette:
– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad tőle
egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába titkolod.
Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis hivatalos
ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos
napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya
kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással
kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája
mellől gorombán kiáltott oda:
– Ott kinn tágasabb.
Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a
hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom
beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé.
– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az égből
pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel?
A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. Akár az
égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az
idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben
hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a
kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit.
Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös
csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya
büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos
pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős
közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának
zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri vissza nem
pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka,
szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. Végtére aztán Varju
Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta
elő:
– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi szél
hozott haza? Most jöttél?
Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen most.
– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy
eladtátok a hazát.
Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták.
– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző
ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő vakon
szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed magaddal
maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki merem mondani,
hogy hazaárulók.
Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád;
a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos
hazafi-korcsmában.
– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz
esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég.
A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül.
– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, mert saját
kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán föltámadás se
lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas!
Nem is jön.
– Talán csak le is mondtál a mandátumról?
– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. Fölvett
egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből,
rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta,
bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a
komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már
belemerült nagy, téli álmába.
Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a
búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra
telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados
pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az
agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol
három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra
készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most
nem volt parancsolni, csak örvendezni valója.
– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy
páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen
lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak
kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!
– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a
hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra
ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát?
– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete
tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más,
mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál
érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív!
Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk,
nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan
kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban
irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz
a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy
követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk
nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi
zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról
leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát,
mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni,
czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé
fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg,
amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) Komponáljon olyan
plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te
meg… te meg…