jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.]
A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal
sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep,
s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le
a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának
fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a
legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében
kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a
folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.
A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván
valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar
megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt
nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a
pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész
neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse,
minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást
foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban
nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női
illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni
kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon
fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz.
Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, hogy nézzen Pallér ur és az
ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy
szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes
bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami
özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a
bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy
mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a
szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé
indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az
ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a
menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely
azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig
azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és
tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi
volt.
– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem
kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani
neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú
Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu.
– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla
szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután
Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb
gondot sem fordított. – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a
nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres
vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos
komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai
ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony.
Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar
embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök
egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót
találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle
nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy
legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.
A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók
is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit,
melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti
magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog
filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek,
hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A
tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte,
hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju
atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája
tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a
legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem
használt kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé
illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi.
Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi
díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj
kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új
fogadkozásban tört ki:
– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj
utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen
tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan
gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire
legyek?
Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt:
– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…?
– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát
kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen
öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E
szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy
becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én
szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges
meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még
úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki
atyám, talán kezdeni akarja a szertartást?
Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre.
Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan
fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki
ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez.
Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek
támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes
szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a
másik után vetette reá.
A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az
ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek
lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg
fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s
megkezdődött a szertartás.
Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt,
kit jobbján tart?
Akarja.
Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit
jobbján tart?
Akarja.
Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is
nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire
nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy
a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet
ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár Ábrahám ur
egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló
kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az
imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez,
felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról
csöppent-e ide?
– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések
végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába
esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s
talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni
neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá
lettem.
A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép
csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de
sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el
ajakáról a vallomás, hogy:
– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a
Pallérossi Pallérok közül-e?
– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a menyecske.
– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi
Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta
kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó
szemeit új rokonára emelni.
Ilona szivesen válaszolt neki:
– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó
gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú
gólyát!
– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte
Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével.
Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén,
melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de
melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a
mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új
atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a
tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most
majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem
feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb
perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza
zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó
Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és
Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a
szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az
ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni.
Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak
Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család
fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája
egészen teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló
féllábú gólyákkal.
Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától
mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének
eloszlatására vetette föl a kérdést.
– És a Tiszán túlról…?
– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a
családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit
azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne
a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy
neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki
mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan
ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit!
– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! –
szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s
abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben
a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az
életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos
elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család
folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség
nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú
szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő
figyelembe vétele mellett törvényes, rendes és szabályos nyugalomba
vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e
rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve,
jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos
nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem,
már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez
hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel
tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még
saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró
ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet!
A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek
Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid
szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen
emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára
és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta
magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna
a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a
Kálozdy-családba.
Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy
ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta,
ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan
kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett
virágzó familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra
ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen
semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit
forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is,
melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert,
hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy
hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz
verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia
magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte,
hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott
belőle.
– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak
akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is
hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból?
Katona körülbelül minden családban van.
– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a
kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba
szállt.
– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve
Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a
ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye,
mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a hires… mi is volt
csak? Igen, az a hires, hires prókátor?
Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is
csak akad.
– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek
voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam
vagyok.
A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos
elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj
kastélyra esik tekintetünk.
Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy
homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a
pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a
tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely
alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.
– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a családfő.
A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a
cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a
rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma
alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak
virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét:
– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek
csordultig tölt poharát tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez
uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora
vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat
erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert
meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül
becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon
én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát!
Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván
mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy
ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó
szemekkel odasughassa neki a következőket:
– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam
irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos
hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a
világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a
rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te
boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent
keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony
felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem
tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha
valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket
beszél. Csak bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen
megöleljelek.
A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját
Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide
beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet
családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve;
senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik
már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a
legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy
kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj
virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre
kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s
az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a
férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a
megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden
esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott
törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig
a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből
lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést
mernek indítani az élő mosoly ellen.
Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást,
kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga
ruhája oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el;
kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s
szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha
valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók
bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e
vagy feketék?
Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el
oktatásait.
– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha
egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom
ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné.
Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén
és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás
prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy
disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött;
iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani
egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden
boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s
erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és
bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és
milyen mulandó!
Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy
háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még
sokkal könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott.
Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy
bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy
rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva,
mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen
mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata
támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább:
– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre
érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész
Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok,
herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a
mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra
nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia
tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó
szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat
választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett.
Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a
képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta:
– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje.
Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette
vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel
és egy selyem szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a
takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony
kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a
szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok
utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden
feleség szívéből követni óhajtana.
Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta
előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés
hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot,
melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította
s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:
– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy
egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen
kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet.
Köszönöm, köszönöm.
Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos
ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a
tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé
szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy
nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta:
– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel
én ez alkalommal kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok
vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső
ezen a világon!
– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla.
– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell
végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a
két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám
biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod
szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad
sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november
30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába
fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van,
jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!
Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból!
– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít,
úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak
követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló!