mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a
kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt
alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek
tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve. Nyugodtan nézte az
izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt
jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy
sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő,
elismerő, jóakaró pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig
üldözni; a titkolózó gúny ferde vonásait, melyeknek volt gondjuk rá,
hogy észrevétessenek. Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait
és szerelmes nyomorát. Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút,
melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának
lábai elé. Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya
gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha
többé emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt,
őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. Kis
feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak
jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól. A leőrlött
por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy
töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított. Az
utolsó felvonás közepe járta. Már nem lehet feltünő Béla távozása.
Kalapját vette és elhagyta a szinházat.
Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló
árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak gondolatok,
csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom. Az
ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte. Ez az, ez az
a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja! A fény és
homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol,
mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre
ingerel! A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta egy-egy alácsüngő ág s
fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék.
A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a
hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó
felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak
mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának füstös, romlott
és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre engedte oda a vén korhely
lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a
szenvedély, mely azokat emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan
Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő
asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz
és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót
betette maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a
szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek,
lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és
kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok;
reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik –
ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak együtt, a sürű
füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, mely másnak szól,
hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. Az élczek csupán egymás
rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és
hatástalanul hullanak le. A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről
vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza. A nehéz, szürke füst elborít
mindent, kivéve a kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és
veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat.
Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán
menekülnek ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába
beleűzte Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa
halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek.
Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső
szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó a lépcsőig
kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért
sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél
nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse
forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér
meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és
meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva,
ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több
neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga
fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró
csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva,
állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt,
melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény;
csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az
ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig tudta
megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás
kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette
a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól
mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy
tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom
nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong.
A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely
vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé;
élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, –
legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos
tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki
elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál
hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány,
görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép
reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt.
Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról
látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz
hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag
botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha
kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos,
rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely
körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé
tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg
akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással
visszafordult és szemtől szemben álltak egymással.
Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor.
Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor
fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így
megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és
elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy
sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az
arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha,
habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és
bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz,
sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett
bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek
voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt
pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága,
mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors
pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny
szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni
félelem.
Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. Mozdulatlanul helyén
maradt és szó nélkül bámult az öregre.
A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele
szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves
tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a
gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem
csalódik.
– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve
poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt,
mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem
ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán?
A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély
zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát.
– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte
le tekintetét, melyet égő pir borított el.
– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére
ölelte.
Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a
szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet
családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése
óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova
nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből.
Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel
látható világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi
léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla
előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége
és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg
és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak
egymás előtt.
– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe
gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már
csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis
családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz!
Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban.
– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle.
Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig
sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz
mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett
belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre
is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom;
csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is
szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e
egyremásra a kollégiumból?
– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a
mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja.
– Azok voltak a legszebb napjai életemnek!
– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény
professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa
öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész
életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai
kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim
igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü
szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs
gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül
mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai
könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok
és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem.
Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva
tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek
vették utjokat.
– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép,
felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is
csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint
a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak,
hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek,
szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék
szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő
mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van
megbocsátani valójuk.
Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet,
melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez
igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását.
– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta
elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla
megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el
annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el
végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a
nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem
után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust
rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne!
Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az
exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide.
Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem
hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem
és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!
A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát.
Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint
folytatta:
– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen
lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi
napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól
megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel,
esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a
szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s
csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki
nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit
kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk
vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem
ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az
iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet
az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál
Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele?
– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs
nagy erdő.
– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni
valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel
jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar
még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a
kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig
a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az
égyiptomi Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt.
Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt
a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját
kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye
a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott
a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és
teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk,
kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de
bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy
ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés,
hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál
elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és
olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég
olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek
szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei
mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket
és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd
el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju,
szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a
mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik
én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém
lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig
futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek
gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig
csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a
kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan,
mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza
neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit.
Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben,
szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor
elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és
hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett,
magára hagyta.
Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának
fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?!
Lakására sietett.
Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az
ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt
igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.
– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen.
De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló
kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag
homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta.
XXI. FEJEZET. A kincses vendég.
Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól
megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az
alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek
magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a
szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes
uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A
régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis
fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak
kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az
öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász,
a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj,
egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak
között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy,
mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély
kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és
könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a
kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a
pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák
nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók
tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken
sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér
tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok
és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek
zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől
viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán
hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén
butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi
angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos
rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj,
megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában.
Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés
keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A
második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból
kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely
pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka
jeleneteit, tapsolhatott a közönség.
Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors
futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A
hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a
hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag
szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet
legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy
képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl
életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt
reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott
testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a
magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a
ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban
hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren
pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a
madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak
neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj
életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat,
Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel
együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi
bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar
vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és
sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak
is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok
között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi
hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre
Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt.