Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges
korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes
büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a
környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek
emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk
emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy
gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi
homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s
kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának
egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban
leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni
gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, melyeket azoknak
sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk.
Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott;
bevallhatta még Ilonának is. És ha bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért
tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak
felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok
rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a
magyarázatot. Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását;
de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították
láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis
csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. Lehetséges, hogy
mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. Lehetséges, hogy szánakozva
tekintsenek reá. Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát
kötötte. Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván
maradjon, mint a villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet
boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak és
boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel
ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi.
Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a szép álmok,
melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el
nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül,
puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha könnye és mosolya könnyet és
mosolyt fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott
szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét
szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a
multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt
el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy
a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán
mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor
vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem
törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona mindenesetre
szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni
fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld
messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: – Szivesen dolgoztam
volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a
víz alatti pihenő áldozatot! A surlódások, melyek a fiatal házasok közt
mind élesebbek lettek, újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát
és gyülöletét Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra
vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek
régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a
hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek
lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt.
Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a
homályos, sárga, sötét vizek, hogy feldagaszszák és kiáraszszák és
föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki
semmit háborgásairól.
Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára
ütött.
– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – kezdte a
sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi
volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát hol és minek
bujdosol te az emberi szemek elől? A világ legtitkosabb helyeit kell
kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak,
hogy szemtül szembe nézzen veled. A mi páratlan kompániánknak feléje se
nézel. Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék!
És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos nehesztelő
elkeseredéssel telepedett le Béla mellé.
– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában tart. Az
már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki
méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat!
Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók!
Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan
országos malért te nem láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia
kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már
örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami
olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek való,
mint te vagy. No, bolondok, hova lettetek már no? Ebben a rettentő
kaczatban alig akadok rájuk. De itt vannak már, itt vannak.
És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki
zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén
és így folytatta:
– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy,
nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy
megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek. Tudod, nekem is
van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában
külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és
tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktorításom is van,
meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én,
koldulok; de biz az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne
dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de
tudod az a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint:
lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az
instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a
szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a szolgabírónak
mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy
zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni.
Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig egyetlen
aláiró sem akadt – nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még
tiszta volt.
– És ugyan kik azok a szerencsétlenek? – kérdé.
– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív mindjárt, a
melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet,
kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy rettenetesen
szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba
vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. Csak képzeld magadat
bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. Ez mindnyája között a
legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti
mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát. Azaz hogy még nem
lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a
veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár
lenne érte. Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden
szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban,
pajtás. Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni!
Itt a plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom.
Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, a
tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem
érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész
fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre. A
vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy pár pesti
fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses
személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon. Artur volt
valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az
ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül
valami egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a
darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. Hanem
sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb reményekkel
húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet. Elsőben
is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. A selyembábú meghallgatta
őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész
gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen
csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert
művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. Ernő gróf megjegyezte, hogy arra
is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett. Erre aztán az ideges
asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek
megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga
grófnő? A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a
mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és
kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom,
mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne
egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni
csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség
megigazgatta a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább
indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. Ágnes is nem-et
mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné
mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg
épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába kérik. A jó báró elégedetten
mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő
kisérlet volt hátra. Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg
szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve.
Ezzel vigasztalták magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak.
Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még
kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a
sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát.
– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. Ugye,
hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?!
– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek
rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember.
– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a részleteit. A
nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut,
mely kedves nejére várakozik.
– Az én feleségemre?
– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden
áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, mind hiába.
Tudja, kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk.
Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém
javithatatlan korhely. Még itt Füreden is csak inkább magunknak
éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk.
– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk hangon
Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az
útszéli bokrok felé suhogtatta.
– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve a báró.
– Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor szivesen cserélnék
fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk
között. Tea mellett pompásan elmulatunk. Minden szava arany. Öröm
hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már
Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt? Nem; csak
kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy
ilyen magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az
egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az
igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon
fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a diadalhoz. Nem
mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő nagysága kezében
lesz a főszerep…
– Mit adnak? – kérdé közbevágva Béla.
– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. Nem, azt nem tudom. Valami
czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid.
De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán
Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét. Mi már majd csak nézők
leszünk. Haza siet?
A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban
találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden
láda nyitva. A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben
egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat. A beözönlő sugarak omló
selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék
eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében
vesztek el. A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a
szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét
kincsei fölött.
– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta
elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak
látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget?
– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre
Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy jótékony előadáson
kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan
találnék valami alkalmasat ruhatáramban. Addig pedig csupa hizelgés
leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét), mert szeretném biztosítani
a maga tapsait is. Nos, mosolyogjon hát egy keveset.
De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő
hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének
ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott
látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ
szeme láttára, mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú
jelenetek alatt. Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát.
Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól;
rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen
azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem
mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett szavakban,
félig maga elé beszélve, megszólalt:
– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, még
semmi bizonyosat nem igértél?
– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje
kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a
világosságnak. – Ebben a pillanatban vették szavamat. Mind itt voltak
könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos. Az én megegyezésemtől
függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember!
– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem
megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még
féken birta tartani őre: a remény.
– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben babrálva holmijai közt, –
mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy. Talán csalódtam; de
miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem.
– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. Csak
hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád.
De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat,
egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele
lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá:
– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem
kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton születésemnapja lesz s
én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás,
semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők
közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni,
virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék
beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi
csak nekem szól.
Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott
kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal:
– Megüljük másnap, édes.
– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke
karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn a
viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem egyezhetem bele,
hogy Arturral játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne
kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek;
nem vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor
kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a
nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, kérlek; neked ép
oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla.
– De hát…
– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell nyugodnod,
vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod kell a nélkül
is, a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani.
Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a
megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel. A szenvedés
árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak
volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték
neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes
nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt
leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De
selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat.
Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is
áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel
válaszolt neki:
– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; úgy lesz,
a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus
királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz.
Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett.
Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is
Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett
abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő
napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni. Ilona hol
egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez
udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát.
Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni,
honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és
félig-meddig kimerülve jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt
a sajnálkozás visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött
panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga
azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az
utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni,
mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös
falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos
három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s
a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem volt csekély; de a
sokat jelentő és semmit el nem áruló mosolyok hathatós védeszköznek
bizonyultak. Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot
helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni
lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is
hozza valaki. A nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé
hajtatott – a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek
érzi magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte
férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre
jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak
a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla homlokon
csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem
zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. Ekkor aztán,
nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját.
– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a szobaleány. –
Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna. Még az
a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a…
– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak
hamisan pislogó szeme közé.
– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak bizonyos sokat
sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek
már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – De azt bizonyosan
tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. Különben azt mondta, hogy
estig ne várjuk. Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr?
Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a
nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak
azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip
egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De Bélából nem
nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett neki.
Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan
törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek
hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. Ilona attól a naptól
kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan
keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor
legérzékenyebben találja. Mutatott-e azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő
zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul,
némán, eltünve tönkreteszi az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz,
kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely
semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most
magára hagyta. Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát
tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit
soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is
megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt
egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen
dacza. Óh milyen, de milyen gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány
fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze,
melyeket estére vitt magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más
az egész. Ime, születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi,
mint hogy ő egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész
életében szerencsétlen volt!
A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű
csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról
köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás
kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre
megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a
szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság
vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó
múzsatemplom felé.
– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! –
kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja
hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap.
Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta meg magát
s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata vette körül.
Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de – noha gyakran
megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, talán nem is látott
belőle. A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt
nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, onnan is s büszke, selyemben úszó
úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos meghajlását. De
neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit. A zenekar játszani
kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet.
Csöngettek.
A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút
tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült
s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú
vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után
kitört a falrengető taps.
Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis kezeket
forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő szerelem.
Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. A levente:
Artur volt, kedvese: Ilona.